Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

VOLT Fesztivál - Sopron oda-vissza

2009. július 1-4.

A 2009-es VOLT Fesztivál kettőnegyed részén voltam ott. Nem a felén, hanem a kettőnegyedén. Nem mindegy. Elmentem az első napra, aztán hazautaztam. Ezt a hazautazást másnap rögtön meg is bántam, aztán a harmadik napon eldöntöttem, hogy Kép visszamegyek, és a negyedik napra vissza is mentem. Nézzük, milyen is volt a 2009-es soproni VOLT Fesztivál!

Részemről utolsó percben eldöntött dolog volt, hogy utazok. A fesztivál előtti éjszaka találtam ki, hogy nekem ott a helyem, legalább egy napig ki kell vennem a részem a fesztiválozásból. De még akkor sem voltam biztos benne. Drága volt a napijegy, a heti bérlet még drágább, az evés-ivásról nem is beszélve, a sátrazáshoz és a közös fürdő-vécéhasználathoz meg nem sok kedvem volt. A közvetlen baráti körömből senki nem akart fesztiválozni. Viszont több kedves rokon és ismerős hívott, hogy tartsak velük, és a koncertek is vonzottak, főleg persze a nagy kedvenc, a 30Y. Érvek és ellenérvek.

Még a telefonomat sem állítottam be ébresztőre, inkább a véletlenre bíztam, Kép hogy fel tudok-e kelni, és közben álmatlanul forgolódtam hajnalig. Ha felkelek magamtól, ami nálam ritka, és akad valami ismerős, akivel el tudok menni, akkor elmegyek. Ha nem, akkor nem. Végül délelőtt negyed tíz körül ébredtem, a gyors összepakolás utáni indulás és a kényelmes visszaalvás gondolata között lebegtem pár percig, aztán telefonálgattam. Az iwiwen láttam, hogy Nyéki Anti kocsival megy, és hogy van még hely abban az autóban. Ekkor dőlt el, hogy megyek.

Csak egy naposra terveztem az utamat, a pénztárcámat és a hátizsákomat is csak annyira tömtem meg, hogy maximum még egy napot tudtam volna maradni. Pakoltam, aztán biciklire ültem és eltekertem a lakótelepi szupermarketbe sört venni. A pultnál vettem észre, hogy egyetlen forint sincs nálam. Így aztán nem volt sör, volt viszont elvesztegetett idő, ami alatt mondjuk kényelmesen megreggelizhettem volna, és nem a Kép konyhában állva pár perc alatt, ahogy akkor szoktam, ha sietek valahova.

Mielőtt Anti értem jött volna, leugrottam a háztömb aljában található kis vegyesboltba, hogy sör azért mégiscsak legyen nálam. Most már a pénztárcám is nálam volt. Aztán felvettük Mosonban Anti haverját, Légót, és így hárman indultunk el. Ausztrián keresztül mentünk Sopron felé. Úgy rövidebb volt. Csak Nagycenken álltunk meg egy benzinkútnál, ahol Légó sört vett magának, és csak Kópházánál tévedtünk el, ahol Anti másodszor is átment a magyar-osztrák határon, igazából maga sem Képtudta, miért. A kellemes látványt nyújtó hegyekkel körülvett Lővér Kempingbe érve lepakoltunk, a srácok felállították a sátraikat, majd indultunk is be a városba, hogy bevásároljunk a helyi Teszkóban.  Igazi júliusi forróság volt.

Anti nehezen talált magának sátorhelyet, de végül egy lány és egy srác maguk mellé engedték annak ellenére is, hogy a helyet a barátaiknak tartották fenn. Cserébe azt kérték, hogy hozzunk nekik a Teszkóból egy doboz cigit meg egy fél kiló kenyeret. A cigi márkáját már abban a pillanatban elfelejtettük, amikor a lány kimondta, ésKép csak azt jegyeztük meg, hogy szegfűszeges kell neki. Szegfűszeges bazmeg! Csak szegfűszeges, és ha az nincs, akkor más nem is jó.

