Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Pannonia Fesztivál Várpalotán

2009. május 28-31.

Még szerencse, hogy kevesen voltak a buszon. Kettő vagy három ember rajtam és a buszsofőrön kívül. Így is kínos volt persze. Felszálltam, hátamon a frissen teletömött Kép hátizsákkal, amibe elfelejtettem belepakolni többek között egy törölközőt, ami azért négy nap fesztiválozás közben jól jöhetett volna, és mivel így is tele volt már az a kék táska, a jó meleg kapucnis pulcsimat sem hoztam magammal, pedig az előre megjósolt hűvös napokban az sem lett volna felesleges teher, de vittem magammal például könyvet, mert az aztán kurvára fontos egy fesztiválon. Nem jó kapkodva pakolni, főleg úgy, ha az ember az utolsó percekben dönti el, hogy elmegy.

Mert hát minden az ellen szólt, hogy elmenjek. Szűkebb baráti körömből szép sorban lemondta mindenki, és a tágabb ismeretségi körből sem volt rá sok reményem, hogy valaki csatlakozik hozzám, meg ugye nem is volt fesztiválozós idő, sátram sem volt, így végül az döntött, hogy a neten találtam egy olcsó szállást, hatszáz forint egy éjszakára, tényleg nevetségesen kevés. Így hát elindultam Várpalotára, a Pannónia Fesztiválra, aminek számomra az volt a vonzereje, hogy hihetetlenül olcsó, és mégis fellép a hazai könnyűzenei élet krémje. Meg amúgy is ki akartam már zökkeni a hétköznapokból, az egész napos számítógép előtt ülésekből meg az egyhangú óvári hétvégékből.

Szóval felszálltam a buszra. Mielőtt még fizethettem volna, a sofőr Kép beletaposott a gázba, pont akkor, amikor elővettem a pénztárcámat, ami tömve volt apróval, brutális mennyiségű értéktelen fémpénzzel, és ez a sok apró mind kiszóródott a pénztárcámból és szétgurult a padlón. A nagy lendülettől, meg attól, hogy fordítva fogtam a pénztárcámat. Mondom, kínos volt, de abból a pár utasból csak egy fiatal srác röhögött, az arcát a tenyerébe temetve. Nagy nehezen összeszedtem a kis fémdarabokat, és abból fizettem ki a buszjegy árát, hogy legalább egy részétől megszabaduljak. A maradékot a győri átszállásnál a vécésnéni kapta meg. Amúgy a legnagyobb hülyeségnek tartom, ha valahol fizetni kell a vécéhasználatért. Úgy nézett rám, amiért tízesekből meg ötösökből raktam ki azt a száz forintot, mintha nem is fizettem volna. 

Miután tovább indultam Veszprém felé, és éppen a tájban gyönyörködtem (Győr Kép valamelyik ingerszegény ipari negyedében jártunk), a busz majdnem elütött egy férfit, aki éppen a kocsijából szállt ki. Oda is kiabált valamit a busz felé, erre a buszsofőr kinyitotta az ajtót, és visszakiabálta, hogy szétrúgom a fejed bazmeg, és akkor úgy éreztem, már most megérte elindulni fesztiválozni az otthonülés helyett.

Nekem általában nem jelent gondot az egyedül utazás, főleg ha hallgathatom a saját kis zenéimet a telefonomról. Veszprémben csak perceket töltöttem, mert onnan elég sűrűn mentek a buszok Várpalotára. Amikor megérkeztem, még nem vehettem át a szállásomat, mert a tulaj délutános volt, és éppen dolgozott. Így hát körbenéztem egy kicsit Várpalotán.

A főtéren, vagy a közelében található a város jelképének számító vár, a katolikus templom, a városháza, a posta, meg minden fontosabb épület. Minden egy helyen, viszonylag közel egymáshoz. Vécére kellett mennem, és mivel fizetni nem akartam érte, kerestem egy kocsmát, valami igénytelen, lerobbant kis Kép késdobálót. Elindultam egy utcán felfelé a hegyen, és nemsokára találtam is egyet. Betyáros Söröző. Na, ez tökéletes lesz nekem! Ha már ott voltam, kértem egy sört. A csapolt Soproni hihetetlenül olcsó volt, százkilencven forint! Kifaggattam a fiatal pultos lányt és srácot, hogy merre vannak éjjel-nappali helyek, begyűjtöttem pár taxis telefonszámot, ilyesmi. Csodálkoztam, hogy csak tízig van nyitva a Teszkó. Micsoda egy porfészek ez a Várpalota! Mondja ezt a nagyvárosi polgár, aki meg egy Mosonmagyaróvár nevű porfészekben lakik.

