Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (23. rész)

Busszal természetesen olcsóbb volt eljutni Canberrából Sydneybe, mint az első Kép napomon repülővel Sydneyből Canberrába. Jóval olcsóbb. Persze lassabb is, három és fél óra alatt értem oda. Sydney és Canberra között a távolság kevesebb, mint háromszáz kilométer. A buszt előre le kellett foglalni, a kedvezményt biztosító kuponommal oda-vissza csak harminc dollár volt az egész. A repülő kétszáztizennégy.

Sydneyről nem őriztem szép emlékeket, a várost csak felülről láttam néhány pillanatra, a reptéren egy kicsit elveszettnek éreztem magam, ideges voltam. Ez persze nem zavart abban, hogy Képmeghódítsam Sydneyt, hogy végre megismerhessem a várost, ahol Ausztrália  huszonegymillió lakosából több mint négymillióan élnek.

Sydney a legrégebbi és a legnagyobb ausztrál város, az ország gazdasági és turisztikai központja, New South Wales állam székhelye. Megjegyeztem az adatot, hogy a Sydneyben lakók egyharmad része külföldön született. Sok az ázsiai, görög, olasz, de ez nem csak Sydneyre jellemző, Ausztrália huszonegy millió lakosából egymillió olasz, és majdnem egymillió görög.

Kép A canberrai buszpályaudvarra Kathy vitt ki korán reggel. Jó érzés volt buszra szállni és egy kicsit otthagyni Canberrát. Nyaralás a nyaralásban. Majdnem két hónapja ott laktam már, és nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy vártam. Brendan és James elvittek a hegyekbe, Jani és Kathy a tengerpartra, a Havasokba és Goulburnbe, és megmutatták Canberrát is, amit aztán magamnak is felfedeztem, és voltam egy esküvőn is, de én mindig telhetetlen vagyok, és két hónap alatt mindez kevésnek tűnt. Örültem annak is, hogy végre egyedül lehetek és újra utazhatok.Kép

A három és félórás buszozás kellemesen telt, csak a hideg légkondi zavart. Meg persze azok a dolgok, amiket Jani az utolsó este a fejemhez vágott. Olyan útravalót kaptam tőle, hogy az első sydneyi napomon végig amiatt idegeskedtem. Folyton azon gondolkodtam, hogy tényleg ekkora bunkó vagyok-e, amiért nem hívtam meg egy-egy sörre Janit és a srácokat.

Tényleg kevés, hogy hoztam nekik ajándékot az érkezésemkor, és hogy Jani és Kathy Kép születésnapjára is akartam venni valamit, éppen Sydneyben? Meg a srácoknak is, mielőtt elmegyek? Igen, kevés volt, sört is kellett volna fizetnem mindenkinek, az lett volna a kulcsa beilleszkedésemnek.

Sydneybe érkezve az volt a szembetűnő, hogy milyen sok az ázsiai. Kínai, koreai, japán, thai éttermek, az utcákon ázsiai emberek százával, ezrével. Úgy éreztem, mintha megint Tajvanban járnék. Nem csak az emberek, hanem például az éttermekből áradó illatok, vagy inkább szagok miatt is. Vagy egy utcazenész Kép miatt, aki valami tipikus ázsiai hangszeren játszott tipikus ázsiai zenét a buszpályaudvar régi, óratornyos épületével szemben.

A Greyhound busztársaság irodájában, akikkel utaztam, pár percig lehetett ingyen internetezni. Gyorsan írtam egy emailt haza, hogy megérkeztem Sydneybe, átsétáltam a Belmore Parkon, ahol nagy, fehér tollú, hosszú fekete csőrű madarak lépegettek a padokon ülő emberek körül, aztán megkerestem az előre lefoglalt szállásomat.

Kép A szállásom a Pitt Streeten volt, Sydney egyik nagy forgalmú központi utcáján, égig érő felhőkarcolókkal. Amikor megláttam ezt az utcát, akkor érkeztem meg a nagyvárosba. Még ha két hónapja jártam is már Sydneyben, a reptéren, ez a belvárosi, nekem ez a felhőkarolós utca jelentette a találkozást Sydneyvel.