Szóval Teszkó. Bevásároltunk, hogy majd becsempésszük a fesztivál területére az alkoholt, ettünk egész tűrhető ízű teszkós pizzát, aztán indultunk is vissza. Az autóban  jutott eszünkbe, hogy teljesen megfeledkeztünk a megjegyezhetetlen márkájú szegfűszeges cigiről. Nem baj, gondoltuk, majd azt mondjuk a lánynak, hogy éppen nem volt, elfogyott vagy ilyesmi. Aztán beugrott, hogy kenyeret sem vettünk. Azt viszont már nem hazudhattuk szegényeknek, hogy a Teszkóban nem volt kenyér. És a lány, mintha csak megérezte volna, a Képvisszatérésünk után rögtön azt kérdezte tőlünk, hogy ugye elfelejtettük. Hát igen, elfelejtettük.

Mielőtt visszamentünk volna fesztiválozni, elidőztünk a szőlőben, amit parkoló helyett foglalt le magának néhány tucatnyi fesztiválozó. A szőlőben megittuk a söreinket, és előkészítettük a saját kis koktéljaink hozzávalóit, amiket aztán gond nélkül átvittünk a kapunál. Semmi vasszigor, semmi ellenőrzés. A Tercia-sátornál Balogh Ádi, Szüts Miki és a halászi különítmény többi része vártak minket. Együtt iszogattunk a  Bëlga-Kép koncertig, aztán szétszakadtunk, mindenki ment másfelé. Néhányan bementünk a nagyszínpad előtti küzdőtérre, néhányan az asztalnál maradtak.

Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lesz-e fél liter vodkanaranccsal és pár napja majdnem kopaszra borotvált fejjel a tűző napra menni, de gond nélkül túléltem. Igaz, később a számok nagy részét én is a sörpad mellől hallgattam végig. Saját készítésű vodkanarancsomtól Kép már egész jó hangulatba kerültem. A Bëlga hasonló koncertet adott, mint egy hónapja Várpalotán, a Pannónia Fesztiválon, hasonló számokkal, hasonló hangulatban.

A koncert után a sátrak közötti úton két gitáros meg egy dobos srác ücsörögtek, és csak úgy örömzenéltek. Akkor már voltam olyan állapotban, hogy két akkord stabil ismeretével beszálljak közéjük pengetni, elkérve az egyik srác gitárját. Aztán összefutottam kedves barátommal és druszámmal, Másik Karesszal, barátnőjével, Szandrával és az ő barátnőjével, Brigivel. A lányok sátránál beszélgettünk egy ideig, boroztunk, pontosabban vörösboros kólát ittunk. A lányok 30Y-ra és Eddára is akartak menni, én csak 30Y-ra, Másik Karesznak meg mindegy volt.

KépEgyütt indultunk el, aztán fájó szívvel hagytam ott őket, hogy bocs, de nekem az első sorban a helyem, és bár nem szokásom futni, de ezúttal futottam, mert Beckzoli már be is mondta, hogy a Puhatalpú lányokkal kezdődik  a koncert, a srácok már bele is csaptak a húrokba, és onnantól kezdve nekem ott kellett lennem, minél közelebb a színpadhoz. Jóval a koncert előtt találkoztam a billentyűs Sárközy Papával, tőle kérdeztem meg, hogy pontosan mikor is kezdenek, és mondta, hogy pontosan Kép kilenckor, szóval csak magamat hibáztathattam, amiért épphogycsak beestem a kezdésre.

