Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Tíz éves lenne…

 

 

Ha volna értelme az évfordulókkal foglalkozni, akkor a 2012-es évben kéne ünnepelni az ötletes név híján csak Cz. Sz. K. L. P. néven valaha létezett Költőtársaság alapításának kerek tízéves évfordulóját. Ünnep helyett viszont legyen ez csak egy rövid visszaemlékezés, egyben valami új beharangozója is.

Hivatalosan ott kezdődött a történet, hogy gimnazisták voltunk, ültünk az osztályteremben, éppen rohadtul unatkoztunk, amikor Feri barátom egyszer csak azzal az akkor még nevetségesnek tűnő ötlettel állt elő, hogy írjunk verset. Csak így egyszerűen, a semmiből, és együtt. Bár azt nem mondhatnám, hogy például az én esetemben ne lettek volna előzményei valamiféle kreatív tevékenységnek már egészen kisgyerekkoromban. Talán ezért is tetszett meg a dolog.

Később csatlakozott még néhány osztálytárs, barát, és kisebb-nagyobb intenzitással születtek a költemények néhány évig. Szélesebb nyilvánosságot aztán soha nem kapott a Költőtársaság, a versek nagyrészt email-ben, közösségi oldalon terjedtek, de nagyrészt csak szűkebb-tágabb ismerősi körben. Egy ígéretes dolog örök ígéretként történő halála persze okozhat némi hiányérzetet…

A ciklusok soha nem jelentek meg kötetekben, soha nem tartottunk felolvasóesteket, és a tagokat már nem sokkal az indulás után messzire sodorta egymástól az élet – a Költőtársaság olyan, mintha soha nem is létezett volna. Nem beszélhetünk népszerűségről csak azért, mert a versek a saját családi-baráti körön kívül néhány idegenhez is eljutottak, nem tekinthetjük nyilvánosságnak a kis látogatottságú honlapot, és nem nevezhetjük felolvasóestnek egy vers szilveszteri házibuliban részegen történő elszavalását.

Viszont azt sem lehet elvitatni, hogy akkoriban volt néhány ember, akik bíztató szavakkal értékelték azokat a kellemes perceket, amiket a költemények elolvasása közben éreztek. Túlzás lenne azt mondani, hogy a srácok (vagyis mi) letettek valamit az asztalra, ami fontos lenne, de ezeknek a verseknek volt valami furcsa bája, volt bennük fiatalos lendület, nyersek, primitívek, ugyanakkor kreatívak, szellemesek, eredetiek voltak. Néhány szófordulatra, sorra, rímre talán még rá is lehet fogni, hogy… elmegy, nem is volt olyan rossz. Vagy csak az emlékek szépítik meg a múltat? Mindegy.

Hogy a gimnáziumban, később az egyetemen, vagy éppen otthon ülve, vonaton utazva, illetve természetesen Mosonmagyaróvár kiskocsmáiban íródott versekkel kapcsolatban a saját magukat dicsőítő költőket idézzem: „annyira hatásosak, hogy az olvasó szinte a szájában érezheti a tablettás fröccsök zamatát, magába szívhatja a jellegzetes kisvárosi kocsmák cigarettafüstjét.” De voltak olyan versek is, amelyek fontos társadalmi problémákra világítottak rá, az egyik vers például a sajtosrudak és az emberek különleges kapcsolatát boncolgatta.

Na de ennyit a nosztalgiáról, ennek a kis írásnak nem feladata könnyes szemmel emlékezni a dicső múltra, netán gyászolni a soha el nem jövő fényes jövőt. A honlap olvasói leginkább a bel- és külföldi utazásokról szóló élménybeszámolók megjelenéséhez, esetenként jegyzetek, fotósorozatok, videók feltűnéséhez szokhattak hozzá, és ha már a Költőtársaság nem is létezik, jómagam írok-költök továbbra is. Az új versek nemsokára olvashatók lesznek a honlapon.