A szállásom egy backpackers hotel volt, nevezhetném turistaszállónak is. Leginkább egy kollégiumhoz hasonlítanám. Az ilyen helyeken szinte kizárólag fiatalok szállnak meg, és megosztott Kép szobákban laknak. Ezek a legolcsóbb szállások. Én egyágyas szobát foglaltam magamnak, mert nem akartam végig attól rettegni, hogy vajon mit lopnak el tőlem azok, akikkel egy szobába kerülök. Meg különben is. Egyszemélyes szoba kellett, és kész.

Magát a turistaszállót viszonylag könnyen megtaláltam, bár kicsit elbújt a maga szerénységében a sok csillogó vagy egyszerűen csak hatalmas épület között, a szobámat viszont nehezebben, mert nem volt egyértelmű az ajtók számozása. Napok kellettek, hogy el tudjak igazodni a folyosókon. Tisztára, mint Kép az óvári kollégiumban. Ott évekbe telt, amíg megtanultam tájékozódni, igaz, ott nem laktam soha, de azért jártam arrafelé bulizni néhányszor. Ha úgy veszem, itt, az egyébként nem túl nagy turistaszállóban elég volt pár nap.

Az első emeleten kaptam szobát. Lepakoltam a csomagjaimat, és rögtön visszamentem a buszpályaudvarra, ami szerencsére nagyon közel volt a szállásomhoz, hogy részt vegyek egy városnéző túrán. Már az első napomon igyekeztem maximálisan Kép kihasználni az időmet. A pályaudvar mellett egy büfében ettem egy finom kebabot. Telepakolták zöldséggel, és jó csípős volt. A maradékokra vadászó madarak elárasztották a falatozó előtti asztalok környékét.

A pályaudvarról negyedóránként indultak a nyitott tetejű városnéző buszok. A napijegyet váltók a buszokról bárhol leszállhattak körülnézni, aztán felszállhattak a következő járatra. Elmentünk az ABC tévécsatorna toronyházai, a szökőkutas Star City Casino, majd a kínai negyed mellett, végig a pálmafás, kék vizű Darling-öböl Kép partján, ahol egy csoport gyerek vonult, kiscserkésznek meg apácának öltözve. Közben a hangszóróból jött az ismertető szöveg, így idegenvezetőre sem volt szükség.

Először a Harbour Bridge-nél szálltam le a buszról, a hatalmas Kikötő-hídnál, ami a város egyik leghíresebb látnivalója. Sydney városközpontja nem közvetlenül az óceán mellett található, hanem a Paramatta-folyó torkolatánál, a Sydney-öböl partján. A Harbour Bridge az öböl vize felett ível át. A híd környékéről láttam Sydney másik világhírű nevezetességét, Kép az Operaházat is, ekkor még csak kívülről.

Csináltattam magamról néhányán fényképet ezekről a világhírű látványosságokról, ahogy jó turistához illik. Turista hátizsákkal, mögötte az öböl kék vize, a ragyogó kék égbolt meg az Operaház, aztán megint turista hátizsákkal, mögötte megint az öböl kék vize, a ragyogó kék égbolt meg a Harbour Bridge.

Visszaszálltam a buszra, amely elment még a Circular Quay kikötője, majd a Kép Városháza mellett, végig a George Streeten, majd a londoni mintára elnevezett Hyde Park mellett, aminek a szomszédságában a gyönyörű Szent Mária katedrális áll. A Williams Streetnél leszálltam. Át akartam szállni egy másik buszjáratra, amelyik a szintén világhírű Bondi Beachre ment.

Egy kicsit várnom kellett a többi turistával együtt a forró betonon, égető napsütésben. Közben egy teljesen részeg srác sétált végig a járdán, gyengéden átölelt egy villanyoszlopot, és az Aerosmith zenekar Fallin’ in love című dalát énekelte. Aztán végre megjött a busz.Kép

Sydneyben több tucat strand található, ezek közül a leghíresebb a homokos partú Bondi Beach, a szörfözők paradicsoma. A strandnál, nem tudom, miért, le kellet szállnunk a buszról, és húsz perc múlva visszajönni. Az ázsiai buszsofőr ellentmondást nem tűrően és egy kicsit idegesen parancsolt le mindenkit.

