Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (14. rész)

Jó dolog az utazás, a kirándulás, a városnézés, de nekem volt olyan szerencsém, hogy ne csak ilyesmiben legyen részem Ausztráliában. James és Rachel esküvője éppen az én három hónapos tartózkodásom idejére esett, így részt vehettem egy igazi ozzi esküvőn, meg előtte James legénybúcsúján, ami két napig tartott. Számomra viszont csak egy fél napig.

Délelőtt a boltokat jártuk Janival és Kathy-vel. Aznap jött hozzánk füvet nyírni az egyik ismerősük, Bryan. Nem is rossz pénzért – a néhány órás munkát hatvan dollárral hálálták meg. Mondtam Janinak, hogy ezt akár én is megcsinálnám, de lebeszélt róla, Bryan amúgy is évek óta dolgozik nekik, jó fűnyírója van, el is tudja szállítani a lenyírt füvet, szóval hagyjam a fenébe.

Kép A srácok, James, Adrian, Brendan, Rob, Peter és a többiek, hol máshol, természetesen a Viking Klubban kezdték a szombati napot, már délben összegyűltek ott, aztán délután mi is csatlakoztunk Janival. Eljött James munkatársa, Bourkey, Amanda apja, Rob, illetve a család két régi barátja, két tipikus ozzi, Bill és Tony.

Jani a maga hetvenkét évével úgy elvegyült a fiatalok között, mintha ő is huszonöt éves lenne. Fél kézzel nyomott fekvőtámaszt, meg ilyenek, ő volt a társaság középpontja, James és Adrian barátai meg imádták, és kérték, hogy meséljen nekik régi történeteit. Elmesélte a sztorit a kártyázás közben kifosztott nagydarab németről, akiről azt hitte, meg fogja verni, de verés helyett inkább gratulált neki, aztán előjött egy másik történet Adrian és Amanda egy évvel korábbi esküvőjéről is.

Egy nagypofájú srác, akiről nem is tudták, hogy került oda az esküvőre, kötekedett a kis Peterrel. A kis Peter, ahogy Jani nevezte, tényleg nem volt magas, de testalkata alapján simán lehetett volna birkózó vagy súlyemelő. Szóval Peter odahívta Janit, aki amúgy is maffiavezérnek nézett ki maffiavezéres öltönyében és nyakkendőjében, és a balhézó srácnak úgy is mutatták be, hogy ő a maffiavezér, a keresztapa.

A srác már a bemutatkozásnál beszart, aztán Jani megkérdezte, hogy mégis mi a faszt képzel magáról, és ez már tényleg sok volt neki, vesztesként kullogott el. Ahogy Jani mesélte a sztorit, a srácok szakadtak a nevetéstől, főleg amikor az ötven év elteltével is megmaradt jellegzetes magyar akcentusával ismételgette a legendássá vált kérdést, hogy who the fuck do you think you are?!

Jani az alkoholt is úgy bírta, mint mi, fiatalok. Kábé ugyanannyit ivott, mint én, bár később úgy tűnt, ez őt jobban megviselte, mint engem, utána két napig le volt lassulva, amíg nekem nem volt semmi bajom. Peter nagyon szerette Janit, ölelgette, Uncle John-nak, vagyis Jani bácsinak szólította, de akadt, akinek nem volt szimpatikus az öreg. Odament például Robhoz, és közölte vele, hogy szerinte feltűnési viszketegségben szenved, aztán belekötött Adrian egyik haverjába is, akivel meg az volt a baja, hogy túl csendes, és hogy ez biztos azért van, mert ravasz és alattomos. Egyébként nem is ismerte a srácot...

A délutáni iszogatás után a keménymag továbbment egy belvárosi nighclubba, ahova én pénzügyi okok miatt nem követhettem őket. Janival megbeszéltük, hogy nem mehetek, a srácok nagyon sokat fognak inni, és ha tartani akarnám velük a lépést, rámenne az összes pénzem. Inkább ott maradtunk a Viking Klubban, tovább iszogattunk, és persze játszottunk a játékgépekkel.