Felszálltam egy fesztiválos különjáratra, egy kis sorbaállás után megkaptam a Kép karszalagomat, és egy hosszabb sorbaállás után be is juthattam a fesztivál területére. Komoly ellenőrzések voltak, semmiféle ételt és italt nem lehetett bevinni, ami ilyenkor érhető is persze. Nálam nem is volt ilyesmi, csak a fényképezőgépemet féltettem. Pedig más fesztiválokkal ellentétben itt nem tiltották be, de nekem sokszor vannak ilyen paráim, alaptalan félelmeim. A sorbaállás amúgy vicces volt. Két kiskunhalasi lánnyal beszélgettem, akik mellettem álltak. Náluk volt kaja, hoztak pár konzervet. Amikor megtudták, hogy elvehetik tőlük a sárgamellényes kopaszok, az egyik lány fogta őket, és bedobálta a kerítésen belülre. Na, ezzel aztán ők voltak a sztárok néhány percre, meg persze nekem is rögtön szimpatikusak lettek.

Akármilyen komoly táskakutatás volt a bejáratnál, én ellenőrzés Kép nélkül surrantam be, rám valahogy nem figyelt senki. Aztán körbejártam a Cseri Parkerdőt, a fesztivál helyszínét. Csomagmegőrzőt kerestem, hogy ne kelljen egész nap a nehéz táskámat cipelnem. Csomagmegőrző persze nem volt, hiába ígérték a fesztivál hivatalos honlapján. Aztán összefutottam a két kiskunhalasi lánnyal, akik éppen a sátrukat állították fel, vagy próbálták felállítani. Azt mondták, ha segítek nekik, lepakolhatom náluk a cuccaimat. Na most én éppen annyit értek egy sátor összerakásához, amennyire ők is értettek hozzá. A szél még nem kezdett el fújni, de a sátor már akkor majdnem szétesett. Aztán az egyik lány, Klaudia, aki a konzerveket is bedobálta a kerítésen, észrevette, hogy elvesztett két polifómot. Miután megtalálta őket, elmentünk sörözni, de akkor meg rájött, hogy nincs Kép meg a vonatjegye meg a telefonja, és azért is vissza kellett menni a sátorba. Ezzel a sok szerencsétlenkedéssel még szimpatikusabbak lettek. Tizenhét évesek voltak amúgy, de hát én is annyinak érzem magam néha. Együtt mentünk a Nyers koncertjére is a Wan2 sátorba, és buliztunk egy jót.

A Nyers öt év után most állt össze egy koncertre. Nekem egy kicsit furcsa volt, hogy a Nyers és a Kispál koncertje ütötte egymást, mivel vannak, akik mindkettőt szívesen megnézték volna. Sőt ha már ilyen öt év után újra összeállós ünnepi koncertről van szó, akár a nagyszínpadra is kerülhettek volna, ha már olyan kis zenekarok is odafértek, mint például a Depresszió. Amúgy hiába bírom a Nyers néhány számát, én is otthagytam őket a koncert felénél, és mentem Kispál és a Kép Borzra. Mert hát azért mégiscsak.

Lovasiék a Kicsit szomorkással kezdtek, és az amúgy lassú dal végén akkora pogó volt, hogy én is a földre kerültem egy fél percre. Amúgy hasonló volt a repertoár, mint egy hónapja Óváron, semmi meglepetés, de én jól éreztem magam. Utána belenéztem a Partyzán nevű zenekar koncertjébe, akiknek a neve nem is szerepelt a programban. A zenéjük meg a szövegeik a Tankcsapdára emlékeztettek.

A nagyszínpadon éppen a Tankcsapda következett. És jött a rosszidő, elkezdett esni. Tele volt a nagyszínpad előtti tér. Nem vagyok nagy Tankcsapda-rajongó, soha nem is  voltam, bár szeretem néhány albumukat. Az elázást nem vállaltam, ezért szinte végig fedett helyen álltam. A két lány, Réka és Klaudia bementek a színpad elé, és amikor a végén találkoztunk, elég meggyötört arcuk volt, fájt mindenük, pedig én megmondtam nekik, hogy ne menjek be a tömegbe, mert ha a Kispálon is nagy zúzás volt, akkor mi Képlesz majd Tankcsapdán. De nem hallgattak rám. Még az utolsó számok előtt elmentek aludni.