Egy 30Y-koncert már nem lehet rossz, ha a Puhatalpú lányokkal kezdődik és a Teremtőssel. Meg a Defenderrel folytatódik. Az előző évi szigetes koncerten, aminek a felvétele majdnem teljes egészében felkerült a zenekar honlapjára, ugyanezzel a három számmal kezdtek, a negyedik meg a Szív-szalutál-szív volt. Nem emlékeznék ilyen pontosan, ha nem hallgattam volna meg kábé ezerötszázszor azt a koncertfelvételt otthon a számítógépen meg mindenhol Kép máshol a telefonomról, elalvás előtt, vonaton, pályaudvaron, fesztivál előtt és után, szóval mindig és mindenhol, ahol és amikor csak tudtam. Számomra hónapok óta ilyen volt egy tökéletes koncertkezdés. Szív-szalutál most nem volt, volt viszont Kutyák vagy emberek, Öltöztetnéd megint, Dadog, Rajszöggel középre, Kipakolta, A másik három, Felhő, Gyerünk, Átszalad, Gyújtósnak jó, Rubikernő, Szenes, Bogozd ki, Egy perccel tovább, Sötét van és Respekt. Hihetetlenül jó számok egytől egyig. Talán csak az Öltöztetnéd megint és a Másik Képhárom volt, amit koncerten most hallottam először, utóbbi kellemes meglepetésként is ért.

A srácok daráltak rendesen, számok közötti összekötő szöveg Beckzoli részéről a koncert első felében alig volt, csak egy-egy „köszönjük” és „tényleg köszönjük”. Később aztán voltak ennél hosszabbak is, például a Rubikernő előtt, amikor arról beszélt, hogy ehhez a súlyos témákat boncolgató dalhoz valami komoly ital kell. Vagy amikor megemlítette, hogy Papa a legérzékenyebb a zenekar tagjai közül. Ha már az érzékenységnél tartunk, az Öltöztetnéd megint és az Kép Egy perccel tovább című nóták révén két szám is elhangzott a Szentimentálé-projektből, bár mindkettő a vidámabb fajtából való.

Az első sorig most nem volt esélyem eljutni, és valahogy lusta is voltam előrébb verekedni magam, de így is benne voltam a sűrűjében, és jó volt nekem ott, ahol egy alternatívnak nevezett zenekar rajongótáborához képest elég komoly küzdelem folyt a talponmaradásért. Aztán a nagy ugrálás enyhült a lassabb számok alatt, és csak néha indult be, például az egyik legzúzósabb szám, a Gyerünk közben. Beckzoli azt mondta a vége felé, hogy ha nekünk feleolyan jó volt, mint nekik, akkor is biztos jól szórakoztunk, és tényleg így volt. Endi, a gitáros azt írta másnap a zenekar honlapján, hogy az idei legjobb koncertjük volt ez a soproni, és Kép hogy a vécében a világhírű Franz Ferdinand énekese, Alex Kapranos is hátbaveregette és gratulált neki, sőt, a fesztivál honlapja szerint a közönség soraiból élvezte a koncert egy részét.

Nekem ez már az ötödik 30Y-koncertem volt, és ha össze nem is tudom hasonlítani őket, ez tényleg a képzeletbeli dobogón lenne, talán valamelyik felsőbb fokán. A koncert után elindultam megkeresni a hátizsákomat, hogy legalább lecseréljem a délután óta többször is teljesen átizzadt pólómat, de félúton úgy gondoltam, nem találnám meg, és lemaradnék a Franz Ferdinandról, a nap legnevesebb külföldi zenekarát meg csak nem hagyja ki az ember. Még ha a 30Y után tényleg csak az a bizonyos hatalmas üresség maradt, egy kis túlzással azt is írhatnám, hogy a 30Y-koncerttel számomra véget is ért a fesztivál érdemi része, kiváló magyar zenekarok és világsztárok ide vagy oda.

De azért irány vissza a Nagyszínpad elé, meglesni a Ferdinándot. Fáradt voltam, így hát Kép megelégedtem a küzdőtér szélével. Tisztességes koncertet adtak a derék skótok, akik közül amúgy többen angolok, Kapranos meg ráadásul félig görög, de ezt most hagyjuk, a lényeg, hogy glasgowiak. Nekem úgy tűnt, hogy nem csak kötelességből nyomják le a másfél órát, hanem odateszik magukat rendesen.

