Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (8. rész)

Canberrában minden tavasszal megrendezik a Floriade Fesztivált. A tavasz ünnepe ez, minden évben más kulturális programokkal és mindig egy-egy nagyszabású Képvirágkiállítással. Rózsák, tulipánok, a legkülönbözőbb formájú és színű virágok, látványos, színes virágágyások, sok ezer látogató.

Jani és Kathy ezt a virágkiállítást akarták megmutatni nekem. Ki is vittek a Burley Griffin-tó partján található Commonwealth Parkba, napsütéses vasárnap délután volt, éppen csak azért nem voltam náthás, mert Janitól kaptam egy gyógyszert, amitől egy időre elmúlt az orrfolyásom.

Nagy volt a tömeg, és legalább annyira színes, mint maguk a virágok.Kép Arabok, indiaiak, feketék, és elképesztően sok ázsiai, az etnikailag amúgy is vegyes összetételű Canberrán kívül máshonnan is érkeztek látogatók a virágkarneválra megcsodálni a színes növényeket, kattogtatni a fényképezőgépeket.

A tóban vízityúkok úszkáltak, a parton emberek bicikliztek, heverésztek, piknikeztek, sokan gyerekkel jöttek, akik egy direkt nekik épített kis várban játszottak, felültek az óriáskerékbe, vagy lecsúsztak a csúszdán. Egy mozgássérült, bajszos, fejkendős, bőrmellényes fickó, aki leginkább egyKép motoros rockerhez hasonlított, még úgy is, hogy a motorosok általában nem mozgássérültek, egy kerekesszékben üldögélve festett impresszionista képeket a virágokról. Furcsa jelenség volt.

Esténként szívesen hallgattam Jani történeteit a gyerekkoráról, ami egy kis csehszlovákiai magyar faluban, Udvardon kezdődött, aztán Mosonmagyaróváron folytatódott. Mesélt a második világháborúról, amikor egy csomó sebesültet és hullát látott az iskolaudvaron, ahol a család élt, és mesélt az 56-os forradalomról, amikor a sortűzben lelőtték az egyik legjobb barátját.

Már gyerekként benne volt minden rosszban, mindig rosszKép társaságba keveredett, egyszerűen vonzotta a bajt. Hosszú volt a gyerekkori csínytevések listája, a barátaival a suliból ellopták a naplót és elégették, lőszerekkel játszadoztak, mert a háború miatt rengeteg lőszer volt az iskolaudvarban, belógtak egy moziba, de mielőtt elkezdődött volna a film, kibaszták őket. Mély nyomokat hagyott benne, amikor egyszer véletlenül egy halott orosz katonát talált a pincében. Szeretett festeni, de végül az esztergályos szakmát tanulta ki.

A forradalom kirobbanásakor, miután lelőtték a barátját, ott volt az első sorban, amikor a feldühödött nép halálra rugdalta, majd felakasztotta az egyikKép ÁVO-s katonát, aki leadta a sortüzet a felkelőkre. A határok kinyíltak, Jani két haverjával Ausztriába ment, de Brucknál visszafordultak, és hazajöttek.

Aztán pár nappal később, amikor megjelentek a Fő utcán a szovjet tankok, úgy érezte, most már tényleg menekülnie kell. Már csak azért is, mert róla is készültek fényképek az akasztáskor. November volt, nagy hó, amikor két másik haverjával újra kiszöktek Ausztriába. Most Bécsig jutottak, Jani már ott ünnepelte huszadik születésnapját.

Ausztriából Svájcba ment, ahol hat hónapot töltött, és bárKép tetszett neki, mégis messzebb akart kerülni, a lehető legmesszebb Magyarországtól. Látta egy hirdetésben Ausztráliát, hogy ez az ígéret földje, és ennél sokkal messzebbre tényleg nem menekülhetett volna a forradalom utáni megtorlás elől.