Amikor a játékgépek felzabálták az összes pénzünket, Jani szólt, hogy hívjam fel Kathyt. Janinak soha nem volt mobiltelefonja. Felhívtam Kathyt, hogy jöjjön értünk a klubba. Jani csak ezután szólt, hogy nem fuvart, hanem pénzt kellett volna kérnem tőle. Szegény Kathy meg odajött pénz nélkül, és amikor kifutottam a klub elé szégyenkezve, hogy kéne egy kis pénz Janinak, Kathy mérges lett. Azt mondta, hazamegy pénzért és visszajön, de mégegyszer már nem fog ugrálni a kedvünkért. Mondtam, hogy inkább Jani kedvéért, én csak utasítást hajtottam végre, és Kathy meg is értette – látszott, hogy nem először volt ilyen nézeteltérése Janival.

Nem rám volt mérges, csak Janira, joggal, én meg végülis csak sodródtam az eseményekkel. Jani és én a végén taxival mentünk haza, hajnali kettőkor. Persze kulcsunk nem volt, ezért be kellett csöngetnünk, felébresztve szegény Kathyt. Mivel délután óta nem ettem, éhes voltam, és jól esett a pizza, amit Kathy elém tett.

Csendesen faltam a pizzaszeleteket a konyhaasztalnál, miközben Jani és Kathy veszekedtek, és úgy kiabáltak egymással, mint egy válófélben lévő házaspár. Aztán amikor Jani a hálószobába vonult, a hálóingben cigiző Kathy beszólt nekem a teraszról, hogy ne ijedjek meg, minden rendben, az ilyen veszekedés teljesen megszokott náluk.Kép

Másnapra tényleg el is múlt a puskaporos hangulat. Amíg mi a klubban iszogattunk és játszottunk, a srácok egy maratoni bulizás kellős közepén voltak. Hajnali ötre aztán mindenki hazament a belvárosi nighclubból is, és büszkén hallgathattam, hogy az én két unokatesóm, James és Adrian maradtak a legtovább!

Végül ők is hazamentek Queanbeyanbe. James el is aludt, Adrian viszont egyedül is folytatta az ivást, aztán pár óra múlva felébresztette a bátyját, és megint kezdődött az ivászat egy queanbeyani kocsmában... Bebizonyosodott, hogy tudnak élni, nem mintha bármi kétség merült volna fel bennem ezzel kapcsolatban az első Ausztráliában eltöltött hónapom során.

Kép Miután Jani befejezte a belváros melletti munkáját, az én belvárosi sétáim is befejeződtek. Az utolsó ilyen csavargós napomra nem is maradt semmi érdekesebb látnivaló. Az Ainsle Avenue-n sokszor elmentem már egy épület mellett, Gorman Ház Művészeti Centrum felirat, most, hogy más dolgom úgysem volt, besétáltam. Lila akácvirágfürtök lógtak a belső udvaron, de semmiféle mozgás, így hát további programnak maradt az internetezés a Canberra Centre-ben meg a városi könyvtárban.

Canberra látnivalói közül a leghíresebbeket úgyis végigjártam már, a többit meg nem tartottam olyan fontosnak, hogy ne maradhassanak ki az életemből. Jani és Kathy mondogatták is, hogy lassan már jobban ismerem a belvárost, mint ők, akik elég ritkán járnak arra. Queanbeyant viszont még alig ismertem, Kép csak James és Adrian házaiban jártam, így amikor Kathy egy esős napon Queanbeyanbe ment vásárolgatni, magával vitt, hogy körülnézhessek.

Szóval nézelődtem egyet Queanbeyan központjában is. Bár Queanbeyan kisváros, itt is sok nemzet és sok vallás keveredett, láttam például katolikus, ukrán és macedón templomot is. Az ukrán származású Kathy ebben a kisvárosban nőtt fel, mesélte, hogy amikor ideköltöztek a családjával, rengeteg másik ukrán család élt itt, aztán ezek az ukrán családok valahogy eltűntek, kihaltak, beolvadtak, elvándoroltak. Kathy anyja még sokáig Queanbeyanben élt, és csak pár éve Kép költöztették Canberrába, amikor már nem tudott magáról gondoskodni. James és Adrian ezután költöztek be az öreglány telkén álló két házba.