Az elején Kapranos részéről egy magyar mondat köszöntésnek, ilyenkor kötelező szokásos udvariasság, és aztán a koncert alatt többször is egy-egy köszönjük. Voltak hosszabb gitárszólók is, nem csak a dalok ismert albumverzióját játszották el. Belefért egy kis rocksztáros pózolás is, Kapranos néha a közönségnek háttal a feje fölé emelte a gitárját és úgy tépte a húrokat. A ráadás is korrekt volt, először Kapranos énekeltette meg a közönséget, aztán volt egy dobhártyaszaggató szintetizátoros jammelés, a végén meg a tagok háromnegyede dobverőt vett a kezébe és lenyomtak egy hosszú dobszólót.

A Franz Ferdinand koncertje után nem volt kedvem telefonálgatni és Kép megkeresni a mosonmagyaróvári-győri-halászi-bezenyei különítményt, viszont muszáj volt végre ennem, és az egyszer élünk elvet magamévá téve vettem egy nyolcszáz forintos gyrost, amit az MR2 sátor előtt, a Heaven Street Seven hallgatása közben, a kitaposott fűben ülve fogyasztottam el. Finom volt. Aztán, miközben egy gyors zápor söpört végig Sopronon, találkoztam a Pannonia Allastars Ska Orchestra énekesével Krsával, aki elég komolyan be volt rúgva. Bemutatkoztunk egymásnak, aztán csak annyit mondott, hogy be kell rúgni. Mondom, látszott rajta, hogy neki már sikerült. Igaz nekem is, sőt, nekem már délután.

KépAz alkohol, meg talán a nagy meleg, vagy a sok ugrálás negatív hatásait még csak akkor kezdtem el érezni, de akkor aztán olyan intenzív hányingerem lett, hogy minden, ami bennem volt, elképesztő gyorsasággal távozott is belőlem, miközben egy kuka mellett álltam előregörnyedve. A nyolcszáz forintos gyrost is kihánytam. Utána  végighallgattam még a Heaven Street Sevent, aztán összefutottam Pauker Jakab cimborámmal. Rácsodálkoztunk egymásra, mert úgy volt, hogy ő csak pénteken jön, én meg egyáltalán nem is jövök, de hát nem így alakultak a dolgok.

Nekem akkor már mehetnékem volt. Úgy voltam vele, hogy jó nap volt, nagy élmény, de ennyi elég is volt belőle. Talán nem kellett Képvolna kijózanodnom. Vagy nem kellett volna rosszul lennem. Sátor hiányában legfeljebb megint csak bekéredzkedhettem volna valahova aludni, ahogy fesztiválokon szoktam, de ehhez most nem volt kedvem. Tisztálkodó-készletem is enyhén szólva hiányos volt. Így hát elköszöntem Jakabtól, aztán elköszöntem Brigitől és Szandrától, akik éppen törölközőkbe tekerve, fogkefével a kezükben zuhanyozni indultak, és megkerestem a hátizsákomat. Fél órán belül meg is találtam, miután legalább kétszer  végigjártam az egyformának tűnő sátrak erdejét. Taxi, vasútállomás, a kimerültségtől álomba merülő vagy éppen a koncerteket megtárgyaló, hazafelé tartó fesztiválozók a vonaton. Győrben meg egy csodálatos napfelkelte, narancssárgán izzó korong a vasúti Képhíd fölött.

Miután kialudtam magam, meg is bántam, hogy hazajöttem. Aznap este kellemes meleg időben a városban mászkáltunk a Márti, a Gösser és a Pityókás vonalán Gáborral, Emesével, Erzsivel, Imivel és Gézával, közben meg azon gondolkodtam, hogy  bár Óváron is jó lenni, de Sopronban talán még jobb volna. Másnap aztán intézkedtem, és lebeszéltem egy ismerős ismerősével, hogy szerezzen nekem olcsón jegyet a fesztivál utolsó napjára. A fuvarral meg nem volt gondom, mivel a soproni városnézésre készülő nagybátyám, Misi és nagynéném, Jutka éppen a Képfesztiválra vitték az unokahúgomat, Xéniát és barátját, Lacit, én meg éppen elfértem még a kocsiban.