Én még járkáltam egy kicsit, találkoztam pár óvári ismerőssel, aztán amikor már untam az egészet, mert rohadtul egyedül éreztem magam, elmentem a cuccaimért  a lányok sátrához. Ahhoz késő volt már, hogy megkeressem a városban a szállásomat és felébresszem a szállásadómat. De szerencsém volt, mert a két lány befogadtak a sátrukba. Ahol majdnem megfagytunk, mert nem tipikusan májusvégi szél fújt. Ők beleburkolóztak az összes létező ruhájukba meg a hálózsákjaikba, mint két múmia, nálam meg még hálózsák sem volt. Viszont hallottam egy rögtönzött koncertet. Két srác adtak elő jónéhány saját számot akusztikus gitárral a sátor mellett. Igazi tábortüzes hangulat volt, ötletesek, viccesek Képvoltak a dalszövegek, és ha mondjuk nagyszínpadot nem is érdemeltek volna, de egy kisebb unplagged koncertet simán adhattak volna. A majdnem megfagyás ellenére ez a gitározgatás is olyan élmény volt nekem, amiért már megérte fesztiválozni.

Aztán ki is világosodott, én meg nulla alvás után elindultam a város felé. Több mint fél órát gyalogoltam. A piacon az árusok már készülődtek a kirakodóvásárhoz. Volt egy kis büfé is az amúgy fedett piactéren, a Piaci Büfé, az egyik vendég szerint Pici Büfé, ahova beültem kávézni és bundáskenyeret zabálni. Egy boltos nő éppen megadta a tartozását egy zöldséges néninek, aki az aprópénzt nem akarta elfogadni, de a boltos nő erőszakos volt, és Kép beleszórta az aprót a borsóba. Már megint az a rohadt aprópénz! Mindig ez van ebben az életben, akik tartoznak, mindig oda akarják adni az aprót, a hitelezők meg soha nem akarják elfogadni, és így mindenki szarul érzi magát, mert mindenkinek olyan kibaszott kínos az egész. A bundáskenyér amúgy túlságosan olajos volt.

Elgyalogoltam a Teszkóba, ami a város másik végén volt, aztán vissza a városba, és mire átvettem a szállást, annyira fáradt voltam, hogy szinte rögtön elaludtam. A szállás pont olyan volt, amennyit fizettem érte, egy lerobbant társasház második emeleti lakása, és a szoba, ahol aludtam, átjáróház volt. Sőt, mint kiderült, nem is Kép szoba volt, hanem maga a nappali. Mert a nappaliban aludt a tulaj is, és azon kívül csak egy szoba volt, amit szintén kiadott egy haverjának. Volt egy kiskutya is. Meg a fürdőszoba, ami vízben úszott. De legalább volt hol aludnom és tudtam zuhanyozni. A tulajdonos, Gyuszi, egy negyvenes egyedülálló férfi azt mondta, megéri neki kiadni a lakást, mert Várpalotán mindig sok rendezvény van.

Amikor visszamentem a fesztiválra, tömve volt a fesztiválbusz. A második napon már több volt az igazán extrém arc, szakadt ruhában járkáló punk. A Borsodi-sátor előtt egy seggig érő rasztahajú srác meg egy motoros ruhába öltözött ősz hajú öreg fociztak. Ezen a napon érkezett az óvári, rajkai, bezenyei Kép különítmény, Jakab, Nóri, Másik Karesz és Szandra, kényelmesen, autóval, és kényelmes tempóban, mert a délutáni érkezés helyett csak este jöttek meg. Addig egyedül járkáltam mindenfelé, söröztem, fotóztam, videóztam, belehallgattam az ipari metált játszó Septicman és a felvidéki rockzenekar, a Rómeó Vérzik nevű zenekarok koncertjeibe, egyik sem fogott meg igazán, megnéztem a biciklisek bemutatóját, meg ilyesmi, aztán végre belecsöppentem egy igazán jó buliba.

A Testi Egyenleg Ska Kollektíva név már önmagában is jól hangzott. Kép Csak egy számukat ismertem addig. A nevükből adódóan egyszerű, bulizós ska zenét játszottak, kevés mélyebb mondanivalóval, de olyan jó hangulatot csináltak, hogy nekem az a koncert volt addig a legnagyobb meglepetés. A szaxofonos például háttal vetette bele magát a tömegbe, és úgy játszott, meg ilyenek.

