Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Traktorok Szegeden

Fesztblog (4. rész)

Kép Mint a mosott szar, ahogy mondani szokták, bár az én esetemben ez egyáltalán nem meglepő, mindig így szoktam ébredni, ha tíz óránál kevesebbet alszok, és most ennek a mennyiségnek csak a fele volt meg, ami persze még így is elég kellett volna, hogy legyen, de mivel az előző éjszaka sem aludtam ki magam, igencsak álmosan keltem.

Talán éveket kellene visszamenni az időben, hogy megtudjam, mikor aludtam ki magam normálisan egy-egy hosszabb utazás előtt. Pedig hozzászokhattam volna már bőven, nem kevés ilyen hosszú úttal a hátam mögött, de valahogy szinte mindig úgy jön ki a lépés, hogy sokáig ébren vagyok ilyenkor.

A Szegedre utazást akár hiánypótló kirándulásnak is felfoghattam volna, mert nem jártam még ott előtte soha. Bezzeg amikor  Lengyelországban voltam, igyekeztem eljutni az
Képösszes nagyobb városba, sikerült is kipipálnom minden fontos helyet, saját hazám képzeletbeli térképén meg a sok világító fehér folt között lehetett volna az egyik legfényesebb Szeged.

De lehet, hogy nincs ebben semmi furcsa, más is úgy van vele, hogy ha távol jár az otthonától, akkor mindent meg akar nézni, pedig még a szűkebb környezetét sem ismeri annyira, amennyire illene. Sok-sok szebbnél szebb magyar városban csak nagyon rövid időt töltöttem el, átutazóban jártam, vagy még úgy sem – Szeged sajnos a „még úgy sem” kategóriában szerepelt.

Pedig ott voltak az osztálykirándulások, sok-sok kirándulás és nyaralás a családdal meg később a haverokkal, és persze a  fesztiválok, de Szeged azok közé a városok közé tartozott eddig, amik valahogy mindig
Képkimaradtak. Mondom, nincs ebben semmi furcsa, van olyan ausztrál, aki nem járt még Melbourne-ben, és van olyan lengyel, aki csak fényképről látta Krakkót.

Éppen Lengyelországban ismertem meg Hellát, Petrát és Renit, hűséges olvasóimnak ismerősen csenghetnek ezek a nevek, Wrocławban sok időt töltöttünk együtt, és meghívtak a SZIN-re, vagyis a Szegedi Ifjúsági Napokra, én pedig megígértem, hogy megyek. Így hát  megvettem a heti bérletet a fesztiválra.

Sőt egy Szeged mellett lakó
Képbarátom, Csaba miatt is illett volna arrafelé venni az irányt. Pedig vele még csak nem is találkoztam soha azelőtt, de mint írók-költők, tulajdonképpen kollégaként rengeteget leveleztünk, és olvasgattuk egymás hülyeségeit, ezt a barátságot is meg kellett már koronázni egy személyes találkozóval.

  És persze a koncertek, amikért amúgy is szívesen szoktam
elutazni mindenféle helyekre. Elindultam hát Szegedre. Közben egy átszállás Győrben, ahova késve érkezett a vonat, de még éppen elértem aKép jegypénztárig meg vissza, aztán átszállás Budapesten is persze, ahol meg akadt egy kis elintéznivalóm, így csak dél után tudtam elindulni a végállomás felé.

A Nyugatiban már láttam sátorral, hálózsákkal és egyéb csomagokkal felszerelkezett  fiatalokat, ilyenkor szokott kezdődni a fesztiválfíling. Kajáltam egyet, illetve még csak készülődtem hozzá, amikor leült velem
szembe egy idősebb nő, de nem azzal kérdéssel, hogy „szabad-e ez a hely”, hanem hogy „ugye szabad ez a hely”, mondtam, hogy ja, ő meg leült és belebaszott a hasába egy hatalmas Képinjekciós tűt – majdnem elment tőle az étvágyam.

Vonatra szállás előtt a hetvenes évek futballsztárjából lett szakkommentátorral, Zombori Sándorral találtam szembe magamat, majdnem ráköszöntem, aztán rájöttem, hogy ő nem ismerhet engem, hacsak nem keveredett még valahogy a honlapomra. Szóval nem köszöntem, meg amúgy sem szoktam egyetérteni a megállapításaival.

Mert hát tisztelet Zombori Sándornak, de hogy lehet olyat mondani, hogy a válogatott úgy menjen neki a következő  selejtezősorozatnak, hogy úgysem jutunk ki az Eb-re, és akkor milyen jó lesz majd
meglepődni, ha mégis. Persze a szurkoló gondolhatja így, de legalább az a szerencsétlen játékos higgye el, hogy képes lehet rá.