A szombati nap programja amúgy egyáltalán nem hozott lázba. A leghíresebb fellépő Marilyn Manson volt, akinek soha nem voltam rajongója, a többi zenekart meg vagy láttam már, vagy nem hullattam volna könnyeket, ha esetleg lemaradok róluk. Mégis úgy éreztem, ha olcsóbb jegyet kapok és ingyen elvisznek, akkor  már csak azért is muszáj mennem. Meg persze a fesztiválhangulat miatt. Főleg Képamiatt. Szóval a szerdai első nap után a szombati utolsónak is nekivágtam.

Gyorsan odaértünk Sopronba, a nagybátyámék leraktak minket a fesztivál bejáratánál, és már kezdődhetett is az újabb egésznapos buli.

A kora délelőtti érkezésünkkel mintha egy szellemvárosba csöppentünk volna. A nép csak pár óra múlva kezdett ébredezni a másnaposságból, hogy aztán éjjelre megint hatalmas tömeg lepje el a Lővéreket. Hivatalosan huszonötezer ember, sokadszor is rekordot döntve. Xénia barátaival, Adriennel és Ubullal mászkált, én Lacival ültem le sörözni és  beszélgetni kedvenc közös Képtémánkról, a zenéről. Aztán persze összefutottunk egy csomó kedves mosonmagyaróvári, halászi és győri ismerőssel. Én később Szandra és Brigi sátránál időztem el, akik a nap jelentős részét vízszintes helyzetben töltötték, közben Laci, Légó és Anti elmentek a Teszkóba bevásárolni.

Kora délután belehallgattam az egyik legtehetségesebb fiatal humorista, Kiss Ádám előadásába. Vicces volt, ahogy általában szokott, de a közepénél Képelmentem, mivel a szemközti nagyszínpadon már hangoltak a zenekarok, és alig lehetett hallani valamit a stand-up comedy-ből. Ráadásul a tűző napon ácsorogni sem  volt kellemes, a sátor ülőhelyei meg tele voltak. Közben arra figyelt mindenki, hogy egy srác félúton megijedt a bungee jumpingtól, és percekig a magasban állva nem mert leugrani. Rá szegeződött egy csomó tekintet, mindenki drukkolt vagy éppen kárörvendett magában. Szegény srác végül nem ugrott. Később aztán Laciék is megérkeztek a bevásárlókörútról, és a lányoknak meg nekem is hozták a „megrendelt” két liter borunkat. Mondtam, hogy ne KépKoccintós legyen, de Koccintós lett. Bár  egy ilyen fesztiválra még az is több mint tökéletes.

A szesz becsempészésével az első nappal ellentétben akadtak gondjaim.  A két liter bort átöntöttem egy egyliteres és egy félliteres üvegbe, illetve két üdítősdobozba. Az egyliteres meg a félliteres palackot a hátizsákomba rejtve próbáltam bevinni, az üdítősdobozokat a kezemben. A többiek már eltűntek a szemem elől, amikor fennakadtam az ellenőrzésnél. A derék biztonsági őr javasolta, hogy menjek ki és igyam meg ott az alkoholt. Én viszont nem akartam lezúdítani a torkomon két liter bort, a többieket meg nem akartam kihívni a bejárat elé. Gondoltam, ügyesebben elrejtem azokat az üvegeket, ezért a litereset jól belecsavartam a ruháimba Képés egy törölközőbe, a féllitereset meg a zsebembe csúsztattam, és a bal oldali kapu helyett ezúttal a jobboldalinál próbáltam bejutni.

 Annál a kapunál is egy munkájára igényes kopasz sárgamellényes állt, és ő is belenézett és beletúrt a táskámba, és kihámozta a ruhák erdejéből és a törölközőből az egyliteres flakont, majd bele is szagolt, aztán szólt egy még kevésbé kedves, még nagyobb darab és még kopaszabb kollégának, hogy ő döntsön a további sorsomról. Közben, mintha a nemlétező isten küldte volna, megjelent Másik Karesz, hogy a segítségemre siessen. A nagydarab kopasz mondta, hogy legyünk férfiak, és egy pillanat alatt igyuk meg húzóra az egészet, mert nem akar kocsmát nyitni a bejáratnál. KépNem fogadtunk szót, inkább kimentünk.

