Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

VOLT Fesztivál
 
(2008. július 4-5)
 
Elsüthetném azt a nagyon gyenge és nem eredeti poént, hogy nagyon-nagyon jó volt a VOLT, és el is sütöm. Tényleg nagyon jó volt. Odabaszott. Én azelőtt egyszer sem voltam VOLT Fesztiválon, és zeneimádóként éreztem is egy ilyen jellegű fesztiválélménynek a hiányát. Most sem vállaltam mind a négy napot, főleg azért, mert nem voltam biztos benne, hogy végig lesz társaságom.
 
Az első két napból csak a Kispál és a Borz koncertjét sajnáltam, egyrészt amiatt, mert soha nem voltam még a koncertjükön (későn szerettem meg a Kispált), másrészt azért, mert volt évfolyamtársam, Kollár Ádi és barátnője, Szilvi ott voltak, és velük is jó lett volna találkozni. Viszont tudtam, hogy a fesztivál utolsó két napja is sok élményt tartogat majd.
 
Péczi Imre barátommal ketten indultunk neki a VOLT-nak pénteken. Már a vonat indulása előtt ittunk egy unicumot Mosonban a restiben, a vonaton meg söröztünk, hogy megalapozzuk a hangulatot, és a Kiscsillag zenekar Van-e szándék című számát énekeltük. Részünkről volt szándék.
 
A rövid győri átszállást teljes egyetértésben arra használtunk fel, hogy vegyünk még sört. Győr és Sopron között két csaj mellé ültünk le, akik szintén a VOLT-ra tartottak. Kellemesen elbeszélgettünk velük, aztán Sopronba érve így együtt beültünk egy kocsmába. Fröccsöztünk, boroztunk, pálinkáztunk, és százasokat dobáltunk a zenegépbe, hogy a kedvenc számainkat hallgassuk. Egy zenei fesztivál idején, amikor az ember élőben is hallhatja a kedvenc számait, ez teljesen logikus, nem?
 
Egyébként úgy terveztem, hogy hat koncertet semmiképpen nem hagyok ki. A két világsztárt, két nagy kedvencemet, Manu Chao-t és az Offspringet már csak azért sem, mert ki tudja, mikor jönnek újra Magyarországra. A Pannonia Allstars Ska Orchestrát, a Bëlgát, a Kiscsillagot és 30Y-t pedig azért nem, mert szintén a legnagyobb kedvenceim közé tartoztak már egy ideje úgy, de még egyiknek sem voltam a koncertjén. Meg egyébként is, ha az ember méregdrágán megveszi a jegyét két napra, akkor használja ki azt a két napot. Ehhez képest a két leányzóval való italozás miatt a PASO-t rögtön le is késtem...
 
Kellőképpen berúgtunk ahhoz, hogy elinduljunk a fesztiválra. Felszálltunk egy zsúfolt buszra, egy olyan fesztiválos különjáratra, aztán gyalogolnunk is kellett még egy kicsit, de végre megérkeztünk. Délután hat óra is elmúlt már talán. Innentől nem emlékszem minden pillanatra, csak arra, hogy Imi különvált tőlünk és olcsóbban szerzett magának jegyet, én meg a járkáltam a két lánnyal, akik aztán valamiért visszamentek a városba, és utána már nem is találkoztam velük. Imi barátnője, Ivett, aki a barátnőivel a fesztivál összes napján ott volt, két sátrat hozott magával, így a szállással kapcsolatos problémáink megoldódtak.
 
Lepakoltunk, Ivett megkínált valami csokis kávéval, ami nagyon jól esett, aztán Imivel már indultunk is Bëlga-koncertre. Imi viszont nem jutott el odáig, mert találkozott néhány ismerősével, és inkább velük tartott. Így egyedül maradtam, de ez nem zavart, talán az alkohol miatt. Á, Bëlga zenekar, ötletes társadalomkritika, durva káromkodások, vicces szövegek, és mindez hip-hop zenébe ágyazva. A Bëlga olyasmit csinált, amire nem volt még példa Magyarországon.
 
