Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Tunézia

2003. július 15-22.

Gyerekkoromban egyszer sem nyaraltam külföldön. Sőt az ország határait sem léptem át túl sokszor, és ha ez meg is történt, akkor is csak a sógorokhoz, a szomszédos Ausztriába sikerült eljutnom. Az meg nem nevezhető nagy kalandnak egy óvári gyerek számára, aki csak néhány kilométerre lakik osztrák határtól. Bár az a szafari-parkos kirándulás Gänserndorfban általános negyedikben tényleg jó volt. De azon kívül tényleg szinte semmi.

Ezért aztán nagy élménynek ígérkezett a tunéziai nyaralás a családdal 2003 nyarán, pár héttel az érettségim után. Egy keddi napon végre eljött első külföldi nyaralásom első napja. Július 15-e volt. Nyolcan mentünk a szüleimmel, az öcsémmel, a nagynénémmel és a nagybátyámmal, meg az unokabátyámmal és az unokahúgommal. Az Experience Tours nevű utazási irodával utaztunk, egy főnek egy hétre 105 ezer forintba került a repülő, a transzferdíj, a szálloda és az all incluisve ellátás együtt. Tűrhető ár volt.
 
A gépünk este indult Pestről, Ferihegyről. Az utazás Óvártól Pestig tartó része kellemetlen, fárasztó és unalmas volt.  A mi családunkat apám egyik munkatársa fuvarozta el a reptérre, anyámmal és öcsémmel a hátsó ülésen nyomorogtunk. Tényleg rossz volt, na, de megérte.  Aztán egy kis várakozás és idegeskedés után jött a repülés.
 
Én akkor repültem életemben először, de a nyolctagú családból majdnem mindenki így volt ezzel, csak apám meg nagybátyám számára nem volt új az élmény. Rajtuk kívül talán én voltam a legnyugodtabb, a többiek nagyon izgultak, volt, aki el is sírtKépa magát a felszállás pillanatában. Ami nem csak félelmetes volt, hanem valahogy olyan ünnepélyes is.
 
Én tényleg nem féltem. Pedig a többiek mintha egy kicsit ezt szerették volna, tessék már izgulni, legalább egy kicsit, ha már ők is, legyen a lehető legkollektívebb a rettegés, ha már a két tapasztalt férfiember nem veszi ki a részét belőle, legalább a fiatalok meg a nők közül féljen mindenki. De én nem. 
 
A repülés végét már mindenki élvezte, talán mert újszerű élményt nyújtott, és érdekes volt sötétedéskor repülni. Meg látni az olasz csizmát onnan fentről, a városok éjszakai fényeivel. A gép egyébként kicsi volt, a felszolgált étel borzalmas, kivéve a süteményt. A repülés kKépét órát vett igénybe, és szerintem az égvilágon semmi ijesztő nem volt benne, de mivel megértő vagyok, megértettem a többieket, meg az otthon értünk izguló nagyszülőket.
 
Monastir városának repülőterén landoltunk. A repülőből kiszállva megütött minket a számunkra még szokatlan afrikai forróság. Más volt, mint Magyarországon a legmelegebb nyár. Nem biztos, hogy melegebb volt, inkább csak máshogy meleg. A monastiri repülőtérről busszal vittek minket Sousse-ba, az előre lefoglalt négycsillagos Hotel Karthago el-Ksarba. Vagyis csak vittek volna…
 
A buszon ugyanis az idegenvezetőnk, egy magyar származásKépú, de évek óta Tunéziában élő, agyonsminkelt, szőke, középkorú nő bejelentette, hogy van egy meglepetése. Ez a meglepetés pedig az volt, hogy a Hotel Karthago el-Ksar megtelt… Viszont van egy másik szálloda, a szintén négycsillagos Hotel Riviera, és ez a szálloda szerinte még sokkal jobb, mint amit eredetileg lefoglaltunk. Olyan volt ez a „meglepetés” az idegenvezető részéről, mint a hülyén előadott magyarázkodások, hogy van egy jó és egy rossz hírem, és mindegy, melyikkel kezdem, a jóval majd megpróbálom eltakarni a rosszat. Nem mi voltunk az első turisták, akikkel ilyesmi történt.
 