Queanbeyan egy nyugodt, aranyos kisváros, büszkén hirdetve, hogy a környék egyik legdinamikusabban fejlődő városa, kábé ugyanakkora, harmincezer fölötti lakossággal, mint amekkora én szülővárosomé, Mosonmagyaróváré. A neve egyébként tiszta vizet jelent az aboriginal őslakosok nyelvén, egyik leghíresebb szülötte pedig a Forma-1-es pilóta, Mark Webber.

Queanbeyan főutcája, a Monaro Street nekem egy másik ausztrál kisváros, Kép Braidwood főutcáját jutatta eszembe, ez is egy westernfilm forgatási helyszínére emlékeztetett, csak éppen kétsávos volt. Kathy mesélte, hogy az egyik régi épület, az 1926-ban épült Royal Hotel kocsmája régen Jani második otthona volt. Még régebbi épület az 1883 óta álló malom. Amíg Kathy a butikokban nézelődött, lesétáltam a gyönyörű Queanbeyan-folyó partjára is.

Hazafelé jövet Kathy elvitt a Hyperdome-ba, tudtam, hogy ott van internet, fizetős, és drágább, mint a Canberra Centre-ben, de mivel a belváros messze volt, Jani meg Kathy ritkán jártak arrafelé, a Hyperdome volt az egyetlen Kép alternatíva, ahol internetezhettem.

Netezni meg muszáj volt, a szokásos levelezés és élménybeszámoló-írás mellett azért is, mert ideje volt már, hogy szétnézzek egy kicsit Ausztráliában, eljussak Sydneybe, Melbourne-be és más helyekre, ehhez pedig buszjegyek, repülőjegyek, szállások lefoglalására volt szükség, menetrendek és árlisták böngészésére, sok-sok internetezéssel töltött órára.

Mivel előre nem terveztem meg a három hónapomat, esténként a szobámban Kép nézegettem a világatlaszban Ausztrália térképét, meg a Hyperdome-ból hozott katalógusokat, és álmodoztam a helyekről, ahova jó lenne elutazni. Városok nevét írtam fel papírlapokra, aztán ha netközelbe kerültem, megnéztem a repülőgép- és busztársaságok honlapjain, hogy melyik helyre mennyi pénzért tudok eljutni, számokat írtam a városnevek mellé, sok száz dollárt költöttem el gondolatban. Szállás, kaja, egyéb felmerülő költségek, számolgattam, aztán elvetettem az addig kitalált útvonalakat és újakat találtam ki, és mindig arra jutottam, hogy kevés lesz a magammal hozott pénzből megmaradt párszáz dollár, meg az az ezres, amit Kép Jani ígért nekem még az elején, amikor a Viking Clubban söröztünk és játszottunk a gépekkel.

Akkor ezt az összeget még a hazautazásom előtt akarta nekem adni, aztán változott a terv - költsem el a pénzt itt helyben, ismerjem meg Ausztráliában, a családtagok úgysem nagyon érnek rá, nincs idejük távolabbi helyekre elvinni, Jani például az elején még mondogatta, hogy elvisz Sydneybe, aztán később arra bíztatott, hogy menjek egyedül, ami ellen nem is volt semmi kifogásom, örültem a pénznek, és lassan minden gondolatom a későbbi utazásaim körül forgott. El akartam utazni mindenhova, látni akartam mindent.Kép

A legnagyobb gondom a távolságokkal volt. Ausztráliában nagyok a távolságok, amikor annak idején ide akartam jönni, és azt mondogattam, hogy Sydneybe és Melbourne-be, a két legközelebbi városba mindenképpen el akarok jutni, bele sem gondoltam, hogy ezek a városok milyen messze vannak egyáltalán. A többiről nem is beszélve.