Közben Róma felett kigyulladt a gépe, de végülis le tudtak szállni, aztán tovább repülni. Szingapúr érintésével végül megérkezett Ausztráliába. Ez 1957-ben történt, és egészen 1981-ig nem is tért haza Magyarországra. Sőt volt egy olyan zűrös időszaka is, amikor nyolc éven keresztül mégKép csak egy levelet sem írt az otthoniaknak. Az otthoniak meg nem tudták, hogy él-e még egyáltalán, és ha igen, akkor szabadlábon van-e.

Mert Janiról mindenki simán el tudta képzelni, hogy börtönbe került. Amikor Ausztráliába érkezett, először Geelongban, egy gyárban kapott munkát. Tanult szakmájában dolgozott, esztergályosként. Aztán nem tetszett neki a több műszak, és otthagyta a gyárat. Dolgozott például bárokban kidobóként, gyorsan elterjedt a rosszhíre, mert ha valami balhé volt, egyből ütött. Már fiatalkorában is alacsony és vékony volt, de gond nélkül leterített nála sokkalKép nagyobb embereket is.

Tudott verekedni, és tudott kártyázni is. Egyszer, amikor éppen nem volt munkája, és éhesen az utcán kóborolt, bement egy jugoszláv fickó bárjába, hogy szívesen elmosogat, ha cserébe kap valami kaját. Aztán összehaverkodott a jugoszlávval, aki rájött, hogy Jani remekül tud csalni a kártyában. Onnantól kezdve együtt fosztogatták a népet.

A kártyában művészien csalt. Egyszer állítólag elnyert egy egész gyárat a tulajdonosától, de úriemberként lemondott róla. KépVolt egy magyar ismerőse, akit utált, mert a kocsmában soha nem fizetett semmit a többieknek, pedig volt pénze. Állítólag filippínó nőket dolgoztatott nevetségesen kevés pénzért. Janiék egyszer leitatták, és kivettek a zsebéből egy köteg pénzt.

Mesélte azt is, hogy teljesen kifosztott egy nagydarab németet kártyázás közben. Azt hitte, a német meg akarja verni, ezért hazamenekült a kocsmából. Másnap, amikor visszament, a német óriás még mindig ott volt a kocsmában. Jani csak később vette észre, hogy egymás mellett állnak aKép pultnál, és azt hitte, itt a vég, a germán egy ütéssel megöli. Utolsó reménye az volt, hogy meghívja egy italra. A német visszautasította, inkább ő hívta meg, és gratulált neki, hogy ilyen ügyesen csalt…

Jani beutazta majdnem egész Ausztráliát. Hosszabb-rövidebb ideig élt Geelongban, Melbourne-ben, Alice Springsben, Darwinban, Brisbane-ban, Wollongongban, Newcastle-ben, Sydneyben, Adelaide-ben, Coomában, meg persze Canberrában és Queanbeyanben, és ki tudja még, hogy hol.

Kép Egyszer fogta magát, vonatra ült, és elutazott Ausztrália szívébe, a sivatag közepébe. Messze a civilizációtól, Alice Springs mellett élt és a helyi feketékkel, az aboriginalokkal dolgozott együtt hónapokig az útépítéseknél. Onnan aztán stoppal jutott el Darwinba, Ausztrália északi területének trópusi éghajlatú fővárosába, és így tovább.

Szóval igazi kalandor volt. Közben megtanult festeni, és ez lett az új szakmája. Általában magának dolgozott, és mindig jó pénzért. Ha el is itta,Kép elkártyázta vagy elkurvázta a megkeresett összegeket, mindig talpra tudott állni. Az első házassága tönkrement, az akkor született három gyereke közül nem is volt benne biztos, hogy mindegyik tőle származik, azt mondta, az előző felesége egy kurva volt, még ha nem is hivatásos.

Persze Janinak is sok nővel volt dolga élete során, száznál is többel, legalábbis így tippelte, ebből a szempontból végül is összeillettek az asszonnyal. Jani akkoriban Sydneyben élt, és a haverjaival ők voltak az éjszaka császárai. Minden éjszakai bárban ismerték őket és féltek tőlük. A rendőrök meg mindig el akarták kapni, de valahogy mindig megúszta.