Állítólag előfordul, hogy egy tehetősebb nyugati család csak úgy odamegy és több pénzért egyszerűen elveszi a csóró keleti turisták előre lefoglalt helyét. Az embert ilyenkor átteszik egy Képmásik hotelbe, amely nem lehet rosszabb az eredetinél. Persze előfordulhat, hogy rosszabb.  Nekünk szerencsénk volt, mert jó helyre kerültünk, bár azt nem tudhattuk, hogy milyen lehetett Hotel Karthago el-Ksar. Hallani lehetett olyasmiről is, hogy a négycsillagos szállodák igazából ötcsillagosak, csak a szemfüles tulajdonosok a magas adók miatt letagadnak egy csillagot.
 
Így talán tényleg jobban jártunk, mindenesetre a Hotel Riviera tényleg igényes, színvonalas hotel volt, egy fedett és egy szabadtéri medencével, török fürdővel, és bár nem közvetlenül a tengerparton állt, a vele szomszédos Hotel Abou Sofiane igen, és később minden probléma nélkül átjárhattunk oda strandolni. Szóval nem lehetett panaszunk. Szerencsések voltunk amiatt is, mert a szobáink a tengerre néztek. Az épület kívülről is szép volt, fehér falakkal, kék ablakokkal és erkélyekkel, belülről meg gyönyörű, díszes, mint egy templom. Márvány, csillárok, oszlopok, tükrök. Csillogás-villogás, meg minden, amit keleti kényelemnek neveznek. A szálloda igazgatója egy Diego nevű portugál volt, egy szimpatikus tag.
 
Az óráinkat egy órával kellett visszaállítani, mert Tunéziában nincs nyári időszámítás. Este érkeztünk meg a szállodába, vacsora már nem volt, pKépedig mi fiatalok  éhesek voltunk, de a snack-bárban még kiszolgáltak minket. Az öcsémmel és az unokatesóimmal pizzát ettünk, ami tele volt gombával. Mivel többen nem szeretjük a gombát, leszedtük a pizzáról és a bárban mászkáló macska elé dobáltuk, aki fel is falta a kis gomba-darabokat. Mint később megtudtuk, a macskák szinte szent állatok errefelé. Elég sok mászkált belőlük a szálloda udvarán olyan falatok után lesve, ami a turistáknak nem kell.
 
A vacsora után lementünk a rövid sétával elérhető homokos tengerpartra és rögtön meg is fürödtünk. A víz jó meleg volt, és nagyon sós. Én élveztem az éjszakai fürdőzést. Az unokabátyám viszont már nem annyira, mivel megcsípte egy medúza. Jól kezdődött. A helyiektől, a parton ácsorgóktól különböző tanácsokat kaptunk: egyesek szerint homokkal, mások szerint meg paradicsommal kell dörzsölni a sebet. Ezen csak nevettünk, főleg miután kiderült, hogy a seb nem volt súlyos. Szerencsére a lepisilést egyikük sem javasolta.
 
Szerettem volna még fürödni, de a többiek már féltek a tengertől, a medencék vize viszont Képklóros volt. Engem ez sem zavart, meg az unokabátyám is úgy gondolta, hogy le van szarva, így aztán beleugrottunk a szomszédos Hotel Abou Sofiane medencéjébe és úsztunk egyet ott  is. Az első napba ennyi élmény fért bele.
 