Sajnos a szállásomon hagytam a fürdőnadrágomat és a törölközőmet, de úgy gondoltam, hogy le van szarva, ha már itt vagyok a világ egyik Kép leghíresebb strandjánál, és az idő is kellemes, akkor mindenképpen kipróbálom. November eleje volt, ausztrál tavasz, ami Magyarországon nyárnak is elmenne.

Csak úgy alsógatyában mentem bele a tengerbe, ami nagyon hullámzott, de kellemes volt a hőmérséklete. Végre az óceánban voltam! Nem akartam messze menni a parttól, egyrészt azért, hogy nehogy valaki ellopja a táskámat, másrészt azért, mert a busz indulásáig nem volt már sok idő, és féltem, hogy aznap már nem lesz több járat.Kép

Arra sem maradt időm, hogy bemenjek az öltözőbe, ezért aztán egy pár másodperces nyilvános meztelenkedéssel egybekötött felöltözés után visszarohantam a buszhoz. A többi utas már a buszon ült, az ajtókat bezártak, viszont szerencsém volt, mert a sofőr bement egy üzletbe, így nem késtem el.

A busz a Bondi Beachről lila akácos utakon, a két kisebb öböl, a Rose Bay és Double Bay érintésével visszavitt a buszpályaudvarra, és mivel volt Kép még egy későbbi járat is, újra felszálltam és újra körbementem Sydney belvárosában, hogy jobban kihasználjam a napijegyemet és hogy lássam azokat a dolgokat is, amiket az előző átszállásom és a rövid strandolás miatt elmulasztottam.

A Williams Streeten egy Ferrari-szalon mellett mentünk el, aztán a busz a Kings Cross felé kanyarodott, ami a város híres piroslámpás negyede. Jani már sokat mesélt róla. Ez volt a főhadiszállása fénykorában, itt kártyázott, itt kurvázott, itt élt úgy, mint az éjszaka királya. Átmentünk Kép Woolloomoolloo kerületen, a Woolloomoolloo-öböl partján is. A neve az aboriginalok nyelvén bébi kengurut jelent. Elmentünk az Operaház, aztán megint a Hyde Park mellett.

Nagy volt a forgalom, rengeteg autó sietett valahonnan valahova. A járat, amire felszálltam, az utolsó volt aznap, vagy legalábbis az utolsó járatok egyike. A végén már egy kicsit hűvös volt a nyitott tetejű buszon, és mivel a törölköző és a fürdőnadrág mellett pulóvert sem vittem magammal, egyszál pólóban Kép meg rövidgatyában kicsit fáztam.

Ennek ellenére élveztem, hogy egy nyitott tetejű buszon ülve vagy állva, kezemben fényképezőgéppel körbemehettem Sydney városában. Vagy legalábbis Sydney belvárosában. Tényleg jó volt onnan fentről nézelődni és fényképezgetni, bár még mindig az előző este járt a fejemben, a vitánk Janival. A városnézés után visszamentem a szállásra.

A turistaszállóban a konyha, a vécé és a zuhanyzó közös volt, ami egy Kép turistaszálló esetében még rendben is lenne. Viszont az én folyosóm végében található fürdőszobában a három zuhanyzófülke közül csak az egy olyan akadt, amiről nem lopták le a zuhanyrózsát. Az egész hely meglehetősen igénytelen volt. A neve Nomads Maze Backpackers, és a nevéhez méltóan tényleg elég nomád. A szobám egy egyszerű kis lyuk volt, benne egy ágy, egy szék és egy kis asztal. Ennyi. Volt egy szép nagy csótány is, igaz, olyat Janiék canberrai házában is láttam már.