Perszehogy az első osztályra szálltam fel véletlenül, és most leírhatnám, hogy más Képországokban ilyenkor kedvesen szólnak, hogy fáradjak át a másodosztályra, itt meg a kalauz picsa már az indulás előtt simán megbírságolt volna, még jó, hogy időben kapcsoltam. Szimpatikus cég a MÁV, nem  véletlen, hogy mindenki szereti.

Ez persze nem olyan nagyképű észosztás akar lenni, hogy nézd má’, a hülyegyerek hazajön külföldről, azt hiszi világot látott, aztán beszól mindenkinek, hogy külföldön mennyire jól működik minden, itt nálunk meg minden szar. Nem, igazából külföldön is sok minden szar. De akkor is, na.
Kép
Mondják, hogy nem jó nagy melegben utazni, de én úgy vagyok vele, hogy ha már fesztivál, akkor legyen ezer fok, süssön a nap, és még hajnali háromkor se kelljen  pulcsit venni. Ilyen kánikulára persze esély sem volt így augusztus végén, végülis kibékültem volna a kellemes nyárvégi napsütéssel is, de felhők azért akadtak bőven, bár elég meleg volt.

Fesztiválra nem szoktam bőröndöt vinni, csak hátizsákot, de mivel Hellának köszönhetően a szállás előre megoldódott, ágyban alvás és tiszta fürdőszoba is kilátásban volt, sőt szólt, hogy akár még Képlaptopot is vihetek, egy kicsit elkényelmesedtem, és a laptop mellé kétszer annyi ruhát pakoltam be, mint amennyit  mondjuk sátorozás esetén pakoltam volna.

Különben meg az időjárás is kiszámíthatatlan volt, kellett néhány melegebb ruhadarab, hátha… Szóval annyi cuccom volt, mint amennyi általában csak nőknek szokott lenni, semmiféle punk-életforma, helyette inkább afféle arisztokratikus kényelem. Bassza meg, gurulós bőrönd, mobil ruhatár és hordozható számítógép egy fesztiválra? Megijedtem saját magamtól!

A szegedi állomáson Hella és Reni fogadtak, elsétáltunk KépHelláék lakásához, ahol  kaptam egy saját szobát, le is zuhanyozhattam – ha fesztiválozik az ember, ez tényleg luxus. Elkezdett csöpögni az eső, egy kicsit meg is ijedtünk, de nem volt vészes. Biciklivel mentünk be a városba, és mire a Dugonics térre értünk, el is állt.

Találkoznunk kellett a lányok
barátnőjével, Klaudiával. Úgy volt, hogy ők hárman Erasmus-önkéntesek lesznek, és egész ősszel a külföldi cserediákokat fogják kísérgetni, de végül Reni és Hella úgy döntöttek, hogy a szakdolgozat meg a közelgő államvizsga fontosabb (sőt  Reninek egy nyelvvizsga is), KépKlaudia meg győzködte őket, hogy mégis csatlakozzanak a szervezethez, és ne hagyják őt egyedül.

És ekkor egy hosszú vita kezdődött a lányok között. Én nem szólhattam bele, és a Klaudiát elkísérő két srác is gondolatai is a Kétfarkú Kutya Párt által meghirdetett ingyensör osztása körül forogtak. Ez végül elmaradt, belefutottunk viszont egy reklámfotózásba. Valami áruház osztott ki újságokat a járókelőknek, akiknek egy hatalmas félkörívben ülve úgy kellett tenniük, mintha olvasnák, fotó, aztán mindezért ingyen sör vagy üdítő.
 
Akkor már sör, nyilván, én voltam olyan pofátlan, hogy a második körben a „ki nem kapott még”
Képkérdésnél is nyújtottam a kezemet. Néhány órája voltam még csak Szegeden, és sikerült belefutnom egy reklámfotózásba cserébe két doboz sörért, hát, semmi okom nem lehetett a panaszra.

Találkoztunk Csabával és a haverjával, Gáborral is. Egészen a fesztivál bejáratáig kísértek bennünket, sajnos nem volt időnk túl sokat beszélgetni, ők inkább kihagyták az eseményt, így csak hárman léptünk be a  kapun Renivel és Hellával. Annak ellenére, hogy ez még csak a nulladik nap volt, egészen sok fesztiválozó gyűlt össze, persze várható volt, hogy hétvégére még többen leszünk.