Szóval nagy élmény volt, és utána nem is igen volt kedvem megnézni az Eddát. Belehallgattam azért, éppen akkor, amikor a Pataki rájött, hogy a szintetizátorhoz is ért („tudok billentyűzni bazmeg!”). Gyerekkoromban amúgy szerettem az Eddát, nagy kedvencem volt a Kör, de azok az idők elmúltak, és amióta Lagzi Lajcsival vendéglátóztak a Dáridóban, még ellenszenvesek is lettek. De hát ezzel a fél ország így van.

Kép Jakabék valahogy nem bírtak megérkezni, így aztán belehallgattam Kovács András Péter előadásába is. Jó dolog a stand-up comedy, de szerintem hülyeség volt a nagyszínpad melletti Jäger-sátorba tenni a műsort, főleg este kilencre, két nagyszínpados koncert közé. Nagy volt a tömeg, sokszor alig lehetett hallani valamit, és néhányan úgy ordibáltak, mintha nem KAP agymenéseit hallgatnák, hanem egy rock-koncerten lennének. Oké, fesztivál meg minden, de lehetett volna profibb a szervezés, na. Nem is hallgattam végig, és közben Jakabék is megjöttek. Nehéz volt őket megtalálni, de amikor ez sikerült, elkezdődött a káosz.

Csempésztünk be egy kis alkoholt a kerítésen, majd amikor ez elfogyott, folytattuk az ivást a fröccsös és sörös pultoknál, és közben próbáltunk lefényképezni mindenkit, egyrészt, hogy Jakabnak legyen mit feltennie a metalcore.hu-ra, másrészt meg csak úgy poénból. Ilyenkor elég elindulni egy olyan nagy és komoly, tiszteletet parancsoló fényképezőgéppel, mint amilyen Jakinak van, és egy csomó furcsa emberrel meg lehet ismerkedni. Kedves emberekkel, mindenféle hülyével, őrültekkel, békés punkokkal. Van, aki takarja az arcát, van, aki nagy kegyesen belegyezik, hogy lefényképezzék, van, aki meg még pózol is. A legszebb az volt, hogy egy srác és egy csaj, akik éppen aznap ismerkedtek meg egymással, a fényképezőgép hatására összejöttek, mert úgy csókolták meg egymást, mintha a Jakab egy pap Képlenne egy esküvőn, szóval a fotózás összehozta őket.

Utána mentünk a Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertjére.  Én másodszor láttam őket élőben. Az elején megijedtem, amikor a System Connectiont kezdték el játszani, mert furcsa volt, hogy Krsa lassan és unottan énekel, és még az elmaradhatatlan fehér kalap sincs rajta. Aztán rájöttem, hogy ez csak a beállás volt. Talán a sok sör és fröccs hatására esett le ilyen lassan, hogy ez még nem a koncert. KépAztán elkezdődött, felkerült a fehér kalap a fehér nadrág és fehér öltöny mellé, jött a Babylon Focus meg a Joseph, és jó lett a hangulat. Feltűnt, hogy a PASO mennyire előretekintő zenekar, mert a készülő új albumról eljátszottak egy csomó számot. Ezek  közül csak a Hungarian Dish volt ismerős, sőt azóta nagy kedvencem, mióta halottam a Szigeten. Egyetlen régi számként a Ska-bah-dub hangzott el, az újabb slágerek közül meg A Tenkes kapitánya. Én nagyon élveztem a koncertet, annak ellenére is, hogy kétszer kellett kimennem vécére közben, és Képmindkétszer a tömeg közepéről jutottam el nagy birkózások árán a konténerekig, aztán mindkétszer vissza is verekedtem magam.

Szombat délben Jakab és Nóri átjöttek a szállásomra zuhanyozni. Meg volt beszélve a tulajjal, aki a fürdőszoba használatáért egy fillért sem kért tőlük. A felfrissülés után elmentünk teszkózni, aztán vissza a fesztiválra, vagyis a parkolóba, ahol elidőztünk egy kicsit. Hosszúra nyúlt ez az elidőzés, mert közben elkezdett Képesni az eső, és beültünk a kocsiba dévédézni. Csatlakozott hozzánk még egy óvári ismerős, Rigó Balázs is. Vicces volt, hogy ott ülünk a kocsiban, South Parkot nézünk, amíg a többi fesztiválozó meg ázik a szabadban vagy fázik a sátrában. Röhögtünk is egymáson a Jakiékkal, hogy milyen öregek vagyunk, én szállást veszek ki a városban, még ha ilyen lerobbant szállást is, ők meg dvd-lejátszót hoznak magukkal a kocsijukban.

