Nagyon messze (34. rész)

Reggel elég korán indult a gépem Canberra egyszerű, szerény kis repteréről. Jani és Kathy kivittek a reptérre. Elbúcsúztunk egymástól, becsekkoltam, és most végre úgy, hogy nem felejtettem el az ablak melletti ülésre kérni a beszállókártyámat, aztán egy óra múlva már a folyókkal és kikötőkkel szabdalt világváros, Sydney felett voltam. Sydneyben viszont négy órám volt még a gépem Tajvanba indulásáig.

  Azt hittem, hogy ennyi idő alatt éppen fel tudom majd használni a bónuszként kapott óráimat az Everywhere Internetnél. Emlékeztem, hogy a reptéren is vannak gépei ennek a szolgáltatónak. Tényleg voltak, csak éppen a hazai terminálban, a nemzetköziben nem. Körbejártam az egészet, és nem. Kibaszott ideges lettem. A három hónap alatt rengeteg pénzt költöttem internetezésre, és örültem a bónuszaimnak. Gondoltam, milyen jó lesz ezeket felhasználni a várakozás óráiban.

Így viszont választanom kellett a pofátlanul drága fizetős internet, és az idegtépően lassú ingyenes net között. Utóbbit választottam. Egy kis sorbaállás után hozzájutottam a legkevésbé lassú számítógéphez, és elhatároztam, hogy addig nem mozdulok onnan, amíg nem indul a járatom.

A sydneyi reptéren voltam még, amikor Kathy felhívott, és megköszönte, hogy olyan sokat játszottam Riley-val és hogy vigyáztam rá. Sydneyből Taoyuan  City-be repültem. Azt is írhatnám, hogy visszatértem egy ismerős helyre. És visszatértem egy rossz szokásomhoz is: megint elfelejtettem az ablak melletti ülésre kérni a jegyemet. Viszont visszatért a szerencsém is, és újra az ablak mellé kerültem. És ez kárpótolt azért, hogy a gépen alig adtak normális kaját.

Nézni a kék, fehér, vörös, narancs és sárga színekben játszó naplementét a Fülöp-szigeteknél, miközben a repülő a  felhők felett suhan, az azért elég rendesen odabaszott. Az uzsonna rák volt, a vacsora meg egy elképesztően gusztustalan valami, amiről nem is akartam tudni, hogy micsoda.

Azon meg nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, hogy a fedélzeti tévében Sydneyt jelölték meg Ausztrália fővárosaként... Most komolyan, Ausztrália fővárosa Canberra, bassza meg! Persze sokan hiszik azt, hogy Sydney a főváros. Jani mesélte,  hogy egyszer egy magyar faszi, aki soha életében nem járt még Ozban, leállt vele vitatkozni, hogy a főváros márpedig Sydney...

A gépen egy tajvani csaj ült mellettem, hmm, már megint egy szép tajvani lány, aki Ausztráliában tanult, és egy év után most tért haza. Ő is kérdezte tőlem ezt a honvágy-dolgot, amit sokan mások is, de neki is csak azt tudtam mondani, hogy ez a három hónap nagyon gyorsan elment, mindenféle  honvágy nélkül. És komolyan is gondoltam.

A reptéren sokat kellett várnom a csomagomra, aztán arra, hogy egy kisbusz egyetlen utasaként elvigyen a szállodába. Most viszont legalább nem kellett fizetnem a vízumért, mivel a két ország között megszűnt a vízumkényszer. Kár, hogy nem pár hónappal korábban, mert akkor szeptemberben sem kellett volna fizetnem.

Amíg várakoztam, vettem magamnak kaját, halas szendvicset, mert majdnem összeestem az éhségtől. Alig ettem egész nap. Lefoglaltam egy túrát másnapra, egy hasonlót, mint amilyenen szeptemberben vettem részt. Ezt is a tajvani kormány finanszírozta, csak nem Taipeibe ment, hanem két vidéki városba.

A buszsofőr, aki a hotelhez fuvarozott, nem tudott angolul. Egy kicsit örültem ennek, fáradt voltam, és így legalább nem kellett vele beszélgetnem.  Ugyanabba a szállodába mentem, ahol szeptemberben is megszálltam. Tajvanban éppen tél volt, akárcsak otthon Magyarországon, azzal az apró különbséggel, hogy Tajvanban télen még este nyolc körül is simán van huszonnégy fok, igaz, éjszakára lehűl a levegő.

A szállodában bezárták az egyébként fedett úszómedencét. A „tél” miatt. Persze a légkondi most is olyan brutálisan ontotta magából a hideg levegőt, mintha negyven fok lett volna. Érdekes,  hogy ismerősöm is akadt: a szálloda ajándékboltjának eladónője, aki emlékezett rám, és én is emlékeztem rá.