Nagyon nehezen tudtam elaludni és többször fel is keltem. Idegen helyen, első napon nehezen aludtam el gyerekkoromtól kezdve. Az öcsémmel voltam egy szobában, és egyikünknek sem jutott eszébe kikapcsolni a légkondit. Sőt nem is tudtunk róla, hogy egyáltalán van, ezért álmatlanul forgolódva nem is sejtettem, hogy ettől van hideg. Először arra gondoltam, hogy a sivatagban hideg az éjszaka, de amikor kimentem az erkélyre, rájöttem, hogy ez hülyeség, különben Képis a tengerparton vagyunk, nem a sivatagban, itt az éghajlat nem is sivatagi, sokkal inkább mediterrán. Szóval kimentem az erkélyre, ahol még éjszaka is forróság volt. Persze, mediterrán tengerpart, nyári éjszaka, de akkor mitől van olyan rohadt hideg a szobában? Hajnalban vettem észre a légkondit, és azt, hogy tíz fokosra van állítva… Ehh…
 
Tunézia területének nagy részét az Atlasz-hegység és a Szahara foglalja el. Területe Magyarországénál valamivel nagyobb, lakossága kábé ugyanakkora. Államformája köztársaság, bár a személyi kultusz jegyeit is felfedezhettük, mivel mindenhol az elnök képét láttuk. Fővárosa Tunisz, pénzneme a dínár. Nyaralásunk idején egy dínár száznyolcvan forintot ért. A dínár váltópénze a milliéme, ezer milliéme ér egy dínárt.
 
Tunézia hivatalos nyelve az arab, de az idegenforgalomból élő helyieknek szinte kötelező Képbeszélniük franciául, németül vagy angolul. A turizmus a tengerparton élők fő bevételi forrásául szolgál. Tunézia a középosztálybeli magyar turisták körében is az egyik legfelkapottabb célpont hosszú ideje. Az ország tengerparti része nagyon szép, látszik, hogy az idegenforgalomra épül a gazdaság. A Szahara felé haladva egyre nagyobb a szegénység, ezt később mi is tapasztalhattuk. A legforgalmasabb tengerparti városok közé tartozik Monastir és Sousse is.
 
A nyaralás második napján jobban is megismertük a Riviera Hotelt. All inclusive ellátásra fizettünk be, ami azt jelentette, hogy egész nap annyit ehettünk és ihattunk, amennyit akartunk. Szinte királyként élhettünk. A reggeli fél héttől tizenegyig tartott, az ebéd fél egykor kezdődött… Emellett a szállodához tartozott a már említett snack-bár, ahol finom pizzákat ettünk teljesen ingyen, sőt a tengerparton is lehetett ingyen kajálni.
 
Az unokahúgommal a snack-bárban néha nehezen tudtuk elmagyarázni az araboknak, hogy nem kérünk gombát a pizzára. A without mushroom vagy a no mushroom kifejezésekből csak a mushroomot értették. Az ételek amúKépgy finomak voltak. Mivel imádom a halat, rengeteget ettem, az egzotikusabb dolgok közül pedig a garnélarák volt az, amit meg mertem kóstolni. Nem volt rossz, de különösebben jó sem. Ehettem volna polipot is, de azt inkább kihagytam.
 
A helyi specialitások mellett rengeteg európai étel is volt. Persze, mivel ahova európai turisták jönnek, ott kell, hogy legyen európai kaja is. Csapvíz helyett ásványvizet kellett inni. Hűtő nem volt a szobában, egy-egy üveg ásványvizet viszont kaptunk minden nap.

A reggeli után a fedett kis medencében folytattuk a szerdai napot, majd lementünk a tengerpartra. Hatalmas élmény volt a tengerben a víz tetején lebegni. A tenger nagyjából tiszta  volt, bár találkoztunk szeméttel, meg egy döglött medúzával is. A levegő forró volt, a hőmérséklet harmincöt-negyven fokosra emelkedett nappal, de este sem nagyon esett harminc alá. Tökéletes idő nyaraláshoz, legalábbis annak, aki szereti az ilyet. Én szeretem. A strandolás mindennapos programunk volt. Fürödtünk, kagylókat gyűjtögettünk.

A szálloda dolgozói kedvesek, vidámak, közvetlenek és nyitottak voltak. Még azok is, akiknek nem adtunk borravalót. Az öltözködést nem vették annyira komolyan, ahogy azt korábban Képhallottuk. Nem volt gond például, ha rövidgatyában jelentünk meg valahol.  A személyzet nagy része tudott németül, franciául és sokan angolul is. Én apámmal és öcsémmel angolul, a nagybátyám meg németül beszélt velük.

