Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lengyelország (5. rész)

Ami nem sikerült az ünnepek előtt sem a nagyváros, Wrocław plázáiban, sem Jelenia Góra Képközpontjában és a Teszkóban, az az ünnepek után sikerült Cieplicében: végre vettem magamnak új cipőt a tönkrement régi helyett, nyárit meg télit is. Pedig a hét nem indult valami jól a nemzeti parkban.

Kertészkedés közben véletlenül egy másik növényfaj egyedeit is elkezdtem metszeni gyors és határozott mozdulatokkal, mert láttam ugyan, hogy különböznek  az előzőektől, csak éppen idősebb példányoknak hittem őket. Mire észrevették, már elég sok hajtást levágtam. Az asszisztensként is tevékenykedő takarítónő szólt, hogy Karol, baj van!

Krzyszek káromkodott angolul (fuck) Képmeg lengyelül (kurwa), én meg álltam hülyén, mintha megnyílt volna alattam a föld, a második héten rögtön elbaszok valamit, na, gondolhatják, erre az idióta magyarra sem bíznak többet semmi fontosat. Aztán persze nincs harag, semmi gond, folytassam csak, de Krzyszek azért felhívta a figyelmemet, hogy mit metszhetek és mit nem, mielőtt még kiíratnám a fél nemzeti parkot.

Megkaptam a legfontosabb küldetésemet is, a nemzeti park holnapjának  lefordítását angolról magyarra, onnantól kezdve az töltötte ki a legtöbb időmet a munkahelyen. Közben kezdtem egyre jobban megszokni a lengyel vidéki életet, sőt belegondoltam, hogy leszámítva a szállással meg a barátságtalan időjárással kapcsolatos Képkellemetlenségeket, igazából aranyéletem van.

Persze jobban örültem volna, ha nem csak a folyosóról, hanem a szobámból is elérhető lett volna az internet, ha jobban felszerelték és tisztábban tartották volna a konyhát, ha valahogy megoldották volna a mosást (kiderült, hogy kézzel kell mosnom a ruháimat, nem mintha mosógéppel valaha is mostam volna), vagy ha jobban befűtöttek volna a hideg napokon, de a második hétre kezdtem megszokni a félnomád körülményeket.

A munkahelyen végülis én oszthattam be magamnak a feladatokat, a szellemi meg a fizikai  munka arányát. A koránkelést sem bántam annyira, bár nem nekem találták ki. A hajnali időpont viszont a kisebb gond, az igazi főellenség a hideg volt. Minden reggel ki kellett kászálódni a jó vastag takaró alatti melegségből a fűtetlen, jéghideg szobába, aztán felöltözni, öt réteg ruha, mert a héten reggelente még fagyott.

Délután aztán általában kisütött a nap, egyre Képmelegebben, voltak olyan napok, amikor munka után szinte rögtön bebuszoztam a városba, nehogy már ilyen szép időben ezen a lerobbant, ingerszegény szálláson ücsörögjek. Kezdtem kitapasztalni a buszmenetrendeket is, hol kell felszállni a hetesre és hol kell leszállni a kilencesről.

Egyik nap a buszon beszélgettem egy kedves helyi diáklánnyal, Aleksandrával, végre valaki olyannal, aki nem a nemzeti park dolgozója vagy a szálló lakója. Mondta, hogy nincs barátja, én meg hogy nekem sincs barátnőm, de sajnos ennyiben is maradt a dolog, többé nem találkoztunk sajnos.

Aztán végre rövidujjú pólóban ülhettem ki Jelenia Góra főterére. Néhány pozitívum. De a napsütéses délutánokat is hideg esték követték, és ilyenkor a szálláson csak egy forró tea, meg a zuhanyzó szaunává változtatása segített, utána viszont Képismét vissza kellett térni a hideg szobába, hogy hajnalban megint nehéz  legyen felkelni. Néha úgy éreztem magam, mint egy film főszereplője, aki minden délután ugyanakkor ér haza a munkahelyéről, és a mogorva takarítónő éppen akkor mossa fel a szobája előtti folyosószakaszt, mérgesen odaszól valamit lengyelül, de aztán megszokja a dolgot, és legközelebb már elnézően mosolyog.