Most is úgy érkeztem Tajvanba, ahogy szeptemberben: egyszerre szédülve az éhségtől és a fáradtságtól. Ezért aztán estére nem is terveztem magamnak különösebb programot. Sétáltam egy kicsit, most másfelé, mint legutóbb, de elég kihaltak voltak az utcák, és mivel még mindig nem voltam tisztában Taoyuan City éjszakai közbiztonságával,  most sem akartam egyedül túl messze menni a hoteltől. Interneteztem, amíg elegem nem lett a jéghideg légkondiból, aztán mentem aludni, mert másnapra viszont ott volt az a bizonyos újabb ingyenes buszkirándulás.

Összesen négy órát aludtam, mert a kirándulás elég korán kezdődött. Este megkérdezte az egyik recepciós kislány, hogy kérek-e ébresztést reggelre. Nem kértem, ennek ellenére mégis ébresztettek, nem mintha a telefonom zenéjére nem keltem  volna fel magamtól is. Kinéztem az ablakon át a városra. Álmos, szürke hajnal volt. Összecsomagoltam, aztán az ebédlőbe mentem. Még a reggelimet sem tudtam befejezni, már indult a busz, ami kivitt a reptérre.

Ott meg éppen csak arra volt időm, hogy berakjam a bőröndömet a csomagmegőrzőbe, aztán reggel nyolc óra után pár perccel már bemondta a hangosbemondó, hogy Mr. Karolit (ez én lennék)  várják, mert indul a buszkirándulás. De hát vállalnom kellett a kevés alvást és a nagy rohanást, hogy még többet lássak Tajvanból.

Az idegenvezetőnk ugyanaz volt, aki a szeptemberi kirándulásomon is Taipeiben. A buszon ült néhány ausztrál lány is. Az első állomás egy Sansia nevű kisváros volt, a busz egy hídnál állt meg, ahol az emeletes házak tövében egy koszos kis patak csörgedezett. Először végigmentünk egy sétálóutcán,  oszlopos és boltíves épületek között, amelyek a japán építészet jegyeit viselik magukon. Tajvan ugyanis Japán fennhatóság alá tartozott ötven évig, és csak a második világháború után szabadult fel, vagyis lett a nagy Kína része, és azóta sem tisztázódott, hogy önálló államnak számít-e.

Már reggel a reptéren láttam, hogy a helyiek közül többen védőmaszkot viselnek. Aztán amikor megláttam egy szórólapon az influenza szót, egy kicsit  beszartam. Megkérdeztem az idegenvezetőtől, hogy miért hordanak védőmaszkot az emberek. A válasz az volt, hogy mivel tél van és reggel nagyon hideg a levegő, nem akarnak megfázni. Hát igen, a rendkívül kemény tajvani tél... Később olvastam a neten, hogy a légszennyezettség miatt viselték.

Az utcákon sovány kutyák mászkáltak. Egy idős bácsi jeget szállított háromkerekű biciklivel, és egy fűrésszel darabolta fel a jégtömböket. Megálltunk egy  szentélynél, aztán bementünk valami múzeumba, végül megnéztük a díszes Zushih templomot. Érdekes volt látni, hogy az egyszerű, szürke épületek között feltűnik egy-egy agyondíszített, színes kis épület ember- és sárkányfigurákkal a tetején.

Ilyen volt ez a templom is. A második világháború után építették újjá, amikor romokban hevert. Hasonló volt, mint a Longshan templom Taipeiben. Ugyanolyan díszes, ugyanúgy tele füstölőkkel hadonászó hívőkkel. A templom előtt emberek ücsörögtek a padokon, az egyikük valami kínai hangszeren játszott. A közeli folyó, ami felett a díszes Changfu-híd ívelt át, szinte teljesen ki volt száradva. Tajvanban a tél a száraz évszak.

Sansia után Yingge városába mentünk, amely a porcelán- és kerámiatárgyakat, kézműves termékeket árusító kis üzleteiről híres. Pálmafákkal szegélyezett utcákon sétáltunk, emeletes lakóházak mellett. Több kis üzletbe is betértünk. Ember- és állatfigurák, sok macska és disznó, egerek, egy tigris, súlyemelő békák, sárkányok, ülő Buddha-szobrok, poharak, tálak, kancsók, csészék, vázák porcelánból, üvegből, kerámiából.

Egy zöldséges talicskát toló alacsony, öreg néni nevetett, amikor lefényképeztem, mint valami turistalátványosságot. Yingge volt az utolsó állomása a kis kirándulásnak, innen már újra a taoyuani reptér következett. Ahol több mint nyolc órám maradt a gépem indulásáig. Egy kínai srác a kirándulás résztvevői közül megpróbált velem szóba elegyedni, de megint túl fáradt voltam a beszélgetéshez, vagyis ahhoz, hogy az érthetetlen kínai akcentussal beszélt angolt próbáljam magamban lefordítani. Aludni akartam.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly