Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (28. rész)

KépKépKépMelbourne 1913-ig Ausztrália fővarosa volt. 1956-ban itt rendezték az olimpiát. A majdnem négymilliós város Ausztrália művészeti központja, és a divat fővárosa. Tényleg sok elegáns, jól öltözött embert lehet látni. Rengeteg görög él itt, olyan sokan vannak, hogy állítólag  Melbourne a világ Képmásodik legnagyobb görög városa Athén után!

Nekem ugyanaz tűnt fel, mint ami Sydneyben is, hogy rengeteg az ázsiai. Itt is a belváros szívében található a kínai negyed.  A belvárosba érve először nem a szállásomat kerestem meg, hanem megvártam a városnéző buszt, amire előre befizettem magam. Előtte viszont reggeliztem műanyag hamburgert egy Hungry Jack’s étteremben a pályaudvar mellett, aztán tettem egy rövid sétát, hátamon és kezemben cipelve minden csomagomat.Kép

 A belváros, annak is a legbelsőbb néhány utcája szabályos téglalap alakú, az utcák tökéletesen párhuzamosak egymással. A nagyobb utak melletti párhuzamos kis utcák nevükben is a nagyok kistestvérei. Van Lonsdale Street és Little Lonsdale Street, Bourke Street és Little Bourke Street, Collins Street és Little Collins Street. Ebben a tökéletes négyzetrácsban el sem lehet tévedni.

A kis séta miatt majdnem le is késtem a gyűjtőbuszt, de ez nem az én hibám volt: a Képbusz a megbeszélt időpontnál előbb akart elindulni. Éppen időben érkeztem. A túrabuszra várakozva egy  idősebb adelaide-i házaspárral beszélgettem. Aztán jött a busz, ami körbevitt minket a belvárosban. Melbourne tele van történelmi épületekkel, de a régi templomok, paloták mellett itt is modern épületek, irodaházak, felhőkarcolók állnak, és itt is sok a zöldterület, ugyanúgy, mint Sydneyben. A különbség az, hogy Melbourne valahogy sokkal európaibb.

Melbourne egyik jellegzetes épülete a Flinders Street Station a sárga Képfalaival és hatalmas zöld kupolájával, meg a sárga-piros csíkos óratornyával. Előtte egy csomó villanyvezeték,  tőle nem messze a Federation Square modern épületegyüttese, aztán öreg templomok, ódon kastélyszerű épületek sora. Elmentünk a kínai negyed mellett is.

Először a Fitzroy Parknál álltunk meg, ahol körbenézhettünk egy kicsit. Gyönyörű virágok, mindenféle színben és formában. Ebben a parkban áll annak a Cook kapitánynak a háza, aki 1770-ben angol fennhatóság alá vonta Ausztráliát. A kis kunyhó eredetileg Angliában Képállt, csak áthozták ide. Amúgy meg nem is James Cook háza volt, hanem a szüleié.

A kirándulás elején még röhögtem magamban, amikor láttam, hogy egy idősebb  tag alszik a buszon. Gondoltam, hogy mennyire hülye, hogy kifizeti a városnéző túrát, közben meg elalszik. Aztán eltelt egy kis idő, és én is elaludtam... Már bántam, hogy a tízórás éjszakai buszozás után bevállaltam egy három és félórás városnéző buszkirándulást is. Hülyeség volt.Kép

Elmentünk néhány híres sportlétesítmény, az olimpiai park, a teniszpálya, a krikett-csarnok mellett, átmentünk a Yarra-folyó hídján, és megfordulunk a Port Philip-öböl partjánál is. Megálltunk a Háborús Emlékmúzeumnál és  a Királyi Botanikus Kertnél is. Itt sajnos nagyon kevés volt az időnk, hogy körbenézzünk, a kert hatalmas volt.

Az idegenvezető mondta, hogy aki halálközeli állapotban van, ihat egy kávét a közeli kávézóban. Talán éppen rám Képgondolt, de én persze nem a kávézót választottam, inkább mentem nézelődni és fényképezgetni tovább. Először a múzeumba, aminek az udvarán egy második világháborús emlékoszlop előtt egy örökmécses égett.

Szerettem volna lefényképezni, ami sikerült is, de hosszú perceket kellett várnom  egy idős párra. A nő éppen a múzeum előtti kertben álló kereszteket nézegette, és talán keresett valakit, a férfi meg közben végig kamerázta, pont eltakarva az örökmécsest. Volt egy szobor, ami egy nőt ábrázolt Képegy kisfiúval és egy kislánnyal, körülöttük meg rengeteg piros pipacs.