Kép Egyszer részegen vezetett és letarolt egy parkoló-automatát. Letette az autót, elmenekült a kis mellékutcákon át, amiket jól ismert, és egy haverjánál húzta meg magát éjszakára. Másnap, amikor már a rendőrök körözték, lazán besétált a rendőrségre, és feljelentést tett, hogy ellopták a kocsiját… Járt a rendőrségen akkor is, amikor hamiskártyásként kapták el. Megfordult a bíróságon is egy bankrablás után.

Szóval ivott, kártyázott, kurvákat futtatott, droggal kereskedett, és még bankrablásokban is benne Kép volt, többek között a felesége öccsével, akivel együtt lakott, miközben az asszony már elköltözött. Ennek ellenére kétévente születtek a gyerekek, ami gyanús volt neki. Janival ellentétben egyébként a felesége öccse nem úszta meg a börtönt.

Már nem élt együtt az első feleségével, amikor megismerte Kathy-t. Próbálta rendbe hozni az életét. Hazalátogatott például Magyarországra, nem kevesebb, mint huszonöt év elteltével. Mivel ekkor még hivatalosan házas volt, a feleség beleegyezése kellett volna az ország elhagyásához, de ezzel ő nem foglalkozott.

Kép A nő viszont tudomást szerzett róla, és bírósági ügy lett a dologból, de ebből a bírósági ügyből Jani került ki győztesen. Megmutatta nekem azt az iratot, amely bizonyította, hogy a nő hat különböző férfival élt együtt élettársi kapcsolatban, néhányukkal párhuzamosan is, és jogtalanul követelt tőlük pénzt. Ezek után a bíró közölte vele, hogy örüljön, amiért nem kerül börtönbe.

Jani úgy döntött, hogy nem akarja látni az első házasságából született gyerekeit, nem is kezdeményezett vérvizsgálatot, hogy kiderüljön, tényleg ő-e az igazi apjuk. Elváltak, Jani feleségülKép vette Kathy-t, aki már akkor terhes volt, amikor Jani Magyarországon járt.

Megszületett James, aztán két évvel később Adrian, és Jani onnantól kezdve büszke és példás családapa lett. Utána is belefért persze néhány balhé, drogcsempészés, vagy egy betörés egy haverja házába (biztosítási csalás...), de ezeket leszámítva dolgozott, festett, házat épített, gyereket nevelt.

Lelkesen mesélt a srácok gyerekkoráról, hogy elvitte őket dzsúdózni, karatézni, futballozni, kirándulni az Ayers Rockhoz, a nagy vörös sziklához Ausztrália közepén. Büszkén mutogatta a fiúkKép gyerekkori videóit és fényképeit, ugyanolyan szívesen mesélt erről az időszakról, mint a fiatalkori balhéiról.

Regénybe illő élete volt, és hetvenkét évesen is úgy tűnt, tele van energiával. A regényírás ötlete amúgy meg is fordult a fejében, csak úgy érezte, neki nincs tehetsége az íráshoz. Kifogyhatatlan volt az ilyen régi sztorikból, én meg szívesen hallgattam.

Jani és Kathy megmutatták nekem a War Memorialt is, Canberra látványos háborús emlékmúzeumát, rengeteg haditechnikai érdekességgel. Ágyúk, harckocsik, tankok,Kép repülők, helikopterek, életnagyságú bábuk és valósághű terepasztalok, az első és a második világháborúban, a vietnami és a koreai háborúban elesett ausztrál katonák névsora, a táblák között piros pipacsok, az udvaron pedig egy szobor, ami egy háborús hőst ábrázol, aki annak idején a szamara hátára ültette a sebesülteket, és eljuttatta őket az orvoshoz.

Annak ellenére, hogy egy interaktív múzeumban jártunk, ahol nemcsak a kiállított tárgyakat lehet megnézni vagy olvasni róluk, hanem többek között videókat is, segítve a történelem szélesebb körű megismerését, csodálkoztam, hogy mindez teljesen ingyenes. Persze a kávézóba vagy az ajándékboltba betévedő vendégek azért nyilvánKép nem kevés pénzt hoznak a konyhára, de azért mégiscsak furcsálltam ezt a nagylelkűséget, úgy, hogy például Magyarországon a sokkal kevésbé látványos múzeumokért is fizetni kell.