KépBelehallgattunk a Csík zenekar koncertjébe (sztárvendégként nem kisebb név, mint Presser Gábor), aztán mentünk Vad Fruttikra. Nem volt rossz, nagyjából ismert számok, a Sárga Zsiguli például reggae- és metálverzióban, és nekem a Limonádé című dal is tetszett, amit akkor hallottam először.
 
Viszont kínos volt, amikor elment az áram. A zenekar viszont
talpraesetten oldotta meg a dolgot, az áramszünet után úgy folytatták, mintha semmi nem történt volna. Nem leragadva egy helyen, körbenéztünk, és így jutottunk el Frenk koncertjére. Én korábban a Hiperkarma dobosaként hallottam róla, és bár tudtam, hogy azóta a szólókarrierjét építi, és hallottam Képis néhány számát, nem fogott meg igazán.

Hát, érdekes koncert volt. Nehéz is rá szavakat találni,
mindenesetre a nőies színpadi  mozgás meg az egyéb feminim gesztusok mellett igazából nehéz volt a zenére koncentrálni, a lányok például azt mondták, hogy még ők sem tudják így rázni a csípőjüket. Annak ellenére, hogy én egyáltalán nem vagyok homofób, amikor Frenk azt mondta, hogy a koncert után talán hazavisz valakit a közönségből, reméltem, hogy nem rám gondol.

Kábé két szám után benéztünk a Jäger Bárba, ahol a magát
Képnyilván viccesnek tartó dj szinte végig nagyon jó számokat játszott, és a hangulatra sem lehetett panasz, mindenki  táncolt, és rengeteg emberen látszott, hogy már egyáltalán nem szomjasak. Egészen fiatal kamaszlányok és fiúk mellett egészen túlkoros hölgyek és urak is jókedvűen mulatoztak.

Aznapi negyedik söröm megszerzése komoly
erőfeszítésekbe került. A Stage Bar (egy srác szerint "Stég bár") pultját hatalmas tömeg állta körbe, mindenki kezében a környezetvédelmet szem előtt tartva újratölthető, a szokásosnál vastagabb falú műanyagpoharak, és Képelképesztően lassú kiszolgálás. Bő negyedóra után meguntam a várakozást.

Egészen messze el kellett gyalogolnom, hogy egy olyan bódét találjak, ahol semmiféle sorbaállás nem volt. Előtte két kislány lépett oda hozzám, maximum tizenhat évesek
lehettek, és megkérdezték, hogy mikor üt jobban a sör, ha gyorsan lehúzzák, vagy ha szép lassan elkortyolgatják…

Az utolsó esemény, amin részt vettünk, a
Russkaja koncertje volt. Ahogy a nevükből is látszik, Oroszországból érkeztek és a ska Képstílust részesítették előnyben. Eleinte csak Hellát ragadta magával a leginkább mulatós balkáni muzsikára emlékeztető zene, aztán amikor a Traktor című dalukat játszották, közelebb mentünk, be a tomboló tömegbe, és mi is elkezdtünk táncolni meg ugrálni.

A Russkaja nagydarab, szakállas énekese erős akcentussal ejtette ki az összekötő szövegek angol szavait, borízű hangon énekelt, a végére patakokban ömlött róla a víz, a zenekar többi tagja is nem csak egyszerűen zenélt, hanem igazi showt adott elő a színpadon. A „traktor, traktor, pszicho traktor” kezdetű brutális erejű refrén közben Frenk érzelmes dalai jutottak eszembe – erős volt a kontraszt.


Szóval a nekünk hármunknak mindenképpen a Russkaja volt a nap fénypontja, el is fáradtunk a végére. Hazafelé indultunk, amikor megszólított valaki, hogy nincs-e nálam véletlenül fű, majd ugyanezt kérdezte Hellától és Renitől is. A tag az egyik magyar Képzenekar énekese volt, nem voltunk a koncertjükön, és bár nekem soha nem voltak a szűken vett kedvenceim között, szeretem a zenéjüket.

Az énekes mellett ült a zenekar egy másik tagja, velük szemben meg még valaki egy másik zenekarból, őket már nem ismertem fel. Mindenesetre le akartak ültetni maguk mellé, és bár szívesen csatlakoztunk volna, de Reni másnap korán kelt, ezért inkább tartalékoltuk az erőnket a következő napokra. Jólesett végre egy nagyot aludni, és nem mosott szarként ébredni.

_________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Feszt, 4. rész: Traktorok Szegeden