A parkot esélyem sem volt körbejárni. A buszon egyébként találkoztam egy kedves ázsiai lánnyal, akivel a múzeumban és a parkban is egymás közelében voltunk, de annyira halott voltam, hogy nem tudtam vele értelmesen elbeszélgetni. Mondta, hogy milyen hatalmas ez a park, én meg hogy hmm.

 Aztán egyszer csak véget ért a túra. Nekem volt egy kis hiányérzetem, mert az Képrendben van, hogy láttuk a belvárost meg néhány parkot, de olyan rövidnek és kevésnek tűnt az egész. Vagy csak azért éreztem ezt, mert aludtam a buszon. Bár azt hiszem, csak percekre csuktam be a szememet.

A programban benne volt, hogy átmegyünk a Forma-1-es pályán, de vagy nem mentünk, vagy pont azokban a percekben aludtam. Túl álmos voltam, hogy megkérdezzem az idegenvezetőt. Az ázsiai lány leszállt a buszról, aztán eltűnt a szemem elől a tömegben, ezt is sajnáltam. KépA városnézés után, hullafáradtan megkerestem a szállásomat.

A Victoria Hall is olyan backpackers szállás, mint a Nomads Maze Sydneyben, de annál sokkal jobb, tisztább és igényesebb. Lepakoltam, aztán kerestem egy helyet, ahol internetezni tudnék. Két lány igazított útba. A szállásomtól pár lépésnyire volt egy könyvtár, ahol ingyenes volt a net. Ó, mekkora szerencse!

 Bementem a könyvtárba. Persze nem a főbejáratnál, hanem egy oldalsónál, ami a Képszemélyzeté volt, és kifelé nem nyílt. Szerencsére egy kedves alkalmazott látta, hogy ott szerencsétlenkedek, és kiengedett. És még csak le sem baszott, mint néhány éve a debreceni Tesco személyzeti vécéjében az a tag, aki bezárt pár percre, hogy jól megleckéztessen.

Megtaláltam a főbejáratot, ami egyébként elég feltűnő volt. A könyvtár úgy nézett ki, mint valami múzeum, oszlopokkal meg minden ilyesmivel.  Mellette egy Sárkányölő Szent György-szobor, előtte diákok heverésztek, Képüldögéltek a fűben, a padokon meg a lépcsőn, békében a béke fehér galambjaival.

A net ingyenes volt, persze, viszont az értékmegőrzőért fizetni kellett volna. Hát akkor menjenek a picsába, gondoltam, értékmegőrzésért nem fogok fizetni! És megint szerencsém volt, mert éppen a szemközti plázában megláttam az Everywhere Internet feliratot. Mindenhol Internet! Ez volt az a szolgáltató, amelyeiknél Canberrában és Sydneyben is  neteztem, és most itt, Melbourne-ben is belebotlottam. Fizetős, oké, de volt még pár Képbónusz órám. És a plázában kajálni is tudtam, finom pizzát ettem.

Aztán tényleg muszáj volt aludnom néhány órát. Ezzel el is ment az első melbourne-i délutánom. A szállásom már csak azért is jobb volt a sydneyi motelnél, mert itt például nem kellett külön kölcsönözni a törölközőt, és nem kellett a recepcióra vagy a folyosóra mennem, ha mondjuk fel akartam tölteni a telefonomat.

Volt egy szekrény is, szóval fel tudtam akasztani a ruháimat. KépTudtam szabályozni a szoba hőmérsékletét is. Sőt tévé is volt, bár nekem ez egyáltalán nem fontos, amikor „nyaralok”. Viszont a fürdőszoba és a konyha itt is közös volt. És itt is drága volt az internet, de pláza ugyebár megoldotta a világgal való kapcsolattartásom gondjait.

Este, még mindig nem teljesen felfrissülve bementem a városba sétálni egyet, csak úgy, céltalanul. Melbourne belvárosa, a Yarra-folyó partja nagyon  hangulatos bír lenni éjjel. Ugyanolyan nyüzsgő az éjszakai élet, mint Sydneyben. Éjfélre aztán itt is elcsendesedik a város, de így sem nevezhető Képkihaltnak.

Az utcák fölé csillagokat lógattak, amiket felváltva világítottak ki. Érdekes, meglepő szobrokat láttam, egy kutyát disznószerű orral, három csodálkozó és rémült, eltorzul arcú sovány embert kabátban és táskákkal a kezükben, meg egy ember méretű pénztárcát. Egy kis sikátor tele volt graffitivel, aprólékosan kidolgozott figurákkal.