Gyorsan megszerettem ezt a helyet, a paradicsomot, ahol mindenki kedves volt velünk és egész nap ehettünk és pihenhettünk. Egy ilyen szállodában azok is megtalálnak mindent, akik sportolni, bulizni, pörögni akarnak, és azok is, akik csak pihenni és élvezni a luxust. A mi családunk megosztott volt ilyen szempontból, de kábé mindenki jól érezte magát. A család  általában kettészakadt szülők és gyerekKépeik csoportjára, a közös étkezéseknél meg lassan és gyorsan, illetve keveset és sokat evőkre. Én például hihetetlen lassan bírok enni, viszont sokat. Nagybátyám a gyorsan és sokat evők csoportját alkotta egyedül. Egyszer egy kiadós étkezés után meglátott egy másik tálat, megkívánta azt, ami rajta volt, és azt mondta, hogy mégis inkább olyat eszik. És evett is. Általában ő volt az, aki elsők között végzett az evéssel és hagyta el az ebédlőt. A pihenés néha egyébként is rohanássá változott.

Rohanás volt este is, amikor mind a nyolcan a Port El Kantaoui nevű kikötőt vettük célba. A szüleim mindig is sétálni szerettek, mindig úgy szépen lassan, andalogva, a nagybátyám meg inkább tempósan haladni, hatalmas lépteivel, sietve, ami a Képszüleim számára rohanásnak tűnt. Bár én a szüleim tempóját már gyerekként is lassúnak tartottam, most ezen a szokatlan, mediterrán vidéken, az éjszaka sem enyhülő forróságtól és a gyors tempójú  „sétától” elég komolyan megizzadtam, nem csak úgy, hogy gyöngyözött volna a homlokom, vagy ilyesmi kis apróság, hanem ömlött rólam a víz. Amint  kiléptünk a szállodából, rögtön kialudt a világítás az utcán… Nevettünk is magunkon, hogy mennyire szerencsétlen család vagyunk: mások foglalják el a lefoglalt szobánkat, másik szállodába kerülünk,  az unokabátyámat egy medúza csípi meg Képmár az első estén, és most ez a világítás nélküli utca. Pedig velem akkor még nem is történt semmi…

A harmadik napon egy új élmény várt ránk, a parachute. Egy Nadir nevű kedves, hordóhasú  arabnál kellett fizetni az élményért. Az unokabátyám és az unokahúgom együtt, én és az öcsém külön-külön emelkedtünk a levegőbe a motorcsónakkal vontatott ernyővel. Fentről nézt ük a tájat, a tengert és a partját. Élmény volt persze, bár én kicsit kényelmetlenül éreztem magam odafent. Olyan nem is ülő, nem is álló pózban lógtam. Nekünk kellett jelezni egy kötél megrángatásával, hogy le akarunk szállni.

Én először azt hittem, nem is fogom tudni, hova kell leérkezni, olyan magasan voltam és olyan kicsinek tűnt minden. Aztán a magasból egyszer csak megláttam néhány felfelé néző embert, akik a családtagjaim voltak, és végül onnan tudtam, hogy ez az a hely, ahol le kell szállnom.

Este ismét mindannyian besétáltunk Port El Kantaouiba. Még késő este is hatalmas nyüzsgés volt az utcán. A város tele volt bazárokkal és rámenős árusokkal. Meg kellett Képtanulnunk alkudni, és ez a legjobban az öcsémnek és főleg a nagybátyámnak ment. Na, ő nagyon élvezte a dolgot és több sikeres üzletet kötött. Ha valami például harminc dínárba került, akkor azt kellett mondani, hogy csak tíz van nálunk. Ez sok esetben bevált. Ha le akartuk rázni a rámenős, erőszakos árusokat, irreálisan alacsony árat kellett mondani. Ez az egész  alkudozás végül is egy játék, de kötelező az ilyen bazárokban.