A koncert már elkezdődött, sajnos lemaradtam egyik himnuszomról, a Borosról. A fesztivál területén rengeteg ember volt. Mentem a zene hangjai után, és meg is találtam az MTV-sátrat, ahol a koncert volt. Azt hittem, sose jutok be a sátorba, annyira kibaszott sokan voltak. Folyamatosan jöttek kifelé az emberek, talán még az előző koncertről, mások meg folyamatosan mentek befelé, nyilván a Bëlgára kíváncsian.
 
A fesztivál előtt már hallottam, hogy rengeteg ember van, és a hatalmas tumultus miatt kezdett is elmenni a kedvem az egésztől. Én többet nem jövök VOLT Fesztiválra, kibírhatatlan ez a tömeg! Pedig számomra még csak most kezdődött. Kicsit tolakodva, néhány ember rosszallását kiváltva, akik a legszívesebben megöltek volna, bejutottam a sátorba, bár a színpad még így is messzinek tűnt.
 
De kitartó voltam, és végül egészen az első sorig verekedtem előre magam. Ott ugráltam végig a koncert hátralévő részét, énekelve a szövegeket. Élveztem, a Bëlga az összes nagy slágerét eljátszotta, volt például a Magyar Nemzeti Hip-Hop, ami annak idején a szélsőjobbos Pannon Rádió komolyan vett és hazafias dalként játszott. Külön érdekesség volt a punkos-metálos blokk, amikor egy rockzenekarral kiegészülve játszottak el néhány dalt. Imi csak az utolsó számokra ért oda, és csak akkor találkoztunk, amikor én kifelé mentem a sátorból.
 
Este a nagyszínpadon a Quimby játszott. Régóta szerettem a Quimbyt, és bár soha nem tartozott a legnagyobb kedvenceim közé, ha nem lettem volna annyira hullafáradt, biztos jobban odafigyeltem volna és talán közelebb is megyek a színpadhoz, de így csak fél füllel hallgattam és fél szemmel néztem őket. Közben leültem sörözni két egykori évfolyamtársam, Nagy Peti és Berta Fece mellé. A Quimby után következett a több nyelven, angolul, spanyolul, franciául éneklő világjáró Manu Chao és zenekara, a Radio Bemba Sound System, mint a péntek este legnagyobb attrakciója.
 
Akármilyen fáradt voltam, bementem a tömegbe egy kedves óvári ismerősöm, Anita és barátnői mellé, aztán otthagyva őket még közelebb mentem a színpadhoz. Nagyon jó volt koncert. Játszottak Manu Chao szólókorszakának remekművei mellett régi zenekarának, a Mano Negrának a számait is. Sok olyan dal volt, amit lazán, lassú ritmusban kezdtek el játszani, aztán a végére beindultak és pörgősre váltottak. Én meg ugráltam egyedül, már amennyire egyedül érezheti magát az ember több tízezer másik ugráló, táncoló ember között. Persze érezhettem volna, de nem éreztem, hagytam, hogy magával ragadjon a zene.
 
A Manu Chao-koncert után nem találkoztam ismerőssel, ezért visszamentem az MTV-sátorba, ahol délután a Bëlga játszott. Így a nap végére durván elfáradtam, de a Kiscsillagot nem akartam kihagyni. A fáradtság mellett egy kicsit fájt a bokám is, ami az előző hétvégén ugrott ki egy szalonnasütős buli alkalmával. Nem kicsit részegen futottam Mosoni-Duna enyhén lejtő partján, ráadásul szandálban, és megcsúsztam. A buli után annyira sántítottam, hogy taxival kellett hazamennem. Egy kicsit be is szartam, hogy emiatt nem tudok majd ott lenni a fesztiválon, vagy ha mégis, nem fogom tudni élvezni, de amikor pár nap után kezdett múlni a fájdalom, eldöntöttem, hogy mindenképpen megyek. A Kiscsillag koncertje előtt a bokámról le kellett vennem a bokaszorítót, ami már nagyon szorított, és meg kellett innom fél liter szénsavas üdítőt, hogy egy kicsit feléledjek. Több alkoholt már nem kívántam.
 
