Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Sziget Fesztivál
 
2008. augusztus 16-17.
 
Szóval Sziget Fesztivál. Életem első Sziget Fesztiválja. Persze nem teljes ez sem, mert csak a szombati napra utaztam fel a fővárosba, az R.E.M. kedvéért. Három évvel korábban, a zenekarért való rajongásom csúcsán nem mentem el a pesti koncertjükre, mert nem jött volna velem senki, akkor meg még úgy voltam vele, hogy egyedül nem megyek koncertre. Voltam koncerten. Kivel? Egyedül. Hogyhogy? Szóval akkor egyedül nem akartam, meg nem is volt hozzá hangulatom.
 
Azt a kihagyott koncertet azóta is sajnálom. Most viszont nem hagytam volna ki semmiképpen. Az meg csak bónusz volt, hogy kedvenc magyar zenekaraim közül aznap játszott a Pannonia Allstars Ska Orchestra és a 30Y is. Az utolsó pillanatokban beszéltem rá Goda Szabolcs barátomat, hogy jöjjön el velem, és ne kelljen egyedül utaznom.
 
A vonaton megittunk pár sört, és ráhangolódásként telefonról hallgattunk zenét. Megérkeztünk Budára, metró, hév, aztán irány a Sziget. Mire odaértünk, már tele voltam sörrel és elálmosodtam (egyébként is rohadt keveset aludtam azon a héten). Körbejártuk a Szigetet, ittunk finom mézes-meggyes pálinkát, Rézangyalt. Amúgy ebben az évben rekord született a fesztivál látogatottságát tekintve, és ami nekünk is feltűnt, hogy rengeteg volt a külföldi.
 
Az első koncert, amit megnéztünk, a Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertje volt. A nagyszínpadon nyomták, délután háromkor, a legnagyobb melegben, de kurva jó hangulatot csináltak. Itt lehetett látni egyébként, hogy milyen sok a külföldi. KRSA, az énekes a dalok közötti összekötő szövegeket magyarul és angolul is elmondta, és amikor arról beszélt, hogy a hegedűsük éppen most nősül, az angol szövegre sokkal többen tapsoltak és éljeneztek, mint a magyarra...
 
A PASO játszott néhány dalt az új albumról, kezdésnek például rögtön a Joseph-et, később a Babylon Focust, a régi klasszikusok közül meg a Gagarint (talán az egyetlen szám volt, aminek, magyar a szövege), és sok, számomra ismeretlen számot. Például a magyar nemzeti ételkülönlegességekről szóló új PASO-dalt, Hungarian Disht, amit ott hallottam először, és nagyon tetszett.
 
És úgy általában az egész koncert a rengeteg könnyed, vidám, lendületes, pörgős ska-dallal és pihentető reggea-számmal. Még így világosban is, nagy délutáni kánikulában. A borongós reggeli ébredés után Godával nem gondoltuk, hogy ilyen meleg lesz, terhet is jelentett a hosszúnadrág. Meg a hátizsákjaink, amiket sátor hiányában nem tudtunk lepakolni sehova.
 
A zenekar kicsit elégedetlen volt a közönséggel, két számot is félbeszakítottak és újra elkezdtek játszani, mondván, hogy több páros lábú felugrást akarnak látni. Rajtunk nem múlt semmi, Godával végigugráltuk az egészet becsületesen, és körülöttünk még sokan mások is, pedig nem is voltunk olyan közel a színpadhoz. Egyszer leguggoltatták az egész közönséget. Furcsán nézett ki, hogy többezer ember guggol a nagyszínpad előtt, aztán lassan elkezd emelkedni és ugrálni. Pedig általában nem szeretem, ha az előadó mondja meg a közönségnek, hogy mit és hogyan csináljon, de ez most így tetszett, poén volt.
 