A negyedik napon, pénteken reggel bementünk Sousse óvárosába, a gyönyörű Medinába, aminek leghíresebb látványossága a ribat, vagyis az erőd. Két sárga színű taxival mentünk, ami számunkra szokatlanul olcsó volt, bár ebben az országban minden más is olcsóbb volt a magyar viszonyokhoz képest. Az utcákon a közlekedés elég szabálytalannak és kaotikusnak tűnt, szinte alig láttunk ép autót, viszont rengeteg volt a rendőr.
 
A Medinában a souk, vagyis a bazár hatalmas kiterjedésű volt, és hangulatos. Fából, bőrből készült tárgyak, ékszerek, ruhák minden mennyiségben. Az egyik szűk kis sikátorKépban egy arab férfi és egy gyerek ültek egymással szemben egy asztalnál, és csak úgy doboltak az asztalon. Volt némi ritmusérzékük, zenét csináltak a semmiből, az ilyesmit szoktam én baromira irigyelni.  Amúgy megkedveltem az arab zenét, amit a szállodában is lehetett hallani néha, és valahogy nyugtatóan hatott rám. Nem mintha ideges lettem volna.
 
Érdekes, hogy a bazárban az arab árusok közül többen is tudtak magyar szavakat, félmondatokat, számokat. Több tucat helyi ember használta például a „Szerbusz vízibusz” vagy a „Szerbusz Friderikusz” köszöntést, ami elég meglepő volt, sőt némelyiküknek állítólag magyar felesége vagy anyja volt... Magyar feleséget amúgy sokan szerettek volna szerezni maguknak, családunk nőtagjai is kaptak ajánlatokat.
 
Az egész bazárt nem tudtuk és nem is akartuk bejárni a tikkasztó hőségben, de azért vásároltunk néhány szuvenírt, dísztárgyat, elsősorban dobokat meg plüss tevéket. Azokból Kép úgyis sok volt. Apám egy üveg ásványvizet öntött magára az elviselhetetlen meleg miatt, nem számítva arra, hogy így víz került a nyakában lógó fényképezőgépre is. Ez valószínűleg nem esett jól a gépnek, bár az nem tisztázódott, hogy a víztől romlott-e el, vagy csak az elemmel, netán a filmmel volt valami gebasz. Mindenesetre onnantól nem nagyon működött, de így is több mint száz fénykép készült az egyhetes nyaralás alatt.
 
Délután a magyar és a brit nyaralók vízilabdáztak egymás ellen a szálloda egyik medencéjében. A mi csapatunkat a család férfitagjain kívül egy másik magyar férfi és két tunéziai „légiós” alkotta. Csapatunk legjobbjai éppen a tunéziaiak voltak. Én védőt játszottam, és eleinte elég jól is ment a védekezés. A két csapat nagyjából Kép egyforma erősségű volt. A második félidőben apám elfáradt és elölről hátrament védekezni, én meg hátulról előre támadni. Szereztem is két gólt, de sajnos sok helyzetet kihagytam.
 
Úgy éreztük, hogy a bíró (aki egyébként minden nap a parton hülyéskedett, vagyis animátorként dolgozott és a feladata a turisták szórakoztatása volt) nem velünk van. Balsors, akit régen tép, ugye, egy emberünket többször kiállította és addig hosszabbított, amíg apám és a nagybátyám fel nem adták a meccset, és gyakorlatilag hagyták nyerni őket. Nem csak a fáradtság miatt, hanem azért is, mert győztesként másnap a tunéziaiakkal kellett volna játszanunk, és nekik ehhez már nem volt kedvük. A 12-12-es állás után a britek három góllal Kép elhúztak és nyertek. Magyar vereség lett a vége.
 
Ezen a napon volt az unokabátyám huszonötödik születésnapja is, amit meg is ünnepelt a család. A szálloda udvarán a nagybátyám megkérte a szintist, hogy játssza el a fiának a Happy Birthdayt. A szállodában egyébként voltak német, francia, belga, angol, skót és orosz nyaralók. A mi családunkat nézték osztráknak, töröknek, jugoszlávnak és orosznak is. Az öcsémet meg angol és olasz focistának, Steve McManamannel és Francesco Tottival összetévesztve.
 