Szóval nagy távolságok, és ha az ember messzire megy, akkor már ott is tölt néhány napot, ahhoz ugye kell szállás, és Kép enni is kell valamit, így aztán perszehogy könnyen elköltöttem minden pénzemet gondolatban, hogy aztán mindig újrakezdjem a tervezést. Teleírt papírok, széttépett, összegyűrt és kukába dobott papírok, aztán újabb teleírt papírok, ötletek, tervek – pénzzel a zsebemben csak a terveken múlt minden, meg rajtam, hogy egyedül neki merek-e vágni az ismeretlennek. Ez pedig nem is volt kérdés.

Ahogy közeledett James és Rachel esküvője, valahogy minden megváltozott. Veszélybe került az otthoni nyugalom. Elmúltak azok a hetek, amikor Jani reggel dolgozni ment, engem meg bevitt a városba, miközben KathyKép  otthon nyugodtan moshatott, főzhetett, takaríthatott, esténként meg békésen néztük a tévét, és órákig beszélgettünk Janival. Vége lett az idillnek

Letelt például az az egy hónap, amire Kathy nyolcvanhat éves anyját befizették az idősek otthonába, haza kellett hozni, és jöttek a bajok, az öreglány szökési kísérletei, az éjszakai járkálásai a lakásban, ilyesmi, sok idegeskedés, sok veszekedés, sok kiabálás.

Elkísértem Kathy-t, amikor hazahozta az anyját az otthonból. Az öregotthon Canberra Kép belvárosától északra volt, egy kertvárosi kerületben, az egyikben a sok közül, Lynhamben, mellette egy buddhista szentély, amit szerettem volna lefényképezni, amíg Kathy kihozta az anyját. Elfelejtettem magammal hozni a fényképezőgépemet, ami egyébként mindig nálam volt, ezért mérges is voltam magamra, csak a telefonnal tudtam gyenge minőségű képeket csinálni, pedig egy ilyen kertvárosi kerületben egy buddhista szentély elég furcsa látvány volt ahhoz, hogy muszáj legyen megörökítenem.

Elmentünk az Erindale bevásárló- és Képszabadidőközpontba, Kathy leültette az anyját egy cukrászda elé, vett neki süteményt meg kávét, és a lelkére kötötte, hogy el ne  mozduljon onnan. Kathy megmutatta nekem az áruház melletti könyvtárat, hogy ott is internetezhetek, hazavitte az anyját, aztán egy óra múlva értem jött. Az internethasználat ingyenes volt, egy órára lehetett lefoglalni egy gépet, és örültem, hogy van ilyen lehetőség, az Erindale nem is volt olyan messze a házunktól, bár nem voltam megelégedve ennek a könyvtárnak a szolgáltatásaival, egy óra netezés kevés volt, meg lassúak is voltak a gépek, így másnap megint inkább a Hyperdome-ba vitettem el magam internetezni. Ez a két lehetőségem volt a világgal Képvaló  kapcsolattartásra. Az Erindale és a Hyperdome. Az Erindale gyalog is közel volt, a Hyperdome-ba viszont mindig kellett kérnem egy-egy fuvart a családtól.

Én tervezgettem az utazásaimat, otthon meg a csendes házból örültek háza lett. Kathy anyjának jelenléte már önmagában is gondot okozott. Miután hazajött, rögtön megpróbált kilógni a kapun, többször is, észre sem véve vagy nem foglalkozva vele, hogy a mi is kint vagyunk a kertben, azon mesterkedett, hogy valahogy kinyissa a kerti ajtót. Jani és Kathy csak mosolyogtak rajta, ahogy mondták, ez már megszokott Képdolog volt, máskor is próbálkozott ilyesmivel, a kulcsokat egy ideje el is rejtették előle.

Mesélték, hogy pár éve elszökött otthonról. Jani és Kathy már aludtak, amikor csörgött a telefon. A rendőrök hajnalban keresték Kathyt. Megijedt, hogy hátha James vagy Adrian került bajba, elmentek este bulizni és történt velük valami, különben mi másért keresné a rendőrség. Amikor a rendőr elmondta Kathynek, hogy megtalálták az édesanyját, azt hitte, hogy valami tévedésről lehet szó, hiszen az ő anyja ott alszik békésen a szomszéd Képszobában, mi keresne az utcán hajnalban?! Kellett egy kis idő, amíg rájött, hogy az öreglány megszökött. Egyszerűen kisétált a szobájából, kinyitotta a bejárati ajtót, és elindult,  csak úgy, hálóingben. Szerencsére éppen arra autózott egy görög srác a barátnőjével.