A PASO után meghaltam, tényleg. Majdnem elaludtam, sör helyett ásványvizet ittam, meg minden. Ásványvizet fesztiválon! Volt egy sátor, ahol állítólag a Sziget legtisztább vécéi voltak, de igazából semmivel sem voltak tisztábbak a többinél. Abból a sátorból loptam egy energiaitalt a személyzettől. Bazmeg, 600 forintért ki vesz energiaitalt?! Aztán ittam egy kávészerű valamit is, és nagyjából felébredtem.
 
Elmentünk az MR2-színpad elé, ahol egy német zenekar játszott ipari metált, aztán beszálltunk egy hatalmas hajóhintába. Utána visszamentünk a nagyszínpad elé és találkoztunk Fábián Peti barátunkkal. Beszélgettünk, iszogattunk, aztán otthagytuk Fábit, és beestünk az MR2 színpad elé a 30Y koncertjére.
 
A koncert előtt a szövegíró-énekes-gitáros Beck Zoli javasolta, hogy utánuk mindenki nézze meg az R.E.M.-et a nagyszínpadon. Maga a koncert szinte ugyanolyan volt, mint pár héttel korábban a VOLT-on, nagyon hasonló setlisttel. A különbség az volt, hogy ott világosban, itt meg sötétben játszottak a fiúk, ott a nagyszínpadon, itt meg az MR2 rádió jóval kisebb színpadán. Annak a rádiónak a színpadán, ami elkezdte játszani a dalaikat, és ezzel nagy szerepe volt abban, hogy a 30Y országosan ismertté váljon.
 
Itt is a Puhatalpú lányokkal kezdtek, azzal a dallal, amit én csak később szerettem meg igazán. Erről egyébként most lekéstünk, a következő három nagy kedvencemről, a Teremtősről, a Defenderről és a Szív - szalutál - szívről szerencsére nem. Jött az Ül és vár, a Gyerünk, a Rajzszöggel középre, aztán egy másik személyes kedvencem, a Kipakolta, ami üt rendesen, és egy másik igazán súlyos dal, a Mentés másként.
 
A VOLT Fesztiválról már ismert egyszámos szentimentálé-blokkot ezúttal a Tüzet raktam alkotta. Aztán következett a Respekt, az Ágyéktól a szívig, majd mindenki kedvence, a Bogozd ki, és zárásnak a tökéletes záródal, a Sötét van. Szóval nagyon jó volt, ezt is végigugráltuk és kiabáltuk, hátizsákkal a hátunkon.
 
Mögöttünk két csaj állt, akiknek szóltam, hogy ha esetleg ugrálás közben a hátizsákommal fejbevágom őket, akkor cserébe nyugodtan rúgjanak belém. De végül nem került sor semmiféle agresszióra. A 30Y közönsége békés. A vége felé izgultam, hogy odaérjünk az R.E.M.-re, ami miatt végül is kifizettem az útiköltséget meg a nyolcezer forintot a belépőre... Még akkor is ezt kell írnom, ha a koncert előtti hónapokban sokkal többször hallgattam 30Y-t, mint R.E.M.-et, de a kettő közül azért mégiscsak az R.E.M.-re nehezebb eljutni. A ráadás szerencsére csak egyetlen számból állt (Dadog), és a koncert végén Beck Zoli megint elmondta, hogy siessünk az R.E.M-re, mert ők is ezt teszik majd.
 
Várható volt, hogy hatalmas tömeg lesz, mire odaérünk, és nem tudunk a nagyszínpadhoz közel elhelyezkedni. Eleve kockázatos volt az R.E.M. koncertje előtt a nagyszínpadtól távol eső MR2-színpadon megnézni és meghallgatni a 30Y-t, de vállaltuk ezt a kockázatot, mert a nagyszínpadon az R.E.M. előtt zenélő többi fellépő nem igazán érdekelt minket. Vállaltuk, hogy rohanni és tolakodni kell majd, és így sem jutunk el az első sorokig. Így is lett, sietnünk kellett, egy kicsit el is tévedtünk, de szerencsére nem késtünk el. Bár ha úgy vesszük, egy kicsit elkéstünk, mert a koncert ugyan még nem kezdődött el, de a tömeg akkora volt már, hogy a színpadhoz nehéz lett volna közel kerülni.
 