Volt még egy magyar házaspár, aztán egy magyar család, aminek a férfitagja játszott az alkalmi vízilabdacsapatunkban, meg egy magyar férfi egy kisgyerekkel. Utóbbiak, János és Ákos néha hozzánk csapódtak. Jött a csodálkozás meg a sajnálat a családunk körében, hogy János egyedül nyaral hatéves fiával, szegény, biztos meghalt a felesége, vagy elváltak. Találgatás volt a családunk részéről, mindenféle szilárd alapot nélkülöző feltételezések, sötétben tapogatózás, ilyesmi. A pletykálkodás alapja.
 
Este velük mentünk le a szomszédos szálloda mellé megnézni az Oroszlánkirályt, amit animátorok adtak elő, és a kissrácnak nagyon tetszett. Kép Az apjáról kiderült, hogy elég tehetős vállalkozó, és tényleg elvált a feleségétől. Látszott is rajta, hogy most szeretett volna mindent megadni a fiának, amit egy jó apa megadhat. Kicsit ellenszenves volt. Meg nőies is. Egyszer például azt mondta, női italt akart inni… Szerény próbált lenni, de azért eldicsekedett vele, hogy húsz barátnője volt, a kis alföldi falvakban mindig más nőt szedett fel, és ezek a nők imádták őt, ő meg nem akart komoly kapcsolatot, mert a felesége miatt csalódott a feleségében és nem akart újabb csalódásokat.
 
Miután a fiával elmentek aludni, az öcsémmel, az unokahúgommal meg a születésnapos unokabátyámmal lementük a partra, ahol éppen diszkó volt. A két szállodában majdnem Képminden este tartottak valamilyen táncos-zenés műsort, előadást vagy diszkót. Ittunk egy kis  sört meg némi sangriát, ami nekem nem ízlett annyira, viszont a többieknek igen, és elég tisztességesen berúgtak tőle.
 
Szombaton, bár nekem nem sok kedvem volt hozzá, a szüleimet kivéve mindannyian befizettünk egy homokmotor-túrára Nadirnál. Tulajdonképpen én csak azért vállaltam el, hogy ne maradjak ki semmiből. Nem volt jó döntés. Délután kivittek minket a város szélére, ahonnan a négykerekű motorokkal indultunk a sivatag belseje felé. A sisakokat eleinte nem akartuk felvenni, de szinte ránk erőltették.
 
Az ötszáz köbcentis quadok nehezen indultak és többször lefulladtak, az enyém mondjuk kétszer is. A motor kezelésének és irányításának módját nem sikerült elsajátítanom. Gázt egy kis karral kellett adni, ami nagyon érzékeny volt. Én meg nem találtam a ritmust, vagy rohadt gyorsan mentem, vagy lefulladtam. Arab vezetőnk meg a nagybátyám elég ingerültek voltak az ügyetlenkedéseink miatt. Negyedóra után nagy nehezen elindultunk. Sivatagos tájakon haladtunk, poros utakon, romos fehér házak és kevés fa között. Én a sor legvégén kullogtam és hihetetlenül nehezen tudtam kormányozni a gépet. Egyszer például majdnem nekimentem egy velem szembejövő tevének.
 
Előttem haladt a nagybátyám, aki intett, hogy előzzem meg. Erősebben megnyomtam a gázt, megelőztem, és ugyanilyen nagy sebességgel vettem be egy balos kanyart. Ezzel a lendülettel le is tértem az útról, mivel továbbra is kanyarodtam balra. Blokk volt az agyamban. Kanyarodás közben görcsösen szorítottam a gázt, és elvesztettem az irányítást. Átmentem az útszéli fákon, aztán legurultam egy kis lejtőn a sivatag felé. A quad a lejtőn megakadt egy terméskőben, felborult, én pedig, nem emlékszem, hogyan, leestem róla. Az eszméletemet mégsem vesztettem el. Csak feküdtem hülyén, és arra gondoltam, hogy mi a faszér’ történik éppen velem ilyesmi.
 