Ezen a napon sok kedves ismerőssel találkoztunk, Képpéldául Másik Kareszékkal, aztán ott volt a halászi különítmény, a Balogh Ádi meg a Szüts Miki, meg egy másik Miki is, a Tóth Miki, akinek már csak azért is örültem, mert túl azon, hogy hasonló a zenei ízlésünk, ő is hozott magával könyvet a fesztiválra. Hülyének is nézték, amikor könyvvel a kezében jött ki a vécéről. Belehallgattunk a Kaukázus koncertjébe. Volt néhány szám, ami kifejezetten tetszett.

Aztán visszamentünk Jakabék kocsijához inni. Onnantól kezdve megint kezdődött a káosz. Megint szóba álltunk mindenféle idegen emberrel, Képegyütt ittunk velük, születtek furcsa fényképek, és így részegen lemaradtam jónéhány koncertről, amiket szívesen meghallgattam volna. Belmondo, Vad Fruttik, Magashegyi Underground. Sajnos a klasszikus felállásban játszó Hobo Blues Band koncertjéből is csak néhány számot láttam-hallottam, Hey Joe, Kőbány Blues, énekelt Deák Bill is, szóval a nagy blues-rajongóknak igazi csemege volt a koncert.

Jakabbal éhesek voltunk, de nem igazán akartunk fizetni a kajáért.  A fesztiválon amúgy a csapolt sör háromszáz Képforint volt, egészen baráti, és fröccsöt is lehetett kapni olcsón. Bort és pálinkát csak azért nem ittunk, mert azokat drágának találtuk, a kaják közül meg minden drága volt. Például pizzaszelet négyszázötven meg ötszáz forintért, és így tovább. Egyik nap vettem egy kis szelet húst sültkrumplival, és az is irreálisan sokba került. Ráadásul odajött hozzám két punk, hogy adjak már egy kis krumplit, mert éhen pusztulnak. Igazi punkok voltak, látszott, hogy lejöttek Képnulla forinttal fesztiválozni, és mivel amúgy is sok krumplit kaptam, adtam nekik pár darabot.

Szóval estefelé éhesek lettünk a Jakival, és az egyik bódénál a pult szélén megláttunk egy szép nagy szelet húst. Mindkettőnknek megtetszett, így aztán elhatároztuk, hogy megszerezzük magunknak. Úgyis olyan árván hagyták az árusok. Amikor éppen nem néztek oda, el is vettük a pultról, és rohantunk vele a sátrak mögé, ahol aztán pillanatok alatt megettük. Akkor derült ki egyébként, hogy nem hús volt, hanem lángos. Amúgy finom volt.Kép

Én teljesen elveszítettem az időérzékemet, és szerencsém volt, hogy éppen tíz perccel a 30Y koncertje előtt néztem az órámra, így éppen volt időm visszaérni a  nagyszínpad elé. Az első két naphoz képest, amikor elég sokat mászkáltam egyedül, most így a harmadik napon valahogy olyan megnyugtató volt, hogy sok az ismerős, és úgy voltam vele, iszogathatunk akár egész nap, történhet bármi, és ha nem is tart velem senki, de 30Y- ra Képmindenképp elmegyek, és bárhogy is alakul, jól fogom érezni magam. Így is lett. Amúgy Miki, mármint a Tóth Miki csatlakozott volna hozzám, ő is ott volt a koncerten, és hozzám hasonlóan ő is az első sorban, csak ő középen, én meg a bal oldalon. Végigugráltam az egészet, énekeltem minden dalszöveget, mintha muszáj lenne.