Miután a sobieszówi pizzéria, amit rögtön az első napon törzshelynek szemeltem ki, renoválás miatt bezárt, és mivel amúgy is szerettem volna többféle lengyel ételt és italt kipróbálni, délutánonként új helyeket kerestem Képmagamnak Jelenia Góra belvárosában. A Pizza Hut csak az internet miatt volt vonzó, az árai miatt nem annyira, aztán próbálkoztam egy olcsóbb büfészerű hellyel, ahol sem az étellel,  sem a kiszolgálással nem voltam megelégedve.

A Belfast Pub már annál inkább tetszett, ide kifejezetten azért tértem be, mert meg akartam kóstolni egy lengyel specialitást, a pierogit. A lengyelek mindenfélével, többek között káposztával, spenóttal, gombával, áfonyával, hússal, sajttal töltik meg ezeket a kis tésztatekercseket, én a tórósat próbáltam ki, tejszínhabot is Képnyomtak mellé, és gondoltam, hogy a sörrel együtt furcsa párost fog alkotni, de nem, finom volt a pierogi meg a sör így együtt. Maga a hely pedig kellemes kiskocsmahangulatot árasztott magából, a rockzene klasszikusainak fotói lógtak a falról, a rádióból  pedig Green Day és Red Hot Chili Peppers szólt.

Csütörtökre a két egymásba nyíló emeleti irodában ketten maradtunk Lidiával, mert Roksana  egy konferencián vett részt és egyéb elfoglaltságai akadtak, péntekre pedig Lidia is szabadnapot vett ki. Én a fordítás mellett már az albérletkereséssel voltam Képelfoglalva, és tervezgettem, hogy a várható esőzések ellenére az egész hétvégét Wrocławban töltöm, ezért levélben meg is beszéltem pár találkozót a hirdetések feladóival.

Az első albérletet délután egykor kellett volna megnéznem. Itt kezdődtek a problémák. Reggel először is elkezdett szakadni az eső. Nem érdekel, gondoltam, akkor is megyek, ha szarrá ázok, nyakamba veszem a várost. Amikor kiléptem a szállásról, éppen elállt. Jelenia Góra belvárosa és a buszpályaudvar felé tartó buszon ültem éppen, amikor újra elkezdett esni, de mire megérkeztem, megint elállt.

KépSzóval az esőt egyelőre megúsztam, de mondom, mivel nem vagyok a  szervezés nagymestere, adódott két újabb probléma. Egyrészt elfelejtettem kiírni magamnak az albérlet címét, és bár a telefonszám megvolt, valamiért nem tudtam elérni. Másrészt elnéztem a buszmenetrendet, az érkezési és az indulási oldal pont fordítva volt kiírva, mint Magyarországon, így több mint fél órám maradt a busz Wrocławba indulásáig,  megpecsételve, hogy lekésem a megbeszélt időpontot.

De ugye ha nem késtem voltam le, akkor sem találtam volna oda Képcím és telefonszám nélkül, mert úgy nem lehet nekivágni egy hatszázharmincezer fős idegen nyelvű városnak, hogy Anita albérletét keresem… Hibát hibára, parát parára, ahogy a Kaukázus zenekar frontembere, Kardos-Horváth János énekelte, de az élet megoldotta a problémákat, a fél óra várakozás éppen elég volt arra, hogy keressek egy internetcafét a pályaudvartól nem messze. Találtam is, kiírtam az albi címet, és ezért mindössze csak ötven groszy-t kellett fizetnem.

A buszt megint az utolsó percekben értem el, pofátlanul diákjegyet kértem,  hogy spóroljak egy kicsit ezeken a wrocławi utakon, aztán – szintén pofátlanul – elfeküdtem két ülésen, hogy ne üljön mellém senki, kényelem ugyebár, kábé az egész buszon én voltam az egyetlen, aki egyedül foglalt le két ülést. Aztán később felszállt egy lány, Wrocław felé félúton, mellém ült, de nem bántam, jó csaj volt, ráadásul jót beszélgettünk. Do you speak english? No.

KépMegérkezés Wrocławba, az ajtóknál torlódó, leszállófélben lévő tömeg, kaptunk egy jegyellenőrt egy birkózó termetű nő személyében, na bazdmeg, talán jó napja van és nem indít vizsgálatot a lejárt érvényességű diákigazolványomról, és tényleg, csak egy pillantás a sosem látott nyelven megírt okmányra, és már mehettem is. Ezt is megúsztam.

Éppen  egy óra volt, már az albérletben kellett volna lennem, de nagyjából hét kilométer távolságra voltam tőle, a wrocławi tömegközlekedést meg szinte egyáltalán nem ismertem. Maradt a gyaloglás vagy a taxi. A taxit választottam, megmutattam a taxisnak a címet és megkérdeztem, mennyibe fog kerülni. Mutatta, Képhogy három złoty. Három??? Igen, három.