Nem tehettünk mást, kerestünk pár üres fél literes üveget, ami már nem kellett a befelé áramló fesztiválozóknak, elvégeztük a folyadék átcsoportosítását, és a  zsebeinkben végül sikerült bevinnünk, a bal és a jobboldali után most a középső kapun besurranva. Szóval meg kellett harcolni érte. És akkor még fel is kellett higítani kólával, mert a Koccintósnak egyébként borzasztóan szar íze van.

KépAz első koncert, amit aznap megnéztem, Péterfy Borié volt. Annak is csak a vége. A záródal éppen az a Vámpír volt, amiről egy hónapja lemaradtam a Pannónia Fesztiválon. Most érdemes volt meghallgatni, mert ahogy Péterfy Bori sok száma, ez is elég rendesen eltért az albumverziótól. A koncerten nem sokkal mellettem állt egy lány, láttam, hogy egyedül van, és javaslatot tettem, hogy igyunk meg valamit együtt, de  finoman elküldött a picsába, hogy ő most a barátnőjével fog találkozni.

Aztán a világhírű Earth Wind and Fire játszott, amire nem figyeltünk túlságosan. Bennem nem is tudatosult, hogy az Earth Wind and KépFire van a színpadon. Inkább arra figyeltünk, hogy Laci hosszú fekete haját befestette szőkére, csak úgy poénból, az asszony rosszallását kiváltva, mert Xéniának nem tetszett a dolog. A hajak befestetése amúgy ingyenes volt a Szőke Ciklon Sörarénában.

Lassan kezdtek megjelenni Marilyn Manson rajongói és hasonmásai. Fekete ruhák, magassarkú cipők, fehérre festett arcok, feketére festett szemek és üveges tekintetek, meg persze piercingek és színes hajak. Mansont viszont megelőzte még  a Quimby koncertje. A koncert előtt Novák Péter hívta fel a figyelmet arra, hogy vigyázni kéne a bolygóra, és egy hatalmas földgolyót Kép szimbolizáló labda járt kézről kézre a szép számú közönség soraiban.

A Quimby nálam magasra tette a mércét a Pannónia Fesztiválon adott koncertjével, de most is hozták azt, amit vártam tőlük. Lendületes koncert volt. Az énekes-gitáros Kiss Tibi azt mondta, kicsit szokatlan nekik, hogy az első sorban Mr. Manson rajongói állnak, aztán a végén megnyugtatta őket, hogy rajongásuk tárgya már ott toporog a backstage-ben magassarkú cipőjében. Amúgy a Quimby-koncert közönségének többsége a néhány Kép feketeruhást leszámítva nem azért ment a nagyszínpad elé, hogy Mansonra várjon. A Quimbyt akarták hallani, és végig ment a tánc meg az éneklés. Engem is magával ragadott a hangulat, mert bár alig bírtam talpon maradni a fáradtságtól, és többször is gondoltam rá, hogy otthagyom a tömeget és egy kicsit távolabb leülök valahova, és onnan hallgatom tovább, de olyan jók voltak a számok, hogy ott kellett maradnom a sűrűjében.

A Manson koncertjéig hátralévő fél órában kezdődött a Pannonia Allastars Ska Orchestra koncertje az MR2-sátorban. Kép Belehallgattam a jó kis reggae- és ska-dalokba, aztán annak ellenére, hogy imádom a zenekart, Manson meg, ahogy már említettem, soha nem tudott lekötni, mégis inkább utóbbit választottam, puszta kíváncsiságból. Találkoztam egy kedves ismerősömmel, Puskás Lillával, akit szintén a kíváncsiság vitt oda. A tömeg hátulján álltunk, és egyikünk sem volt lenyűgözve. Vissza is mentünk a PASO-ra, én ráadásul a PASO és a Manson között ingáztam Xéniával, aki a telefonja nélkül elérhetetlenné váló Lacit kereste a huszonötezer fős tömegben. Kép Végül megtalálta.

