Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lengyelország (30. rész)

Elég gyenge szóvicc a lengyel városnév meg az angol szerelem szavak összemosása, de mentségemre szóljon, nem én találtam ki, elsütötték már sokan, létezik egy pub is Kép ilyen néven, meg egy fesztivál is, szóval Wrocław helyett Wroclove, ami jól kifejezi sokszázezer diák vagy éppen turista lelkiállapotát: nagyon könnyű beleszeretni ebbe a városba, és nehéz szívvel hagyja ott az ember.

Főleg ha a városon kívül valaki másba is szerelmes lesz. Hát ez velem nem fordult elő a klasszikus értelemben, de azért egy ilyen városban nem nehéz, ha csak néhány pillanatra is beleszeretni minden szembejövő lengyel lányba, akik szebbnél szebbek, meg persze nem csak a lengyel, hanem mindenféle más nemzetiségű lányok is szépek nagyon. Nem könnyű másfelé terelni a gondolatokat.
 
Nehéz otthagyni egy olyan helyet, ahol a hét minden napján szórakozóhelyek tucatjai közül
Képválogathat kedvére, aki fiatal és hozzá hasonló korú fiatalokkal szeretne együtt lenni, a belváros meg az egyetemek környéke tele van ilyen helyekkel, a huszonéves korosztály képviselőivel teletömve folyamatosan. Wrocław az a hely, ahol soha nem lehet unatkozni, egyetlen pillanatra sem. Ez a város beszippantja az embert.

És akkor ott vannak még azok a szép színes házak, a Városháza, a rengeteg templom, meg az Odera számtalan mellékága által körülölelt szigetek, egy csomó olyan kis hely, aminek van valami különleges varázsa. Rynek, Wyspa Słodowa, Ostrów Tumski. Vagy az a rengeteg kis  bronzba öntött törpe, amik más lengyel
Képvárosokból hiányoznak. Nem mintha e sorok írója ne kedvelte volna meg az összes többi lengyel várost is, egytől-egyig mindegyiket, ahol járt.

Kellettek nekem azok a bizonyos utolsó napok Wrocławban, amiket csak úgy pluszban adtam hozzá az előre betervezett lengyelországi tartózkodásomhoz. Levezetésnek, lazításnak az addig átélt rengeteg élmény után. Mert élmények voltak bőven, sőt ez a három hónap Lengyelországban életem egyik legszebb időszaka volt.

Ott voltak az első hetek beilleszkedési nehézségei Jelenia Górában, a nemzeti parkban végzett fizikai és
szellemi munka, közben albérlet keresés Wrocławban, meg egy Képkirándulás Varsóba és Jaworba. Aztán a konferencia Szkalrska Porębában, majd a beköltözés Wrocławba, a nyakamba szakadó rengeteg szabadidő és az útkeresés, nyugalom és pörgés egyszerre.

Közben újabb utazások, kirándulások, Gdańsk, Gdynia, Sopot, Poznań, Krakkó, Wieliczka, Auschwitz, Birkenau. A barátok megtalálása és a sok buli, a barátok legalább egy időre való elvesztése és az újabb bulik, és mindig új emberek, meg a sok sikertelen és a nagyon kevés sikeres csajozási kísérlet.
 
Voltam házibuliban, voltam kocsmákban és diszkókban, voltam koncerteken,
Képfesztiválokon, és részem volt egy csomó olyan dologban, mint a sok vonatozás, az éjszakai buszozások, zötykölődés a villamoson, napkelték és naplementék, csókok, ölelések, kézfogások, céltalan séták és végtelennek tűnő várakozások, pályaudvarok, motelszobák, meg az a rohadt sok mindennapi kis bosszúság, amiket aztán öröm volt leküzdeni.