Érdekes, hogy a Beckzoli-féle dalszövegek hátterében komoly családi problémák állnak, mindenféle gyerekkori komplexusok, a szövegek majdnem fele az anyjáról,  és főleg az apjáról szól, meg mindenféle párkapcsolati problémákról, Képde mindezek ellenére nem az van, hogy felmennek a színpadra és direkt módon drámát csinálnak, hanem ezekkel a sokszor komoly, szomorú és mély dalszövegekkel olyan lendületes, pörgős és vidám koncerteket adnak, ami ha nem is egyedülálló, de mindenképpen különleges. És nekem talán ezért lett a 30Y a kedvenc zenekarom. Mikinek is tetszett amúgy, és utána megbeszéltük, hogy mindkettőnknek hiányzott a Szív-szalutál, a Teremtős meg a Defender, három olyan szám, amikről soha nem tudtam  volna Képelképzelni, hogy egy koncerten nem játsszák el őket. Hát most nem játszották, és bár az összes többi dalukat is imádom, de ezek tényleg hiányoztak.  Pedig ez már a negyedik 30Y-koncertem volt. Hihetetlen, mennyire telhetetlen tud lenni az ember. Amúgy megintcsak respekt Beckzoliéknak, mert most is nagy lelkesedéssel zenéltek.

A koncert után Mikivel azzal voltunk elfoglalva, hogy csillapítsuk valahogy az éhségünket, na meg persze a szomjunkat. Amíg Miki sört Képvett, én csapoltam magamnak. Senki nem szólt érte. Aztán szereztünk két papírtányért, amiket én nemes egyszerűséggel belemártottam egy nagy tál pörköltbe. Jóízűen zabáltuk a pörköltet a  Wan2-sátor előtt, közben röhögtünk magunkon, hogy mennyire szánalmasak vagyunk. A csípős húshoz kenyér is kellett, és voltunk olyan pofátlanok, hogy visszamentünk kenyeret venni. Aztán bementünk az Irie Maffia-koncert végére a tömegbe, és végigugráltuk a Hands in the air című számot. Utána megint Képösszefutottunk Másik Karesszal és Szandrával, és velük mulattunk hajnalig.

A fesztivál utolsó napjára elég rendesen belehúztunk, mármint koncertek tekintetében, Mikivel legalább nyolc koncertet néztünk-hallgattunk meg egymás után, néhányat teljes egészében, ami, mondanom sem kell, elég megerőltető volt. Folyamatosan ingáztunk a nagyszínpad és a Wan2-sátor között, még véget sem ért az egyik koncert, és már mentünk is a másikra. Pedig kényelmesen, lassan indult a nap. KépÉn délben még a városban kajáltam,  abban a büfében, ami szinte már a törzshelyem lett az olcsó melegszendvics miatt. Aztán Miki és Juci, illetve Másik Karesz és Szandra sátra előtt  ültünk körben, és készültünk a délutánra meg az estére borral meg egyébbel. A két említett sátor amúgy a kordonon kívül állt, mivel a fesztivál területe kicsinek bizonyult, és többen jöttek sátorozni, mint amennyire a szervezők számítottak. Miki mesélte, hogy előző este egy teljesen részeg srác ordibálta, hogy hol van a sátram, bazmeg, Képhol van a sátram bazmeg, de a sátor nem felelt neki.

 A délután közepén letelepedtünk a kitaposott  fűre a nagyszínpad előtti térre, miközben a Riddim Colony játszott kellemes reggae-t. Nem hallottam még őket, és kimondottan tetszett a zenéjük. A Wan2-sátorban az Anti Fitness Club játszott, ami mintha egy kicsit kakukktojás lett volna ezzel az emo-stílussal, és kaptak is érte nem túl kedves bekiabálásokat. KépMinket sem érdekelt a zenéjük.

A Heaven Street Seven nagyszínpados koncertjén egy hirtelen gondolattól vezérelve odamentem egy kordon mellett  ácsorgó biztonsági őrhöz, és megkérdeztem tőle, hogy bemehetek-e fotózni. Kérdezte, van-e akkreditációm. Mondtam, nincs, de így is megengedte, hogy egy szám erejéig bemenjek. És már bent is voltam a nagyszínpad és a kordon között az egyszerű és olcsó kis gépemmel, meg a Képtöbbnapos kosztól foltos ruháimmal, biztos szánalmasan nézhettem ki, de poén volt. Fotóztam a zenekart, fotóztam a közönséget. Az első sorban állt a két kiskunhalasi  lány is, ők meg rólam csináltak egy fotót. Aztán a színpad széléhez mentem, aminek a lépcsőjét nem őrizte senki. Sehol egy sárgamellényes. Felmentem, persze az utolsó lépcsőfokoknál azért megálltam, mert nem vagyok én akkora hős, sőt bátor sem vagyok túlságosan, szóval Képa színpad szélénél megálltam, és onnan készítettem fotókat. A zenekar mögül, rálátva a tömegre. Élmény volt onnan fényképezni.