Marilyn Manson amúgy sokaknak okozott csalódást. Nem volt nagy durranás a koncert, mondták mások is, zárásnak gyenge volt, ilyesmi. Gondolom, az igazi rajongókat is megosztotta, a legérdekesebb viszont az volt, hogy sokan úgy mentek oda, hogy nem Manson-rajongók ugyan, de vártak valami nagy botrányra, valami polgárpukkasztó színpadi cselekedetre. Valami olyasmire, ami miatt Mansonra a gonosz egyik megtestesítőjeként tekintenek Amerikában. Botrány végül nem volt, az Antikrisztustól csak annyira futotta, Kép hogy néha a gatyájában turkált, illetve hogy állandóan ivott valamit, amit aztán kiköpött a közönség irányába nagy sugárban. Kábé ennyi.

Szóval engem nem hozott lázba a dolog, ráadásul én a „ha már itt vagyok, megnézem” elvet magáévá tevők népes táborába tartoztam, akiknek igazából elvárásai sem voltak, így aztán csalódni sem tudtak. Nem tett volna boldogabbá, ha mondjuk lehugyozza a közönséget vagy a színpadra szarik. Annak viszont örültem, hogy a PASO eljátszotta a Lakótelepet, és a legvégén is Kép úgy voltam vele, hogy nekem mindent összevetve is a 30Y első napi koncertje volt az egész fesztivál csúcsa. Hiába, nem vagyok világsztároktól hasraeső típus. Legfeljebb elfogult az aktuális kedvenc zenekarommal szemben, még akkor is, ha csak ebben a kis országban ismerik. Bár két napot kihagytam a fesztiválból, és lett volna legalább tíz előadó, akiket szívesen megnéztem volna még, és lehet, hogy egyik zenei orgazmusból estem volna másikba, de az embernek vannak korlátai, minden koncerten ott Kép lenni képtelenség.

Xénia, Laci meg én még ücsörögtünk egy kicsit a fűben kávéval meg sörrel, meghallgattunk néhány rockhimnuszt a Sörarénában, ahol az asztalon táncoltak a pultoslányok, aztán az első hajnali vonattal hazamentünk. Hajnali háromkor még több sátorban is dübörgött a diszkó, a fesztivál területén még buli volt reggelig. Imádom egyébként, amikor nyár van, mármint igazi nyár, hogy az ember akár egész nap kint lehet a szabadban, éjszaka, hajnalban is, és pólóban, Kép rövidgatyában is leülhet a fűbe anélkül, hogy fázna. Május végén, a Pannónia Fesztiválon még azt kellett megállapítanom, hogy tavasz végén néha négy réteg ruha is kevés tud lenni, de most, július első napjaiban forróság volt, égető napsütés meg szálló por, és rengeteg izzadság. Na jó, a második napi nagy esőről lemaradtam.

Tömött fesztiválbusszal, a busz padlóján ücsörögve jutottunk el az állomásig. A vonaton egy fiatal pár ült le velem szembe, megakadályozva abban, hogy Kép kinyújtott lábaimat a szemközti ülésen pihentessem. A lány beszélt, suttogott a fiúnak, akin látszott, hogy legszívesebben aludt volna. Bár nem figyeltem a beszélgetést, a lány folyamatosan panaszkodott, elégedetlenkedett valami miatt, hisztizett, félig suttogva. Ráadásul idegesítően lóbálta a lábát. Valószínűleg ők is a VOLT-ról jöttek, ahogy kábé mindenki a vonaton. A lány feldúltan állapította meg, hogy a fiú nem is akar vele beszélgetni. Utáltam őket, meg Kép a gondolatot, hogy a Győrig hátralévő másfél órában őket kell néznem és hallgatnom. Aztán ha kicsit lassan is, de beugrott, hogy ott van nálam a fülhallgatóm meg a sok zene a telefonomon. Gyorsan zene a fülbe, természetesen 30Y, és megoldódtak a problémáim. Ráadásul valahol félúton a párocska le is szállt, így a lábamat is kinyújthattam. Vannak pillanatok az életben, amikor az ember ilyen kis dolgoknak is tud örülni.

________________________________________________________________________

szöveg és fotó: Szarka Károly