Az első szám a Living Well Is The Best Revenge volt a legújabb, Accelerte című albumról. Aztán jött néhány régebbi darab (What's The Frequency Kenneth, Bad Day, Drive, The Wake-Up Bomb), majd megint egy újlemezes szám, a Man-Sized Wreath. Az első meglepetést nekem az Ignoreland című szám jelentette. Ezután megint egy új dal jött, a Hollow Man. Onnantól pedig következett egy blokk csomó régi kedvencemmel: Begin The Begin, The Great Beyond, Electrolite, Pretty Persuasion, The One I Love, Let Me In.
 
Ekkor már egyedül élveztem a koncertet, vagyis Goda nélkül. Néhány szám után otthagytam és egy kicsit előrébb tolakodtam. Neki egyébként sem tetszett az R.E.M.. Annyira nem, hogy közben inkább benyomta a fülébe a fülhallgatóját, és a telefonjáról hallgatott zenét… Én egy kicsit fáradt voltam és nem volt pofám az első sorokig verekednem magam, de legalább a színpadot már láttam.
 
Úgy vettem észre, hogy az igazán lelkes rajongók csak az első néhány sorban voltak, a közönség többi része nagyon nem tetszett. Körülöttem egy csomó olyan külföldi állt, akik meg sem mozdultak az egész koncert alatt, csak a nagy slágereket ismerték, én meg a nagy lelkesedésemmel egy kicsit hülyén is éreztem magam közöttük. Persze én legalább lelkes voltam, és azért akadtunk még néhányan, de sajnos csak kisebb szigeteket alkottunk, kis szigeteket a nagy Szigeten. Nem volt meg az az élmény, hogy előttem, mögöttem és mellettem is mindenki ugrál és énekel.
 
Maga a koncert feltűnően pörgős és gyors volt, kevés összekötő szöveggel, de ennek ellenére nekem nem tűnt rövidnek. A nyakkendős énekes, Michael Stipe azért elsütötte az „I feel Hungary” poént, és a basszusgitáros Mike Mills-szel felváltva rohangáltak a kifutókon. A kevés szünet és a sok pörgős szám azért is volt furcsa, mert a zenekar ötvenhez közelítő tagjaitól (Peter Buck gitáros már túl is lépte az ötvenet) dicséretes volt, hogy ennyire jól bírták. Respekt nekik!
 
A zenekar továbbra is új és régi dalokat játszott felváltva. Elhangzott a Horse To Water az új lemezről, a These Days a nyolcvanas évekből, majd az I’m Gonna DJ megint csak az új albumról. Zárásként pedig az Orange Crush és az Imitation Of Life. És jött a ráadás, a legújabb sláger, a Supernatural Superserious, majd a zenekar egyik legnagyobb kilencvenes évek elejei himnusza, a Losing My Religion. Végül megint egy nyolcvanas évekbeli, a Fall On Me, és megint egy kilencvenes évekbeli, a Man On The Moon. Mindegyiket imádtam, de azért maradt bennem hiányérzet bőven. Még úgy is, hogy a Man On The Moont különlegessé tette a részleges holdfogyatkozás. Bár a zenekar nem vette észre, hogy fogyatkozik a Hold, amíg ők éppen róla énekelnek.
 
Lett volna még féltucatnyi szám, amit szívesen meghallgattam volna élőben. Persze, az ember ne legyen telhetetlen, ha ott lehet gimnazista és egyetemista kori kedvenc zenekarának koncertjén, ami ráadásul a világ egyik legnépszerűbb és egyik legelismertebb alternatívnak mondott zenekara. Amely már huszonnyolc éve működik, és három évtized anyagából kell összeállítania egy másfélórás koncertműsort. Persze egyértelmű, hogy nem játszhatják el egyenként mindenki kedvenceit, de azért az I Took Your Name-nek és a Country Feedbacknek még nagyon örültem volna. És még inkább az It’s The End of the World As We Know It And I Feel Fine-nak.
 