A sátorban most nem volt akkora tömeg, mint délután. Találkoztam egy régi gimis évfolyamtársammal, Kovalovszki Marcival, de nem sokat beszélgettem vele sem, mert ezúttal is előrébb húzódtam, mert megint úgy éreztem, nekem elöl van a helyem és ezt a koncertet is egyedül, ismeretlen emberek között ugráltam és kiabáltam végig. Elég pörgős volt, egy lassúszámos blokk közben le is kellett ülnöm a földre. Aztán visszamentem ugrálni és énekelni, vagy inkább kiabálni. Voltak néhányan a közönségből, akik úgy lökdösődtek, mintha metálkoncerten lettek volna, ezért kicsit hátrébb húzódtam.
 
A Kiscsillag, amely a Kispál és a Borz néhány tagjából állt össze és lelkes hobbizenekarnak nevezte magát, hibátlan koncertet adott, nekem legalábbis nem okoztak csalódást. A zenekar első és addig egyetlen albumáról eljátszotta talán az összes számot. Nekem különösen a Menetszél és Tűkön táncol volt nagy élmény így élőben, illetve a Ha én lennék „lelkes” verziója.
 
Aztán elhangoztak új dalok is, a következő lemezt beharangozó Van-e szándék és a Fishing on Orfű, amiket már ismertem, illetve a Szomszéd, az Az a világ nincsen, és az Örökre szívembe zártalak, amiket akkor hallottam életemben először. Utóbbi dal annyira szíven ütött, hogy a címéhez méltó módon én is örökre a szívembe zártam.
 
A kiszáradástól való félelmem miatt meg kellett innom egy üveg ásványvizet. Amíg várakoztam a büfénél, egy középkorú férfi elkezdte leverni a pultról a műanyagpoharakat, mert zavarta, hogy hosszú ideig nem szolgálják ki, és még csak elnézést sem kérnek tőle ezért. Tényleg sokat kellett várni, és a büfések tényleg nem voltak vérprofik, de a tag egy kicsit túlreagálta a dolgot.
 
Hajnali három körül mentem vissza a sátorba, Imi már aludt. A talaj egy kicsit lejtett felém, ezért Imi a sátor közepe felé csúszott, nem sok helyet hagyva nekem. A ruháimból készített párnámon hanyatt és hasra fekve, jobbra és balra fordulva is próbálkoztam alvással, ami elég nehezen akart menni. Nem is aludtam sokat, hat óra körül már ébren voltam. Azt hittem, már legalább délelőtt van.
 
Megettem az előző napról megmaradt fél szendvicsemet, utána meg egy büfében ettem egy borzalmasan szar pizzát, hogy legyen valami a gyomromban. Az előző napon alig kajáltam, pedig végigküzdöttem három koncertet. Nem is sajnáltam, hogy nem ettem, mert embertelenül drága volt minden. A mosdók és a mobilvécék meg piszkosak, ezért inkább a szabadban, egy sátor mögött végeztem el a dolgomat, és először tapasztalhattam meg, hogy miért jó, ha papírzsebkendő hiányában az embernél legalább van egy buszjegy.
 
Megpróbáltam aludni még egy kicsit, de annyira odatűzött a nap a sátrunkra, hogy nem erőltettem sokáig a dolgot. Magányosan járkáltam ide-oda, kicsit egyedül éreztem magam. Aztán Ivett is felébredt, és újra volt társaságom. Éledeztek az egymás hegyén-hátán álló sátrak, amelyekből addig csak horkolások hallatszottak.
 
Délelőtt Imivel újra elkezdünk sörözni. Egy biztonsági őr szólt nekünk, amiért valami olyan helyre ültünk le, ahova nem lett volna szabad. Közben észrevette, hogy Iminek nincs karszalagja. Tényleg nem vett jegyet arra a napra, de nem lett belőle különösebb gond, kimagyarázta magát. Belehallgattunk a Kaláka zenekar koncertjébe, akik főleg gyerekeknek játszottak népies zenét. Aztán Imi és Ivett vért adtak. Én csak elkísértem őket, és jól tettem, hogy kimaradtam a véradásból. Úgy éreztem, hogy a júliusi hőségben, ilyen sok ivással és ilyen kevés alvással a hátam mögött nem kéne vért adnom.
 