Voltak tervek, hogy milyen helyekre akarok eljutni, és ezek a tervek Lengyelországot  tekintve össze is jöttek, láttam a hegyeket, a tengert, a városokat, a falvakat, rengeteg olyan helyet, amit érdemes megnézni, ha az embert errefelé veti a sors vagy a saját akarata. A tervek között előkelő helyen szereplő csehországi és németországi
Képkitérők közül viszont csak előbbi tűnt megvalósíthatónak.

Prága meghódítása már a küszöbön állt, busz meg szállás lefoglalva, Berlin viszont, akármennyire is szerettem volna, nem jött össze: amikor időm és pénzem leginkább engedte volna, akkoriban éppen benne voltam a wrocławi éjszaka sűrűjében. Berlin kimaradt, de ilyen jellegű, egy világutazó számára fájdalmas lemondásokra már másfél évvel korábban, Ausztráliában is rákényszerültem.

És ilyenkor az ember utólag kezd gondolkodni, hogy bezzeg ha még jobban spóroltam volna bevásárlásnál, az evés-ivás és szórakozás pénzügyileg és erkölcsileg is bonyolult területén, meg általában mindenhol, és mondjuk néhány rosszabbul sikerült buli helyett, erősebb elhatározással és kőbe vésett tervekkel eljuthattam volna akár Berlinbe is.
 
És szintén ilyenkor maradnak a cseppet sem vigasztaló „majd legközelebb” és „nem lehet mindent egyszerre” frázisok is, meg a saját fejemben megszülető gondolatmenet, hogy semmit
Képsem bántam meg, ami megtörtént, és megbántam mindent, ami nem történt meg, már ha ennek van így értelme egyáltalán.

Tehát sok mindent láttam Lengyelországból, és különösen Wrocławból, de még ebben a városban is maradt rengeteg dolog, amit állítólag érdemes megnézni, és nekem a két hónap kevés volt, hogy megnézzem ezeket. Egy turistainformációs irodában például javasoltak nekem egy csomó múzeumot, de nem láttam a japán kertet és az állatkertet sem.

Utolsó wrocławi szombat délutánomon ráböktem a japán kertre a térképen, hogy azt fogom megnézni a maradékból, egyrészt tudtam, hogy nevetségesen olcsó, másrészt hol máshol nézzen meg az ember egy japán kertet, ha
Képnem éppen Lengyelországban? A centenáriumi csarnok, a Hala Stulecia előtt hömpölygő tömegbe botlottam bele, piros-fehérre festett arcok, piros-fehér zászlók, parókák, sálak, dudák.

A szinte egytől egyig lengyel nemzeti mezt viselő polákok egy győztes kézilabda-meccs után áramlottak ki a csarnokból, és lepték el a közeli büfét, megnövelve a sörfogyasztást, de sokan a kellemes napsütésben a szökőkút környékén piknikező tömegben vegyültek el, sőt néhányan még a japán kertbe is bemerészkedtek szurkolás utáni levezetésként.

A belépő a japán kertbe, legalábbis én ezt gondoltam helyes megfejtésnek, biztos a méretei miatt volt ennyire olcsó, jóindulattal elfogadott diákigazolványomnak köszönhetően mindössze másfél złoty, nagyjából alig több, mint száz forint. Amúgy meg nem éreztem úgy magam, mintha egy távoli kontinensen járnék, kellemes hely volt, de ennyi és nem több.


Utána még sétálgattam egyet a Ryneken. Először egy kis koncertbe botlottam bele, egy néger csávó, Vincent gitározott és énekelt Bob Marley-dalokat meg egyebeket, nem is
Képrosszul, sőt nagyon is jól, a hangfalakból szóló zene betöltötte a Swidnicka meg az Oławska sétálóutcák kereszteződését, ahol egy utcazenész hallgatóságához mérten egész tekintélyes méretű tömeg gyűlt össze.

Távolabb bohócok, egy másik sarkon meg egy késdobáló nő szórakoztatták a tömeget, szintén nem elhanyagolható nézősereget odacsalogatva – a Ryneken mindig történik  valami, a megszokott arcok, mint az elektromos gitárján folyton a Led Zeppelintől a Stairway to Heavent játszó srác, vagy a kővé merevedő pantomimes mellett
időről időre feltűnnek új zenészek, mutatványosok is.