A mögöttem haladó nagybátyámnak kiabálnia meg integetnie kellett, hogy megállítsa a többieket, akik már jóval előttünk haladtak. Kétségbeesetten sikítozva odafutottak hozzám, én meg alig tudtam megmozdulni. Hihetetlenül szarul éreztem magam, fizikailag meg persze lelkileg is. Nem tudtam felmérni, hogy mekkora a baj, azt hittem, hogy kábé vége nyaralásnak, hogy meg fogok halni vagy ilyesmi. A kísérőnk gyorsan telefonált, egy kocsi érkezett, amibe nagybátyámmal ketten ültünk be, mivel ő szót értett a helyiekkel németül. Én szólni alig bírtam.
 
Az oldalamat ért hatalmas ütés miatt szinte lépni is alig tudtam és majdnem rosszul lettem. Bevittek Sousse egyébként teljesen kulturált kórházába. Az orvosok megvizsgálták a sebeimet, röntgen-felvételt készítettek, aztán kiküldtek hugyozni, hogy nézzem meg, nem véres-e a vizeletem, mert ha az, akkor belső vérzésem van. A vizeletem nem volt véres. Felírtak néhány gyógyszert, amit a nyaralás hátralévő részében kellett szednem. Visszavittek minket a szállodába, amelynek bejárata előtt a többiek vártak minket. Amíg a kórházban voltunk a nagybátyámmal, a nagynéném nem mert bemenni a szállodába és elmondani a szüleimnek, hogy mi történt. Aztán végül csak szólni kellett valahogy, de egy kis időbe telt, amíg mindenki megnyugodott.
 
Én tovább szenvedtem, fájt a jobb lábam és kezem, a jobb oldalam és a nyakam. A sisaknak köszönhetően a fejem legalább nem sérüKéplt meg, de ha nem vesszük fel a sisakot, az is megsérült volna… Hogy még szarabb legyen a helyzet, a karom is kifordult, amikor az ágyon feküdtem. Csak úgy. Este nehezemre esett lemenni az ebédlőbe,  nehéz volt minden mozdulat, a felkelés, a lefekvés és a fürdés is. Később megnéztük a fakírok műsorát, másnap reggel pedig már a medencébe is belemerészkedtem. Az úszás így lebénulva is tűrhetően ment, sokkal jobban, mint a szárazföldi mozgás.
 
Délelőtt apám és nagybátyám játszottak egymással egy teniszmeccset, délután meg majdnem mindenki (a szüleimet és engem kivéve) elment motorozni, mivel ki volt fizetve és Nadir természetesen megengedte, hogy a többiek befejezzék a megkezdett túrát. A motorozást élvezték, viszont a táj nem tetszett nekik. Meglehetősen lerobbant vidéken jártak. Kép Én közben a szállodában pihentem és lábadoztam. A gyógyszerek sokat segítettek, de a rossz érzés azért bennem maradt.
 
A hétfői napon hajókirándulásra mentünk mi négyen fiatalok, meg János és Ákos. Nem sok kedvem volt hozzá így félig lebénulva, de már ez is be volt fizetve és mindenki szerette volna, hogy menjek. A szállodánkból egy busz Monastirba vitt minket, innen indult a „kalózhajó” a tengerre. Később derült ki, hogy nem lett volna szükséges Monastirba mennünk, mert Port El Kantaouiból is indult kalózhajó, és az még olcsóbb is volt a miénknél… De hát idegen országban nehéz tájékozottnak lenni.
 
Monastir kikötőjéből behajóztunk a tengerre, a hajó megállt, és a tenger közepén lehetett fürödni. Én ezt fájós testrészeimmel nem vállaltam, pedig egészségesen szívesen megfürödtem volna, mert egyébként imádok fürödni. A hajón legalább volt ingyenes kaja, méghozzá hal és garnélarák, többek között.
 