A védőnők meg is állapították, hogy sápadt vagyok, és leültettek egy székre. Pár pillanatra az általános iskolai ünnepségek, meg az orvosi rendelőkben végzett vérvételek és allergia-vizsgálatok emlékképei köszöntek vissza. A Móra iskolában nem voltak székek az aulában, ezért annak idején végig kellett állnunk az évnyitókat és évzárókat, a karácsonyi és a nemzeti ünnepeket. Utáltam, és sokszor rosszul lettem. Ahogy az orvosi rendelőkben is.
 
Most nem voltam olyan szarul, mint amilyen szarul kinézhettem. És még jó is volt, hogy nem muszáj vért adnom. Szegény Ivett viszont elájult a negyven fokos hőségben, és kétszer hányt is. Tulajdonképpen ennek is én voltam a haszonélvezője, mivel én kaptam meg a véradásért járó ajándék sörét. Viszont lemaradtam a Dumaszínház előadásairól, amit szívesen megnéztem volna.
 
Ezek után kedves unokahúgommal, Harmath Xéniával, barátjával, Családi Lacival, meg az ő barátaikkal találkoztam és söröztem, közben egy hamburgerrel sikerült leennem a nadrágomat. Egy kicsit le voltam lassulva. Aztán különváltam tőlük, mert időközben Képmegérkezett Óvárról három kedves barátom, Goda Szabolcs, Miksó Dávid és Mihályi Krisztián. Nekik is ez volt az első VOLT-juk. Onnantól kezdve velük mászkáltam.
 
 Találkoztunk Imi két öccsével, meg Pauker Jakab barátunkkal is, aki legalább készített rólunk néhány fényképet, ha már én féltem elhozni a fesztiválra a nemrég vásárolt fényképezőgépemet. Elvileg nem lett volna szabad bevinni ilyen eszközt, gyakorlatilag meg olyan gyenge volt az ellenőrzés a kapuknál, hogy simán elhozhattam volna. Nem hoztam, és megbántam.
 
A 30Y koncertje még sötétedés előtt volt, a nagyszínpadon. Este talán hangulatosabb lett volna, de én így is végigugráltam és kívülről énekeltem-ordibáltam majdnem az összes szöveget. Ezt tették a körülöttünk ugráló tizenévesek is, akik a 30Y rajongótáborának jelentős részét alkotják amúgy. Goda még pogózott is velük, amikor éppen nem együtt ugráltunk. Néha meg Laci jött oda hozzánk tombolni. Kurva jó koncert volt, na! Csak Miksimanó nem élvezte, de hát ő előtte sem szerette a 30Y-t, és most sem lett a rajongójuk.
 
Nekem a 30Y pár hónappal korábban lett a kedvenc zenekarom, méghozzá jó gyorsan, rövid időn belül. A 30Y-nál azt éreztem, hogy valahogy tökéletes arányban van érzelem, humor, gúny és önirónia, és szerintem jó értelemben vett bunkóság, vagy közönségesség, vagy nevezzük akárminek. A szövegek egyszerre szókimondók és elvontak, a zene meg általában lendületes, pörgős, néhány lassú és néhány zúzós számmal. A srácok a Rajzszöggel középre című számmal hangoltak (később teljes egészében el is játszották), aztán a Puhatalpú lányokkal kezdődött a koncert.
 
Elhangzott a Pont úgy kezdem el, a Mentés másként, az Ágyéktól szívig, az Ül és vár. A 30Y-t általában középiskolások meg bölcsészhallgatók szokták szeretni, ezen a koncerten is főleg belőlük állt a közönség. Alternatív. Én mondjuk nem középiskolás koromban szerettem meg a 30Y-t, nem is voltam soha bölcsész szakos, meg igazából alteros sem. Sem pedig punk vagy bármi ilyen zenei és életstílus követője, amit be lehetne határolni.
 