Ha a ráadás ráadásaként felhangzott volna a dalt bevezető dobpergés, és Stipe elhadarta volna a szöveget, az így látatlanban is hatalmas élmény lett volna nekem, de sajnos nem volt dobpergés, nem volt kántálás, elmaradt a világvége. Sovány vigasz, hogy a dalt a három évvel ezelőtti pesti koncerten sem játszották. Pusztán önkínzásból figyeltem egy ideig a következő európai koncertek setlistjeit, és egy csomó helyen volt világvége.
 
A szigetes setlistre és magára a koncertre viszont így sem lehetett panaszom, a lényeg, hogy jó volt. Nekem személy szerint tetszett minden egyes szám. Meg különben is, szerintem egy R.E.M.-koncert csak jó lehet, függetlenül attól, hogy mit, hogyan és hol játszanak. A koncert után még egy kicsit ott álltam a felbomló tömeg közepén, várva a világvégét, ami nem jött el, így elindultam megkeresni Godát. Nehezen ugyan, de megtaláltuk egymást, aztán begyűjtöttük még Fábit is.
 
A koncert után Godával és Fábival rengeteg pálinkát ittunk meg a Lovarda nevű szabadtéri kocsmában, sok-sok Rézangyalt, aztán megint elszakadtunk egymástól. Én fröccsöztem még, aztán bementem a jazz-sátorba a félkezű trombitás, Barabás Lőrinc zenekarának, a Barabás Lőrinc Eklektricnek a koncertjére. Korábban nem ismertem a zenekart, de többek között azért is jó fesztiválra menni, mert ha az embernek éppen nem játszik egyik kedvenc zenekara sem, akkor odatévedhet akármelyik színpad elé, és felfedezhet magának új zenéket. Tetszett a koncert.
 
Miközben egy csajt akartam meghívni egy italra, Goda a sátor előtt, a földön aludt kissé kábultan, és ellopták a telefonját. Nem tudtuk, hogy kiesett-e a zsebéből vagy az övtáskájából, vagy valaki esetleg kivette onnan, de a lényeg, hogy eltűnt. Ez egy kicsit elbaszta a hangulatunkat. Elkezdtük keresni, de esélytelenek voltunk. Ekkora helyen, ilyen sok ember között nem lehet megtalálni egy telefont.
 
Hajnalban aztán egy kivetítőn néztük az olimpiai közvetítést, amin elaludtunk. Kényelmes székeken ülve, az összes magunkkal hozott ruhánkat magunkra csavarva, mert hűvös volt az éjszaka, a hajnal meg kifejezetten hideg. Én arra ébredtem, hogy öt ausztrál srác üvölt mellettem és drukkol egy úszónak, aki persze nem nyert. Volt egy tunéziai srác is, akinek viszont diadalmaskodott a honfitársa. Leborult és imádkozott a kivetítő előtt.
 
Összeszedtük magunkat, kisétáltunk a fesztivált területéről, hévre szálltunk, aztán metróra, elmetróztunk a Délibe. Mire odaértünk, éppen lekéstük a vonatunkat. A Déliben a pályamunkások éppen egy csövest zavartak el, aki a székeken elfeküdve próbált aludni. Fáradtan és szótlanul vártuk a vonatot, amin aztán később el-elaludtunk néhány percre, amíg komáromi és győri átszállás után haza nem érkeztünk Mosonmagyaróvárra.
 
Az ember azt gondolná, hogy Goda csak veszített az egynapos fesztiválozással, mert drága volt az utazás meg a napijegy is, és bár ott volt két nagyon jó magyar zenekar koncertjén, amik neki is nagy kedvencei, a fő attrakciónak szánt R.E.M. nem tetszett neki, ráadásul még a telefonját is ellopták. De nem, ő nem így fogta fel, hanem tényleg pozitív élményként. Én meg főleg, mivel nekem még az R.E.M. is tetszett, és még a telefonomat sem lopták el.
________________________________________________________________________