Következett az utolsó bevásárlás a Kauflandban, utoljára elmutogatni a pultnál, hogy tíz deka gépsonkát meg tíz deka sajtot kérek, mert bizonyos lengyel számokat valamiért (lustaságból) még így a végére sem tudtam megjegyezni. Aztán azt hittem, az éjszakát otthon töltöm egyedül, de nem így történt szerencsére.

Justyna megint csak váratlan
hívására ezúttal sem mondhattam nemet, beültünk egy klubba Képsörözni, aztán zárás után egy másik helyre is, és hajnalban megint az ő lakásán kötöttünk ki – megint volt egy jó éjszakánk.

És akármilyen furcsa is volt, reggel, vagyis inkább délelőtt nem Justyna készülődésére, hanem a nem túl távoli múltból felbukkanó Agnieszka sms-ére ébredtem fel, hogy találkozzunk délután a
Ryneken. Arról az Agnieszkáról volt szó, akivel még a P1-ben találkoztam, aztán randiztunk is, de azután a randi után abba is maradt a dolog. Ő volt az első Agnieszka, akivel találkoztam, utána még két Agnieszka száma is belekerült a  telefonomba, és most újra az elsővel kellett randiznom.

A „semmire nem szabad nemet mondani” elvet továbbra is szem előtt tartva, sőt makacsul követve találkoztam is vele, Képpersze szigorúan csak barátként, tényleg, így a lelkiismeretemen sem esett olyan mély folt.

Amíg Agnieszkára vártam, magyar ének ütötte meg a fülemet, a Swidnicka és az Oławska sarkán, éppen ott, ahol előző délután a néger srác,
Vincent játszott, ezúttal egy magyar srác gitározott és egy magyar lány énekelt. A sokadik meglepetés volt, megköszöntem nekik, hogy magyar zenét hallhatok élőben, itt Lengyelországban, ahol három hónapja élek. Ők csak három napja érkeztek.

Miután megjött Agnieszka, legnagyobb meglepetésemre elkezdte nekem mesélni, hogy pár napja nagyon berúgott és egy egyéjszakás kalandba Képkeveredett valami ismeretlen sráccal, amiért bűnösnek érzi magát, mert ő aztán tényleg nem szokott ilyeneket csinálni. Annyira vicces helyzet volt, így hát én is elmeséltem neki a saját dolgaimat Justynával, mintha tényleg annyira jó barátok lennénk, bár Agnieszka koncepciója éppen az volt, hogy egy idegen előtt néha könnyebb ilyesmikről beszélni.

Mindenesetre órákig dumáltunk
az élet nagy dolgainak csúfolt témákban elmerülve, kiderült, hogy rengeteg kérdésben egyetértünk, és bizony kísértetiesen hasonló a személyiségünk, állandó belső analízis, önmarcangolás, túl sok gondolkodás, túl sok  magányosan eltöltött idő, meg az a bizonyos mélyről fakadó önbizalomhiány és zárkózottság, amit néha jobban, Képnéha kevésbé sikerül titkolni.

Megint olyasmit éreztem, hogy
szereztem egy nagyon jó barátot, még ha csak kevés alkalommal találkoztunk is, és ilyen hamar el is jött a vége, hogy búcsú, nagy ölelés, meg hogy majd email, aztán eltűnt a lemenő nap fényében, de mielőtt még túlságosan meghatódna a kedves olvasó, és esetleg egy papírzsebkendővel szárítaná fel az arcáról a könnycseppeket, meg kell jegyeznem, hogy a találkozás öröme ezerszer nagyobb volt a búcsú szomorúságánál.