Aztán Wan2-sátor, Prosectura- koncert. Miki kipróbálta a body-surfinget. Az aztán az extrém sport, de hát egy gördeszkás nem fél az ilyesmitől. A tömeg amúgy nem sok ideig tartotta meg Mikit, majdnem leejtették, közben véletlenül fejberúgott egy csajt, erre jött egy biztonsági, Képés kirántotta a kordonon kívülre. Érdekes, hogy pont egy punkzenekar koncertjén nézték rossz szemmel a testszörfözést, amikor mindenféle alternatív zenekarok koncertén is csinálták az emberek.

 A nagyszínpadon a Pál Utcai Fiúk játszottak. A legnagyobb slágerüket,  a Bált már rögtön a nyitódal után eljátszották. Én utána ki is jöttem a tömegből, és sokáig ülve hallgattam őket. KépLendületesen nyomták, kevés szünetet tartottak a számok között. Nekem tetszett.

És utána jött még egy újabb kellemes meglepetés. Vissza a Wan2-sátorba, ahol Péterfy Bori és a Love Band játszott. Az ő koncertjük mellett egyszer már elmentem Sopronban, de most valami egészen hihetetlen élmény volt. A kísérőzenekar is hibátlanul játszott, a gitáros szekció remekelt, Péterfy Bori hangja meg betöltötte az egész sátrat. Akkora hangulatot csináltak, Képhogy Mikivel csak néztük szájtátva. A végére maradtak a nagy slágerek, az Ópium meg a Hajolj bele a hajamba, amiket teljesen máshogy játszottak el az albumverziókhoz képest. Az utolsó számot, a Vámpírt már meg sem vártuk, pedig lehet, hogy a sok katartikus szám után az is nyújtott volna még valami újat, de kezdődött a Quimby, és Miki  mindenképpen ott akart lenni a nagyszínpad előtt.

Úgy látszik, az élvezeteket mindig lehet halmozni, a fokozhatatlant mindig lehet tovább Képfokozni, mert a Quimby is hihetetlenül jó volt. Pedig az ő koncertjük mellett is elmentem annak idején Sopronban, de most odafigyeltem, és jöttek az újabb élmények. Még az eső sem zavart, sőt jól is esett. Tökéletes koncert volt, a végén a Hallelujával, ami kábé a kedvenc Quimby-számom. Miki a végéről hiányolt egy lazább levezető dalt, de ez végül elmaradt.

Leültünk a földre, beszélgettünk, főleg persze zenéről, közben meg  ittuk a száz-kétszáz forintért vásárolt, leértékelt, langyos söreinket, és együtt hiányoltuk a Hiperkarmát, amit mindketten úgy szerettünk meg, hogy nem jártunk soha a koncertjükön, és sajnáltuk, hogy nem is fogunk már, mivel ugye feloszlottak, de kesergés helyett inkább elénekeltünk tőlük néhány dalt. Pedig az Effeta koncertjét akartuk megnézni, de valahogy annyira nem figyeltünk oda rájuk, hogy gyakorlatilag egy hang sem jutott el Képhozzánk. Talán ennyi zenét ilyen rövid idő alatt nem tud befogadni az ember. Viszont valamennyire kipihentük magunkat, és amikor kezdődött a Bëlga, újra a nagyszínpad előtt álltuk.

A Bëlga tagjai alapból hülyék, a dalok már önmagukban viccesek, de egy koncerten erre mindig rá lehet tenni egy lapáttal. Az egyik dalban refrén helyett például a Csipkés kombinét énekelték, meg ilyesmi. Volt náluk egy trambulin is, és elég szürreálisan nézett ki, amikor Bauxit vagy Tokyo Képénekelt, a  háttérben meg Mégöt ugrált fel-le, mintha zsinóron rángatták volna, öltönyben, napszemüvegben, kötött sapkában. A Bëlga után még a Neo koncertét is megnéztük, legalábbis a második felét. Legyen valami elektronikus is. Kevesen voltak, de hát ez volt a legutolsó koncert, és már amúgy is hajnali három felé jártunk.