Itt valami félreértés lesz, de amikor már a taxiban ültem, a biztonság kedvéért mégegyszer megkérdeztem, hogy tényleg csak három złotyba kerül az út. Igen, három złoty. Az nem lehet, hogy ilyen olcsó legyen, de mindegy, próbáltam magam nyugtatni, bár ahogy róttuk a kilométereket, egyre jobban  féltem, hogy ez bizony kilométerenként lesz három, vagy összesen harminc.

Megérkeztünk a címre, odanyújtottam tíz złotyt a taxisnak, vártam a visszajárót, ő viszont várta a másik húszat, mert kiderült, hogy az a három złoty bizony mégiscsak harminc złoty. Próbáltam a lehető legnagyobb meglepettséget az arcomra csalni, hogy tényleg, tényleg harminc złoty és nem három, pedig én azt hittem, hogy három, azért is kérdeztem meg többször is, jajj, a fenébe, mi lesz most, nincs nálam annyi, persze volt, de eljátszottam a szerencsétlen hülye külföldit, bár ehhez annyira nem kellett Képerőlködnöm. A taxis végül megsajnált, és ha nehezen is, de megelégedett a tíz złotyval.

A takaros kis albérletben két lány lakott, a harminckét éves Anita és a huszonkét éves Joanna, közülük csak Joannával tudtam kommunikálni, mert Anita nem beszélt angolul. A kiadó szoba tetszett, éppen megfelelő méretű egy embernek, jól felszerelt konyha és fürdőszoba, két nőnemű lakótárs, szóval tökéletes minden, rögtön rá is bólintottam volna, sőt, ott helyben kifizettem volna az  előleget, de szóltak, hogy lassan a testtel, ők nem másfél hónapra keresnek lakótársat, hanem hosszabb távra.

Mondtam, hogy rendben, akkor a másfél helyett két teljes hónapot kifizetek. Szeretek-e takarítani? Ó, persze, mindig tisztán tartom a szobámat, és elmosogatok magam után. Azt mondták, pár napon belül eldöntik, hogy beköltözhetek-e, de vannak más jelentkezők is, akik hosszabb időre jönnének. Abban maradtunk, hogy nekem kell ez a szoba, ők Képmeg majd értesítenek, ha megkapom.

Joanna lekísért, segített huszonnégy órás bérletet venni, és megmutatta, melyik busszal juthatok el az egyetem környékére. Mesélte, hogy egy Varsó melletti kisvárosban született, aztán egyszer meglátogatta a nővérét Wrocławban, és egyszerűen beleszeretett ebbe a különleges hangulatba, biztos én is bele fogok, és szeretné, ha hozzájuk költöznék, mert akkor tudná gyakorolni az angol nyelvet. Igen, az nekem is jó lenne, meg amúgy is helyes, segítőkész kis csaj ez a Joanna, de úgy tűnt, a  döntést nem ő hozza meg, hanem Anita.

KépBizakodva köszöntünk el egymástól, buszra fel, az egyetemnél leszálltam, és kívülről-belülről megnéztem magamnak a régi és az új épületét is, mégiscsak itt fogok dolgozni-tanulni két hét múlva. Semmi különös, a régi épület régies, az új épület modern, néhány szombat délutáni vizsgára készülő hallgató, egy csomó kép a néhány éve elhunyt, lengyel származású II. János Pál pápáról, egy nagy tévéképernyőn meg kimerevítve az aznap elhunyt Lech Kaczyński elnök képe.

Wrocław  felé a buszon már hallottam, hogy valami tragedia, katastrofa történt, ennyit ki tudtam hámozni a lengyel rádió híradásából, meg Kaczyński elnök nevét, de végül Joanna Képmagyarázta el, hogy repülőszerencsétlenség történt, amiben az elnökön kívül a felesége és több magasrangú vezető is meghalt, a személyzettel és az utasokkal együtt összesen kilencvenhat ember. A középületek homlokzatára fekete zászlókat húztak fel.

Megint eleredt az eső, ami elől egy kávézó-étterembe menekültem. Nem voltam se éhes, se szomjas, de azért megnéztem az étlapot. Az árak azonban elvették a kedvemet, még egy kávé is túl sokba került volna, és szerencsére volt bátorságom azt mondani a pincércsajnak, hogy nekem túl drága ez a hely. Az eső rögtön el is állt,  mehettem tovább.