Mert hát miért ne hallgathatna alternatív zenét olyan, aki nem bölcsész és nincs fagombos táskája, vagy punkot olyan, aki nem lázad és nincs acélbetétes bakancsa, vagy reggae-t, akinek nem rasztás a haja és nem szív füvet. A 30Y-nál nem tudom, mennyire volt tudatos, hogy a fiataloknak, és főleg a nagyon fiataloknak szóljon a zenéjük, de tény, hogy őket nagyon megtalálta ez a zene ezekkel a furcsa szövegekkel. Meg engem is.
 
A 30Y-t, mivel magyar alternatív zenekar, ráadásul történetesen pécsi, a Kispál és a Borzhoz szokták hasonlítani, és hát van is párhuzam bőven, sok-sok hasonlóság, zenében is, szövegben is, de ez ők sem tagadták soha, mert hát ha nagyon tisztelik és szeretik a nagy elődöt, akkor szinte elkerülhetetlen egy bizonyos fokú hasonlóság. Ráadásul Kispáléknak szerint is jó, amit csinálnak, akkor meg mi a gond? A 30Y-ra amúgy hatott a Nirvana, a Red Hot Chili Peppers, a Rage Against the Machine, a Pearl Jam, a Muse, a Radiohead, a Blur, a Queens of the Stone Age, meg sok minden más zene, na tessék, már csak ezért sem nevezhető egyszerű Kispál-másolatnak.
 
Volt még Defender, Teremtős, Kipakolta, Szív-szalutál, Dadog, Gyerünk és Respekt is, mind-mind nagy kedvencem, az én számaim, amikre úgy igazán önfeledten lehet ugrálni egy ilyen koncerten. Nem hiányozhatott a Bogozd ki című sláger sem, ami tulajdonképpen befutatta az akkor még ismeretlen, de már évek óta koncertező zenekart. Egy új számot is játszottak a srácok Olyan kevés címmel.
 
A koncert vége felé az énekes-gitáros és egyben szövegíró Beck Zoli előadta a Szentimentálé néven futó szólóprojektjéből az Azt hittem érdemes című dalt, amihez egy addig számomra ismeretlen versszakot tett hozzá. A koncert egy másik nagy kedvencemmel, a Sötét van című himnusszal zárult. Pedig sajnos még nem volt sötét. Megfájdultak a lábaim, megizzadtam és teljesen kiszáradtam. Pólót kellett cserélnem, és Goda csodálkozó és szemrehányó tekintetétől kísérve meg kellett innom egy üveg ásványvizet. Ja, bizony-bizony, ásványvizet, fesztiválon.
 
A srácokkal még söröztünk és pálinkáztunk egy kicsit, aztán megnéztük-meghallgattuk a Müller Péter-féle URH koncertjét a nagyszínpad előtt. Alternatív zene a nyolcvanas évekből. A zenekar akkor alakult és szűnt meg nagyon rövid időn belül, de állítólag nagy hatása volt a magyar underground zenére. Most újra összeálltak egy koncertre. Bár volt néhány tűrhető számuk, akadt néhány borzalmas is, egyikünk sem élvezte igazán. Én már alig bírtam állni, de a többiek rábeszéltek, hogy maradjunk ott, mert ha elmozdulunk, akkor később az Offspring koncertjére sem lesz helyünk.
 
Az Offspring-koncert előtt még előrébb húzódtunk, egészen közel a színpadhoz. Hihetetlen nagy tömeg volt, és ez a tömeg percről percre csak nőtt. Kezdtük kényelmetlenül érezni magunkat, egy idő után már egyhelyben állni is nehéz volt, nemhogy megmozdulni. Aztán megjelentek a színpadon korai gimnazista korom kedvenc zenekarának tagjai, Dexter Holland meg a többiek, és felcsendültek az Americana első hangjai.
 
A tömeg abban a pillanatban beindult, jobbra, balra, előre, hátra löktek minket, alig bírtunk talpon maradni, nem kaptunk levegőt. Halálfélelmünk volt, szó szerint. Féltünk, hogy ha esetleg megbotlunk, széttaposnak. És ez tényleg nem volt elképzelhetetlen. Az első szám után menekültünk is hátra, aztán én elvesztettem szem elől a srácokat, és megint egyedül maradtam, de így is magával ragadott a hangulat.
 