Ez az utolsó nap volt egyébként az, amikor saját hülyeségemnek köszönhetően sikerült szarrá Képáznom. Olyan időpontban akartam hazaindulni, amikor buszok  már (vagy még) nem jártak. A fesztivál szervezésnek amúgy ez volt az egyik legnagyobb hiányossága. Napközben félóránként jártak a fesztiválbuszok, még éjfél után is, hajnalban meg semmi, pedig sok koncertnek akkor lett vége. Az első nap után ugye begyalogoltam a városba, aztán kétszer is taxival mentem. Mindkétszer becsatlakoztam egy-egy háromfős társasághoz, hogy megosszuk az útiköltséget. A második ilyen alkalommal elég pofátlanul Képlehúztak minket. Most, az utolsó nap után már a taxiba szállás előtt érdeklődtem az árakról, és most is le akart  húzni mindegyik taxis, ráadásul még erőszakosak és bunkók is voltak, így aztán fogtam magam, és megint gyalog indultam el. Pedig nagyon fájtak már a lábaim a négynapos fesztiválozástól, alig vonszoltam már magam, de gondoltam, így a végén már úgyis mindegy, le van szarva.

Mindig is nagy mestere voltam a rossz döntések meghozatalának. Ez a gyaloglás is az volt. Az addig csak szemerkélő eső éppen akkor Képkezdett el szakadni, amikor beértem a belvárosba. Néhány utcányira voltam a szállásomtól, és akkor úgy kezdett el esni, hogy még a zoknim és  az alsógatyám is vizes lett, ráadásul pár perc alatt. Abban bíztam, hogy másnap jó idő lesz, és akár szandálban és rövidgatyában is hazamehetek, mert a cipőm meg a farmerom úgysem fog megszáradni pár óra alatt.

Nem siettem el a hazautazást. Beszélgettem egy kicsit a tulajjal, Gyuszival meg a másik vendégével, Janóval, Képaki szintén a fesztiválra jött, aztán elköszöntünk. Kiderült, hogy ott felejtettem a telefontöltőmet, de Janó volt olyan kedves, hogy  utánam hozta. Az ilyen apró dolgoknak én nagyon tudok örülni, amikor újra és újra rádöbbenhetek, hogy vannak kedves emberek azok között, akiket idegeneknek szoktunk nevezni.

Legyalogoltam az Alsóvárosban található vasútállomáshoz, ami szerencsére közel volt. Sok fesztiválozó fiatal várt a vonatra, ültek a váróteremben és a Képpadokon, ácsorogtak a peronon, feküdtek a fűben. Egy hosszú hajú srác a gitárját pengette, és egy dob meg egy énekhang bekapcsolódásával csak akkor alakult  ki belőle dal, amikor a vonatom már indult Veszprém felé. Úgy volt, hogy Mikiékkel együtt utazunk haza, de nem tudtam őket felhívni, hogy mikor indulnak, mert mindannyian le voltak merülve, a fesztiválon meg nem volt telefontöltő állomás. Egy újabb hiányosság.

A Veszprém és Győr közötti vasútvonal sokak szerint szép, sokak szerint meg Képlassú és fárasztó. Engem a szépsége vonzott, meg különbenis ez az útvonal tűnt a legoptimálisabbnak. A vonat  zötykölődése sem zavart, sőt még tetszett is az üteme, közben meg zenét hallgattam, vagy éppen a mögöttem ülő lányokat, akik komplett Bëlga-számokat énekeltek el. Amúgy tényleg szép volt az út a Bakonyon át, egy nyúl, egy sas, erdők, kispatak, csak éppen koszos volt az ablak, alig lehetett kilátni rajta, és fáztam is egyszál pólóban, rövidgatyában Kép meg szandálban, de lusta voltam elővenni bármilyen ruhát a teletömött hátizsákomból, meg aztán nem is voltak olyan ruháim, amiket szívesen felvettem volna.

Mellettem fiatal srácok telefonról hallgattak zenét, persze  fülhallgató nélkül, olyan hangosan, hogy az én fülhallgatómba is behallatszott a zenéjük, de nem szóltam nekik. Mi is ezt csináltuk Godával meg a többiekkel nem is olyan régen. A fesztiválon Kép is kikiabáltak egy sátorból pár éneklő srácnak hajnalban, hogy hagyják már abba, mert vannak, akik aludni szeretnének, de én akkor is az éneklő srácokkal voltam. Aludjon otthon, aki aludni akar, vagy vegyen ki szállást Várpalotán éjszakánként hatszáz forintért.

________________________________________________________________________

szöveg és fotó: Szarka Károly