Kép Még a ruháimat sem tudtam sehova rakni, és a telefonomat meg a fényképezőgépem elemeit sem tudtam feltölteni, mert konnektor csak a folyosón, a fürdőszobában meg a recepción volt… És még csak egy törölköző sem volt a szobában, azt külön kölcsönözni kellett. Internet volt ugyan az ebédlő mellett, de fizetős és drága.

Az ablakom egy szürke belső udvarra nyílt, de még azt a szürke belső udvart sem láthattam, mert az ablakot csak résnyire lehetett kinyitni. Bár annyira nem érdekelt, csak a zuhanyozáshoz meg az alváshoz kellett a szállás. Az egyetlen pozitívuma az volt, hogy adtak tizenöt Kép kupont, amelyekkel tizenöt különböző helyen, pubokban, klubokban, bárokban, hotelekben megihattam egy-egy italt ingyen.

Este a zuhanyozás után rögtön be is mentem a városba. Megkerestem a legközelebbi helyet, ahol ingyen ihatok. Ez a Side Bar volt a George Street és a Pitt Street sarkán. Egy egyszerű bár, szar zenével. Ittam egy sört, aztán bementem egy másik helyre, ahol élőzene szólt, de mivel ide nem volt kedvezményem, kerestem inkább egy másik bárt, ahova érvényes az egyik kuponom, és ahol ihatok még egyet ingyen.

Kép Amúgy nem lett volt rossz ez a szórakozóhely, az élőzene, a szép lányok meg az igényes környezet amúgy is elegendő néha, hogy így érezze az ember. Láttam egy nőt, nálam biztosan idősebb, egyedül volt és borozott. Éppen fontolgattam, hogy csatlakozok hozzá, közben a táncparketten egy fiatal lány vitte a prímet, táncolt és próbált mindenkit a táncparkettre ráncigálni, egy biztonsági őr már rá is szólt, hogy fogja vissza magát egy kicsit.

Talán engem is táncba vitt volna, ha nem lépek le idő előtt. Nem, én nem táncolok, hátizsákkal amúgy is hülyén nézne ki, a hátizsákot őrizetlenül hagyni meg Kép ostobaság, abban volt minden értékem.

A Pontoon Bart vettem célba a szépen kivilágított Darling-öböl partján, de éppen zárva volt. Ezért aztán továbbmentem és megnéztem a híres Star City Casinót, ha már Adrian a figyelmembe ajánlotta. Menjek el a kaszinóba, még akkor is, ha nem játszom, mert a kaszinóban jó nők vannak.

Még mindig idegesített, hogy Canberrában, a Görög Klubban a Melbourne Kupa után nem vettem ki a nyereményemet a játékgépből, és addig játszottam, amíg mindent elveszítettem. Elhatároztam, hogy ha már itt vagyok Sydney hatalmas kaszinójában, rászánok húsz dollárt, hátha szerencsém lesz.

Kép Kiöltözött fiatalok csoportjai, elegáns, modern épület, szökőkutak, blackjack, póker, rulett, fizetős ruhatár, én meg pólóban, rövidgatyában. A hátizsákomat természetesen az értékmegőrzőben kellett hagynom. Nem akartam új játékokat kipróbálni, nem értettem egyikhez sem, inkább kerestem egy ugyanolyan gépet, amilyennel Canberrában szoktunk játszani.

Bele is dobtam a húsz dollárt, lesz, ami lesz, akár nyerek, akár veszítek, megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom. És milyen jó érzés lesz, ha nyerek! Rögtön kiveszem a pénzt, és gondolkodhatok majd, mire költöm. KépNem nyertem. Gyorsan elúszott az a húsz dollár, nagyon gyorsan, pillanatokra sem csillant fel a győzelem reménye.

A szállásomra visszakullogva még mindig a Janival folytatott veszekedés miatt mérgelődtem, meg egy kicsit persze az eljátszott húsz dollár miatt is. Belülről emésztettem magam, ahogy mindig szoktam. Pedig milyen szép napom lett volna. Végülis szép napom volt.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Nagyon messze, 23. rész: Sydney