Kicsit hátrébb álltam, de onnan is élvezhető volt a dolog, ha nem is annyira, amennyire szerettem volna. Ott is mindenki ugrált és ordibált, természetesen én is. És persze folyamatosan húzódtam előrébb, olyan helyet keresve, ahonnan jobban láthatom a színpadot, de azért még életben maradhatok. Ahonnan lábujjhegyre állás nélkül láthatom például a szólógitáros Noodlest (született Kevin Wasserman), ahogy ugrál gitározás közben, de azért elég messze maradhatok a gyilkosan pogózó keménymagtól.
 
Egy gimis koromban vásárolt kék Offspring-póló volt rajtam, annak idején rengetegen hordtak olyat. Egy ideje már csak alvásra használtam, de most újra felvettem emberek között is. Most is láttam másokon ugyanilyet, de így is megjegyezte valaki, hogy milyen jó pólóm van.
 
Szerencsére az általam nem túl sokszor hallgatott új albumról csak három számot nyomtak, a Hammerheadet, a Half Tourism-t és a You Gonna Go Far Kid-et. A „rendes játékidőben” a régebbi számok közül az Americanán kívül játszották még a Come Out And Play-t, a Walla Wallat, a Gone Away-t, a Have You Evert, a Staring At The Sunt, a Bad Habitet, a Hit Thatet, a Why Don’t You Get A Jobot, az All I Want-ot, a Pretty Fly-t, a Want You Badet és a The Kids Aren’t Alright-ot. Jó kis koncertprogram volt, ezek közül több szám is a kedvenceim közé tartozik.
 
Aztán jött a ráadás a Can’t Get My Head Around You-val, és két igazi meglepetéssel, két igazán régi dallal. A What Happened Tou You, a kedvenc Offspring-számom valódi zenei orgazmust jelentett nekem, vagy valami ilyesmit, meglepetést, örömöt meg ilyeneket, nem is számítottam rá, hogy le fogják játszani. Befejezésként meg ott volt a Self Esteem, szintén nagy kedvencem, és másoké is. Az elején lá lá lá lá lá, lá lá lá lá lá, aztán zúzás. Hatalmas élmény volt az is!
 
Még úgy is, hogy elmúltak már azok az idők, amikor gimnazistaként igazán rajongtam ezért a punkzenekarért, és hogy kicsit távolról, a többiektől elszakadva kellett néznem és hallgatnom a koncertet. Godával, Miksimanóval és Krinyával, illetve a szintén külön utakon járó Imivel a koncert után találkoztunk. Ahhoz képest, hogy Imivel ketten vágtunk neki a fesztiválnak, egyetlen koncerten sem voltunk együtt.
 
Szombat éjszakára lehűlt a levegő, sokkal jobban, mint az előző este. De legalább nem esett az eső. A rutinosabb fesztiválozók szokták emlegetni, hogy a VOLT-on mindig esik, úgyhogy különösen szerencsések voltunk az időjárással. A srácokkal járkáltunk erre-arra, még egy diszkósátorba is beültünk, mert fáztunk, és ott legalább meleg volt. Kaját már nem tudtunk szerezni sehonnan.
 
Nem is feküdtünk már le aludni, hajnali öt után elindultunk hazafelé. Nagy volt a csend, aludt a sátrak népe, csak Goda kiabált meg röhögött. Az állomásra gyalog mentünk ki, aztán az alvás és az ébrenlét között lebegtünk a vonaton ülve. És nem csak álmosak, éhesek is voltunk. Győr előtt egy órát állt a vonat, de aztán csak beért a városba. Onnan meg hazarepített Mosonmagyaróvárra. Délelőtt értünk haza, tele élményekkel. Két nap alatt egy csomó koncert, nekem például öt kedvenczenekaros is volt a sok közül. Már csak ezért is megérte. Meg a vonatozás, a közös piálás, a fesztiválhangulat miatt. Jó VOLT.
________________________________________________________________________