A legérdekesebb része az volt az egésznek, amikor már visszafelé hajóztunk, és láttunk néhány delfint, amint a hajó mellett úsztak és kiugráltak a vízből. A delfineket a kis Ákos látta meg először, az unokabátyám meg azzal szórakozott, hogy eljátszotta, a hajó másik oldalán is lát delfineket, és röhögött, amikor mindenki oda akart menni megnézni. Majdnem felorult a hajó. Mivel a fényképezőgépünk már nem működött, fényképeket sajnos nem tudtunk készíteni. A hajót ráadásul le is állították, a delfinek így meg már nem tartották olyan jó poénnak, hogy mellette ússzanak.
 
Délután még utoljára megfürödtem a tengerben, este pedig megnéztük az aznapi animációs műsort. Esténként, amikor ezeket az előadásokat néztük, apám és Kép nagybátyám általában inkább söröztek a szálloda bárjában. A csapos, akit az unokabátyám Múmiának nevezett el, annyira megszokta már, hogy mindig ott iszogatnak, hogy rögtön nyúlt a csaphoz, amikor meglátta őket. Anyám és a nagynéném meg konyakot ittak néha, szerény némettudásukat felhasználva große konyakot kértek.
 
Az utolsó napon korán el kellett indulnunk. Elköszöntünk a barátságos szállodaigazgatótól, Diegótól, majd egy kisbusz visszavitt minket Monastirba, a repülőtérre. Feszült volt a hangulat, a családból néhányan idegeskedtek a repülés miatt. Még jobban izgultak, mint az érkezéskor. Meg ki tudja, amúgy is az szokott lenni, hogy egy nyaralás végének sokkal rosszabb a Kép hangulata, mint egy nyaralás elejének, főleg ha rövid nyaralásról van szó.
 

A kétórás repülőút legrosszabb része az volt a repüléstől amúgy is félő családtagok számára, amikor egy felhőn mentünk át és valami, talán egy jégdarab a gépnek ütközött ott a magasban. Szerintem ebben sem volt semmi félelmetes, de most is megértettem, hogy féltek néhányan. Mert ugye megértő vagyok. A hazaérkezésünk is szerencsétlen volt, mivel Ferihegyen eltűnt a nagybátyám egy csomagja. Kiderült, hogy tévedésből Prágába küldték, néhány nap múlva azonban megoldódott a dolog, a csomagot megtalálták és a nagybátyám szerencsésen, egészben visszakapta. Anyámmal és az öcsémmel megint a hátsó ülésen nyomorogtunk hazafelé apám munkatársának a kocsijában, keretbe foglalva a nyaralást.

Ami összességében jó volt, még ha kissé szerencsétlen is. Sőt ezeket a szerencsétlenségeket leszámítva, amik közül kábé a motorbalesetem volt a legrosszabb, mesésnek is mondhatnám. Az persze tényleg rémálomszerű volt és elég rendesen elbaszta az egészet. Amit még később sajnáltamKép még, az az volt, hogy a család nem vállalt el legalább egy nagyobb országjáró túrát, pedig lett volna rá lehetőség. A Szahara-túra két-, a Karthago-Tunisz-túra egynapos lett volna. A nyaralás után úgy éreztem, szívesen visszatérnék még Tunéziába, akár ugyanebbe a szállodába is.

Tetszett az ország, a forróság, a tenger, a pálmafák, a bazárok, a szállodák, meg a vendégszerető arabok, akik mindig megkérdezték, hogy érezzük magunkat. Tényleg, bunkó arabbal nem is találkoztunk, amit persze lehetne azzal magyarázni, hogy egy turistaparadicsomban a vendéglátósoknak kötelező kedvesnek lenni a turistákkal, de azért Magyarországon nem is olyan ritkán lehet látni kifejezetten ellenszenves embereket a szolgáltató szektorban, híres magyar vendégszeretet ide vagy oda. De hogy ne ilyen sötéten és kis hazámat porig alázva fejezzem be, meg kell jegyeznem, hogy bár Tunézia tényleg csodálatos volt meg minden, azért a képzeletbeli rangsorban nem helyeztem gyerekkorom balatoni nyaralásai elé. Igaz, mögé sem.

________________________________________________________________________

szöveg: Szarka Károly

fotó: Szarka család