A görög meglátta, hogy ott sétál valaki az út mellett, talán valami szellem, kábé százhúsz centi „magas”, mezítláb, fehér hálóingben, fehér hajjal. Egy kicsit beszart, néhány pillanatig hezitált is, hogy mit tegyen. Tényleg megfordult a fejében, hogy szellemet lát, biztos hülyének nézi majd a csaja, de aztán mégis megállt és Képfelhívta a rendőröket, hogy talált egy öregasszonyt, aki valószínűleg nincs magánál. A rendőrök meg felhívták Kathyt, hajnali négykor, így végül megoldódott az ügy, az öreglányt hazavitték, Jani és Kathy  pedig onnantól kezdve eldugták a kulcsot előle, nehogy mégegyszer előforduljon ilyesmi.

Kathy anyja szépen lassan, fokozatosan épült le szellemileg, és odáig jutott, hogy nem ismerte fel az embereket, azt képzelte a halottakról, hogy élnek, nem volt tisztában az idővel, a dátumokkal és a napszakokkal, sőt gyakorlatilag még angolul is elfelejtett Képbeszélni, szinte kizárólag ukránul szólalt meg, már ha megszólalt egyáltalán, mert nagyon keveset beszélt. Csak ült a foteljében, minden nap, onnantól kezdve, amikor fürdés és reggeli  után Kathy odaültette, egészen addig, amíg esténként nem szólt neki, hogy ideje aludni menni.

Pedig hatvanévesen tanult meg autót vezetni, Jani tanította meg, aztán gondjai akadtak a parkolással, mindig megkarcolta a kocsit, aztán egyre kevésbé tudott gondoskodni magáról. Akkor javasolta Jani, hogy költöztessék magukhoz. Mesélték, hogy egyszer odaégette a húst, aztán ahelyett, hogy a kukába dobta volna, Képáthajította a szomszédba. Előfordult olyan is, hogy tojást rakott a mikróba. Ezekkel meg a szökési kísérleteivel együtt nem lehetett egyedül hagyni, mert félő volt, hogy valami nagyobb  bajt csinált.

Egyik este ültünk a nappaliban, és Jani szólt, hogy az öreglány engem néz. Odanéztem, és tényleg engem nézett, félelmetes volt, mintha szuggerálni akart volna vagy ilyesmi. Képes volt hosszú percekig nézni az embert. Az is félelmetes volt, amikor egyszer Janival hajnalig beszélgettünk és iszogattunk, az öreglány meg egyszercsak kijött a szobájából, hosszú ideig turkált a konyhaszekrényben, mi csak néztük, végül kivett egy törölközőt, Képmegköszönte Janinak és nekem, ki tudja, mit köszönt, mi továbbra is csak néztünk értetlenül. Az öreglány a  koromsötét nappaliba csoszogott be, leült a foteljába és addig ült ott, amíg Jani fel nem ébresztette Kathy-t, Kathy meg rákiabált az anyjára, hogy menjen már aludni.

Kathy szinte csak ukránul tudott vele beszélni. Mindig a templomba akart menni, vagy a régóta halott férjével találkozni. Egyszer egy családi videót néztünk, amin a családtagok imádkoztak egy karácsonyi ebéd előtt. Amikor ezt meglátta, Képő is elkezdett imádkozni.

Ahogy közeledett az esküvő, Kathy egyre jobban izgult. Ugyanazon a napon, amikor hazahozta az öreglányt, James és Rachel elhozták hozzánk Rileyt, mondván,  hogy jól akarnak aludni az eskuvő előtti napokban, Riley meg nem tudott egyedül aludni, csak ha mellette volt valaki. Kathy-nek az öreglány jelenléte már önmagában is gondot okozott, de megtapasztalhattam, hogy ha az öreglány és a gyerek egyszerre tartózkodik a házban, akkor borul a papírforma, a kettő egyszerre felér egy katasztrófával.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Nagyon messze, 14. rész: Tiszta víz