November közepe volt, de a Swanston Streeten már állt egy monumentális, Képkivilágított karácsonyfa, persze műfenyő. Végigsétáltam a Swanston Streeten. Az utca végén az állomás, a Flinders Street Station sárga épülete és zöld kupolája ki volt világítva, és szintén ki voltak világítva a St. Paul Katedrális tornyai és a Federation Square modern épülettömbjei.

Átsétáltam a Yarra-folyó egyik hídján. A túlsó oldalon állt egy épület, ami olyan volt,  mint az Eiffel-torony. Fényei a folyó vizén tükröződtek vissza a többi épület színes fényeivel együtt. Szokásommá vált, hogy ha elmegyek az utcazenészek előtt, Képés jól, vagy legalábbis érdekesen játszanak, akkor dobok nekik néhány centet és cserébe lefényképezem vagy esetleg levideózom őket. A folyó partján ült egy fiú gitárral, meg egy lány, mindkettejüknek nagyon jó hangja volt. Feldolgozásokat játszottak, ismert, ezerszer hallott világslágereket, de mégis öröm volt hallgatni őket. El is időztem náluk egy kicsit.

Aztán volt egy gitáros a hídon is, egy idősebb fickó. A gitárjátéka tökéletesen illeszkedett az élettel teli, mégis hűvös és nyugodt melbourne-i éjszakába. KépAmikor elővettem a fényképezőgépemet, abbahagyta a számot, amit éppen játszott, ledobta a földre a gitárját, elkezdett hadonászni a kezével, mint egy őrült, és futott néhány métert. Nem tudtam, hogy miattam csinálja-e.

Elsétáltam a helyszínről, de csak néhány lépésnyire, és láttam, hogy visszament gitározni. Megint odamentem, megint elővettem a fényképezőmet, erre megint eldobta a  gitárt, megint hadonászott és megint elmenekült. Aztán nem erőltettem tovább a dolgot, elmentem és hagytam, hadd gitározzon tovább.

KépAzt mondják, Melbourne-ben egy nap alatt akár négy évszak is váltogathatja egymást, és a hideg sokkal hidegebb, a meleg meg sokkal melegebb tud lenni, mint máshol. Én éppen borongós napokat fogtam ki, néha szemerkélő esővel. Voltak, akik pólóban, rövidgatyában és papucsban, és voltak, akik télikabátban sétálgattak. Velem is előfordult,  hogy rövidgatyát és pólót, és előfordult, hogy kabátot vettem fel egy napon belül.

Amiben Melbourne, mint négymilliós nagyváros különbözik Sydneytől, a másik négymilliós Képnagyvárostól, az talán az, hogy nincsenek olyan kiemelkedően híres látnivalói, mint például Sydneyben az Operaház. Mondom, vannak monumentális történelmi és monumentális modern épületek, szép parkok, hangulatos sétálóutcák, de azok máshol is vannak.

 Amik viszont itt vannak, és nincsenek például Canberrában vagy Sydneyben, azok a villamosok. Létezik például egy villamosjárat, amelyik teljesen ingyenes. A második melbourne-i napomon kipróbáltam, miután délelőtt tízig aludtam, kipihenve az előző napok Képbuszozásait és sétáit.

A bordó színű villamos tesz egy kört a belvárosban, aztán ennyi, semmi különös, de azért jó dolog, ha az embernek nézelődni van kedve, vagy el akar jutni egyik pontból a másikba, és gyaloglás  helyett csak fel kell szállnia az ingyenvillamosra. Leszálltam a Telstra-stadionnál, amit csak kívülről tudtam megnézni, bár legalább a gyepre betekinthettem. Elsétáltam kikötőhöz, a közelben mozdulatlanul állt egy óriáskerék. Közben elkezdett csöpögni az eső.Kép

Felszálltam a következő járatra, emberek tömegei szálltak le és fel a megállóknál, egy nő majdnem rám esett, amikor gyorsabban indult el villamos, mint amire számított. Bocsánatot kért, leült mellém, aztán váltottunk pár szót. Csinos, harminc körüli nő volt,  Dániából érkezett, egyedül, és nyaralni jött. Sokat nem beszéltünk, mert az egyik megállónál egyszer csak leugrott a villamosról.

Később használtam a fizetős villamost is, mert meg akartam nézni a St. Kilda nevű Képvárosrészt, ami egyrészt piroslámpás negyedként ismert, másrészt itt található Melbourne egyik leghíresebb strandja. Mondtam a sofőrnek, hogy szóljon, ha St. Kildába értünk. Kérdezte, hogy melyik részére, mert St. Kilda rohadt nagy. Mondtam, hogy a strandra, közben vele is elbeszélgettünk.