Sőt, egyáltalán nem voltam szomorú. Fáradt, álmos, kimerült, élményekkel teli, elégedett és
boldog sokkal inkább. A Prágába indulás előtti utolsó napok meg Képtermészetesen a készülődéssel teltek, vagyis szinte teljes egészében azzal teltek volna, de azért maradt még idő arra is, hogy Justynával sétálgassunk a városban, kiüljünk éjjel a folyópartra sörözni és beszélgetni, meg ilyesmi, tulajdonképpen elbúcsúzni.

Ő szeretett volna többet kihozni ebből a nagyon rövid kapcsolatból, én viszont valahogy egyáltalán nem, nyilván önzőség volt a részemről, de soha nem szerettem erőltetni a nem működő és nem fontos dolgokat. Jó volt, de ennyi, hosszú távon nem tudtam volna elképzelni, és végülis barátokként köszöntünk el egymástól Justynával is, őszintén beszélgetve egymással, és így nagyon pozitív lett az egész.
 
Hallgattuk a hídon a Słodowa-sziget felől a belváros felé egymást támogatva botorkáló
Képrészeg fiatalok éneklését, először néhány srác haladt el nem messze tőlünk, és felfigyeltem a trágár szavakra meg a magyar nótákra. Aztán egy orosz társaság tántorgott ugyanígy, csak éppen oroszul dalolva, végül egy lengyel csapat szédült át a folyó felett, szintén nagyon berúgva és vidáman nótázva. Megállapítottuk, hogy valahol mélyen nincsenek nagy különbségek a kelet-európai nemzetek érzelemvilágában…

Örültem, hogy megint utazás jön, az ismeretlenből előtűnő városok és falvak, amik aztán rögön el is tűnnek ugyanabban az ismeretlenben, pályaudvarok, megállók, új országok és új emberek – néha gondolkodtam rajta, hogy
talán olyan ember lettem, aki csak útközben érzi igazán jól magát, pedig szinte az egész addigi kis életemet egyhelyben töltöttem, egy kiszámítható Képvilágban, és egy idő után oda jutottam, hogy bárhova elmennék, de semmiben sem vagyok biztos. Csak a legfontosabb dolgokban.

Mindenesetre a pakolást még mindig nem sikerült megszeretnem, mert valahogy mindig úgy alakul, hogy hiába szabadul meg az ember útközbe
n néhány tehertől, mindig rakódnak újabb súlyok is a bőröndbe, hátizsákba, amiket valahogy be kell préselni a régiek mellé, az egymásra dobált, tiszta és mosatlan ruhák közé. Nálam a tiszta és a mosatlan ruhák közös nevezője a vasalatlanság lett.
 
Utolsó momentumként napozás a Słodowa-szigeten, amit régóta terveztem, de vagy nekem volt más dolgom, vagy a nap bújt el a felhők mögé – Lengyelországi tartózkodásom végére újra megjött a kánikula. Egy pillanatra azt gondoltam, ilyen nehéz csomagokkal jobb lett volna egy kicsit hűvösebb időben utazni, ha már egész tavasszal hűvös volt, de egy bizonyos súly felett végülis mindegy.

A lényeg meg úgyis az volt, hogy a képzeletbeli bőröndbe meg hátizsákba szép emlékek kerültek. Mert az rendben van, Képhogy hiányérzet mindig van az emberben, bennem legalábbis mindig szokott lenni, de tényleg az volt a fontos, hogy a szívembe zártam Lengyelországot, a lengyel városokat, a lengyel söröket meg a lengyel lányokat, és néhány embert, akik lengyelek vagy sem, de öröm volt találkozni velük.

Az utolsó éjszaka elég későn végeztem a pakolással, vagyis még akkor sem, csak másnap délután, amikor indulásra készen álltam, hazatérés helyett elindulni megint valami új helyre, Lengyelország helyett ezúttal Csehországba, Wrocławból Prágába, hogy ott aztán találkozzak a történet néhány régebbről más ismert szereplőjével, meg persze hogy meghódítsak egy újabb várost.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Lengyelország, 30. rész: Wroclove