Pedig azért a mi történelmünk gazdagabb, még ha nem is sikerekben. Ausztrália talán legnagyobb nemzeti tragédiája egy törökországi csata volt az első világháborúban, Gallipolinál, 1915-ben. Ott nyolcezer-hétszázkilenc ausztrál katona vesztette életét, és majdnem húszezer sebesült meg.

Ahogy a War Memorial folyosóján a halottak névsorából isKép kiderül, az ország több háborúban is részt vett, de a területét nem nagyon érintették ezek a harcok. Japán a második világháborúban, 1942-ben Darwin városát bombázta, előtte és utána viszont nem támadta meg senki az ausztrálokat, vagy ahogy magukat hívják, az ozzikat.

Délután átugrottunk Queanbeyanbe. Nekem ezek a queanbeyani látogatások már csak azért is jól jöttek, mert James háza volt az egyetlen hely, ahol internetezhettem. Nem is az hiányzott, hogy naponta órákat szörfözzek a neten, vagy hogy zenétKép hallgassak vagy ilyesmi, amikor volt helyette más, soha nem hiányzott a számítógép előtt eltöltött idő, és tényleg nem unatkoztam ezekben a napokban.

Majdnem minden napra jutott valami program, nagyokat beszélgettünk Janival, sőt az első hetekben még magyar nyelvű olvasnivalóm is akadt, a házban fellelhető egyetlen magyar nyelvű regény, Lőrincz L. Lászlótól A gyilkos mindig visszatér című könyv, ráadásul a telefonomról hallgattam zenét esténként, a tévében meg nézhettem focimeccseket, főleg angol bajnoki meccseket, angolszász országról lévén szó.

Persze a kilenc, majd a nyári időszámítás miatt tíz órásKép időeltolódás miatt vagy nagyon korán kellett kelnem, vagy sokáig ébren maradnom, ha meg akartam nézni egy-egy meccset élőben. Az Ausztráliában minden háztartásban fogható öt tévécsatorna mellett kábelen több száz digitális csatorna érkezett, ezek között voltak azok a sportcsatornák is, amiket nézni szoktam.

Szóval nem unatkoztam, viszont szerettem volna napi szinten dolgozni a még Tajvanban elkezdett élménybeszámolóimon, és heti rendszerességgel elküldeni őket az otthoni családtagoknak, barátoknak, az íráshoz téma is akadt bőven, csak az alkalom volt kevés, amikor írhattam, mivel internetezni, sőt egyáltalán írni eleinte csak James queanbeyani házában tudtam, ahol csak néha fordultam meg.

Kép És amikor ott voltunk, kellemetlen volt, hogy amíg írtam a kis leveleimet és élménybeszámolóimat haza Magyarországra, és válaszolgattam mások leveleire, kapkodnom kellett, mert a hátam mögött ott toporgott a fél család, néha türelmetlenül várva, hogy mikor fejezem már be. Az íráshoz meg idő kell, és főleg nyugalom, esetleg még magány is, így aztán elkapkodott, gyorsan összecsapott élménybeszámolók születtek, bár így is volt rájuk igény.

Két nap múlva, amikor megint Queanbeyanben jártunk, ezúttal Adrian házában, ahol Amanda tartotta kezében a kis Alexet, Kép komolyan rosszul éreztem magam, amiért nem volt rá idő és alkalom, hogy átmenjek James házába netezni. Mondom, írnivaló lett volna, egyrészt egymást követték az újabb és újabb élmények,  másrészt az otthoniak is nagy érdeklődéssel várták az élménybeszámolókat, a családtagok már csak a rég nem látott távoli rokonság miatt is, meg egyébként is, egy olyan országban éltem, ahova tényleg nem jut el mindenki. Ha belegondolok, nehezen megismételhető pillanatokat éltem át.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Nagyon messze, 8. rész: Virágok és fegyverek