KépA következő hirdetés feladójával egy bevásárlóközpont előtt találkoztunk. A nálam néhány évvel idősebb Paweł autóval vitt el az albérletébe, ahol ketten laktak egy másik sráccal. Nem vártam sokat ettől a helytől, a két csaj meglehetősen magasra tette a mércét, de mivel nem volt biztos, hogy nekem adják ki azt a szobát, meg kellett néznem Paweł ajánlatát is.

A környék és maga az épület sem tetszett igazán, a szoba is kisebb volt, mint amit a lányok ajánlottak, nem volt mosógép, ígérték, hogy internet majd lesz, de én már kezdtem magam beleélni, hogy Anita és Joanna lakásában lakhatok, és bár Paweł szimpatikus srácnak tűnt, kértem egy kis gondolkodási időt. Igazából ez sem rajtam múlt, ők is hosszabb távra szerették volna kiadni a szobát.

Az egyetemi negyedbe busszal mentem vissza. A megállóban szóba elegyedtem egy szép egyetemista lánnyal, a buszon is beszélgettünk. Meséltem neki a lakásproblémáimról. Kollégiumban lakott, és amikor pofátlanul rákérdeztem, hogy van-e barátja, és igennel válaszolt, onnantól már nem is érdekelt a dolog, és csak erőltetett udvariasságból mondtam neki elköszönésnél, Képhogy remélem, találkozunk még.

Késő délutánra és estére a megbeszéltek alapján még három lakást kellett volna megnéznem, és még további egyet vasárnap. A következő hölgy sms-ben küldte el a címét. Ez a lakás is messze volt, gyalogolhattam volna három és fél kilométert, vagy kísérletezhettem volna a buszokkal és a villamosokkal, de nem, nem akartam újabb albérleteket felkutatni, tovább Wrocławban maradni és vagyonokat fizetni valami szállodában vagy motelben egy éjszakáért. Így hát gyorsan vacsoráztam egyet a Galeria Dominikanskában, aztán felszálltam az aznapi utolsó Jelenia Górába tartó, majdnem üres buszra.

Megint akkor kezdett el esni az eső, amikor már a buszon ültem, hihetetlen, hogy egész nap megúsztam.Kép Az albérletek miatt nem volt bennem hiányérzet vagy ilyesmi, pedig még semmi nem dőlt el, de reménykedtem, hogy a lányoknál lakhatom majd abban a tökéletes albérletben. Saját szoba, nem kell osztozkodni senkivel, megfelelő felszereltség és jó tömegközlekedés, alacsony ár, és mindenekelőtt persze két lány lakótárs, ami mégiscsak ezerszer jobb két fiú lakótársnál, maga a paradicsom, szóval kezdtem beleélni magam.

Fárasztó napon voltam túl, kényelmesen elhelyezkedtem a busz egyik  ablak melletti ülésén, feltettem a lábaimat egy másikra, és már az olyan apróságoknak is tudtam örülni, hogy sikerült maradéktalanul lekaparnom a cipőmről a kutyaszart, amibe valahol útközben beleléptem.

Jelenia Górában aztán megint több mint fél óra várakozás a következő sobieszówi buszra, de ez már nem érdekelt, betértem a Belfast Pubba, gondolván, hogy egy pohár sör azért jár nekem egy ilyen nap után. Még így is maradt időm a busz érkezéséig, és bár megint esett, a fedett megállóban való várakozás helyett tettem egy rövid sétát,  mindegy volt, ilyenkor már meg lehet ázni, amúgy is ott volt a nemrég vásárolt jó meleg cipő, meg persze az esőkabát.

KépA happy end viszont elmaradt, ne legyen már olyan jó kedvem, vasárnap egész végig esett, hétfőn a hegyekben még havazott is, a telefonom akksija felmondta a szolgálatot, napi töltésre szorult, és megkaptam a rossz hírt: Joanna és Anita nem adták ki nekem a szobát, mert találtak valaki mást, aki hosszabb időre venné ki. Ennyit az álmokról meg a  tervekről, hiába éltem bele magam, lőttek a tökéletes albérletnek, bánat, bánat, maradt a további bizonytalanság, hogy mindent újra elölről, és bízni magamban összeszorított fogakkal, hogy most már csak megoldom valahogy…

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Lengyelország, 5. rész: Nyakamba a várost