A strand melletti kis füves placcon Cook kapitány szobra nézett a Port Philip öböl felé. Maga a strand elég kihalt és lehangoló volt. Tulajdonképpen nem is látszott strandnak. Vagy csak rossz napot fogtam ki. Nem fürdött senki, Képsőt emberek sem nagyon voltak, csak egy lány sétáltatott két böhöm nagy kutyák. Nem vitt volna rá a lélek, hogy fürödjek, mert bár a víz kellemes volt, nagyon fújt a szél, meg amúgy is olyan barátságtalan volt az idő.

Viszont gyűjtöttem egy csomó, legkülönfélébb színű és formájú kagylóhéjat és  csigaházat, amiket az öböl vize a partra vetett. A tengerparton volt egy uszoda is, olyan arabos kupolákkal. Gondoltam, úszok egyet az uszodában, ha már a tengerben nem tudtam, de mivel drága volt, inkább maradtam a szárazföldön.

KépElsétáltam a Palais Színházig és a Vidámparkig, aztán vissza a villamosmegállóhoz. Jegy nélkül szálltam fel a villamosra, ami visszavitt Melbourne központjába. A Kentucky Fried Chickenben tíz dollárért telezabáltam magamat csirkével és sült krumplival. Az estémet egy kicsit  ugyan elbaszta az eső, de így is bementem a városba sétálni egyet.

Reménykedtem benne, hogy nem így telik az utolsó melbourne-i éjszakám, mert ahogy Sydneyben, úgy itt is találkozni akartam egy magyar lánnyal. KépLevélben megbeszéltük előre, hogy megmutat nekem néhány helyet, és talán bulizunk is egyet, más magyarokkal úgysem tartja a kapcsolatot, de amikor eljött volna az ideje, a lány sajnos nem jelentkezett.

Az utolsó fél napomon, a Hobartba indulásom előtt megnéztem a régi melbourne-i  börtönt. Az utóbbi napokban rengetegszer elsétáltam mellette, mert közel volt a szállásomhoz de csak most láttam belülről. Na, az vicces volt. Egy börtönőrnek Képöltözött nő vezetett körbe minket, turistákat, mint idegenvezető. Úgy viselkedett velünk, mintha igazi fegyencek lettünk volna. Furcsa idegenvezetés volt.

Sorba kellett állnunk, csendben végighallgatni, amit mond, és ha kérdezett valamit, akkor csak igennel vagy nemmel lehetett felelni, és hozzá kellett tenni, hogy őrmester. Kérdezte, hogy van-e köztünk, aki nem beszél tökéletesen angolul. Mondtam, hogy én, szerencsétlen magyar turista. Az agresszív börtönőr  szerepéből kilépve kedves hangon megígérte, hogy megpróbált lassan és Képérhetően beszélni.

Beterelt minket egy-egy cellába is, külön a nőket és külön a férfiakat, aztán lekapcsolta a villanyt, ránk zártak az ajtót, és ott kellett maradnunk néhány percig a fal felé fordulva, bűnbánóan. Szóval belekóstolhattunk a börtönéletbe, belebújhattunk a fegyencek bőrébe, még ha ez nem is volt igazi börtönélet, inkább csak olyan interaktív múltidézés  turistáknak, egy félórás hülyéskedés.

Kép Amikor kaptunk pár szabad percet a szigorú felügyelőnőtől, hogy körbenézzünk és fényképezzünk, megkérdezte tőlem, hogy nem beszélt-e túl gyorsan. Mondtam, hogy de, mire kedvesen és együttérzően elnézést kért. A börtönben volt gumiszoba is, a falakon meg sok bevésett szöveg. Kaptunk sorszámot is, mint az igazi elítéltek, amivel lefényképeztethettük magunkat. Rólam is készült egy börtönfotó. Aztán átmentünk egy másik épületszárnyba,  ahol szabadon mászkálhattunk. A rácsok mögött életnagyságú bábuk sínylődtek Kép életfogytiglani rabságban.

A sittről „kiszabadulva” a plázába mentem kajálni, aztán visszasétáltam a szállásomra, ahonnan egy busz először kivitt a pályaudvarra, onnan meg egy másik busz a távoli külső kerületben, Tullamarine-ben található reptérre, hogy két és fél nap után otthagyjam Melbourne-t, és utazzak tovább a következő állomáshelyemre, Hobartba, Tasmania szigetére, egy másik világba.

 

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly