Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (7. rész)

A hegyi túra másnapján Jani és Kathy bevittek Canberra belvárosába, megmutatták a Kép kormányszékházat, James munkahelyét. A Burley Griffin-tó partjánál fekvő parkba is   behajtottunk, mivel éppen nyitva volt a kapuja. A tópartról látni lehetett a kormányszékház épületének másik oldalát. A mesterséges tó melletti erdő ritka lombozatú fái mellett Ausztrália egyik jelképeként virágoztak az akáciák aranyszínű fürtjei.

Amikor kifelé jöttünk a parkból, megakadtunk a kapunál: valaki bezárta, amíg mi bent voltunk. Nem volt korrekt, aki ezt tette, valahogy Kép igazán jelezhették volna az arra járóknak, hogy vagy időben jöjjenek ki a parkból, vagy egyáltalán ne is hajtsanak be oda. Minket nem figyelmeztetett senki, behajtottunk, aztán bezártak minket. Ilyenkor ugye telefonálni kéne, vagy valami más megoldást keresni…

A kerítés és a kapu között volt egy szűk rés, és Jani azt hitte, ezen a szűk résen ki tud jönni a kocsival. Meg is próbálta, előtte minden mozdíthatót félredobáltunk az útból, de a menekülés egy homokbucka és Kép egy fatörzs miatt nem jött össze. A kocsi se előre, se hátra nem mozdult. Ezért aztán mégiscsak előkerült Kathy telefonja, ki kellett hívni az autómentőket, hogy kihúzzák a kocsit.

A kalandos menekülés után Kathy meg én felmentünk még a Black Mountain, a Fekete Hegy tetején álló kilátótoronyba, amíg Jani a parkolónál várt ránk. A kilátóból látni lehetett szinte egész Canberrát, legalábbis azokat a részeit, amik nem bújtak meg a környező hegyek mögött. Kép Látni lehetett, ahogy  a félszigetekkel, szigetekkel feldarabolt Burley Griffin-tó hogyan vágja ketté a várost, ami a középületek és a néhány emeletes ház mellett tényleg csak családi házas kertvárosokból áll, közöttük erdőségekkel és rétekkel.

A sok izgalomra ittunk egy sört a Mawson Clubban, és persze dobáltuk bele a dollárokat a játékgépekbe. Megint pozitívan jöttem ki a játékból, a Janitól kapott aprópénzből nyertem tíz dollárt, ami nem nagy összeg, de én azért örültem neki. A hideg sör kortyolgatása közben már éreztem, hogy megfáztam valahol, egy kicsit fájt a Kép torkom. Talán nem is csoda, hogy beteg lettem, végülis az európai kora őszből az örök sivatagi nyár és a szubtrópusi  esős évszak érintésével érkeztem az ausztráliai tavaszba.

Canberrában az éjszakák kimondottan hidegek voltak, Janiék házában pedig nem volt fűtés, csak egy elektromos kandalló a nappaliban, és elektromos ágymelegítő minden ágyban, ami nagyon elterjedt errefelé, otthon meg még csak nem is hallottam ilyesmiről. Muszáj voltKép használnom, a három fokozat közül sokszor a legmagasabbra állítottam, az viszont túl meleg volt az alváshoz, miközben a szoba hőmérséklete talán el sem érte azt a pontot, amit  szobahőmérsékletnek szoktak nevezni.

Szóval nekem ez az elektromos ágymelegítő önmagában kevés volt, megfáztam, fájt a torkom, náthás voltam. Kaptam egy hősugárzót a szobámba, amit éppen senki nem használt a családból. Ez is csak arra volt jó, hogy egy időre „begyújtsak” vele és meleget csináljak, de egész éjszaka nem mehetett, ahhoz túl hangos volt.

Kép Hogy érezzem, tényleg Ausztráliában vagyok, eukaliptuszos füstölővel meg a teámba rakott nagy adag, Tasmaniából származó mézzel próbáltam gyógyítani magamat, meg persze fokhagymás pirítóssal. Közben a család több tagja is betegeskedett. Jani már az érkezésem előtt náthás volt, aztán a kis Rileyt, majd Rachel is  elkapta a körbejáró betegség.

Általában elég hűvös volt. Éjjel nulla fok alá is lement a hőmérséklet, napközben meg néha a huszat sem közelítette meg, máskor viszont harminc fok körüli meleg volt, és a legtöbbször azért szépen sütött a nap, de éjjelre akkor is nagyon lehűlt. Szóval változékony volt az időjárás, viszont ahogy teltek a napok, egyre növekedtek a hőmérsékleti maximumok.

Ami nekem tetszett ebben a ritkás növényzetű, mérsékelt égövi szavannában, hogy ha esett is nagyritkán az eső, az valahogy nem volt Kép olyan tragikus, mint nálunk, nem volt napokig sártenger, és a szél  sem fújt olyan gyakran és annyira erősen. A tél persze Ausztrália kontinentális éghajlatú részein is hideg, a nyár forró, a tavasz és az ősz pedig ugyanolyan változékony, mint Magyarországon.

Na jó, Ausztráliának még erre a részére is igaz, hogy a hideg kevésbé hideg, a meleg meg egy kicsit még melegebb, a napsugárzás erősebb, az ég meg mintha kékebb lenne, fehérebb felhőkkel, de az időjárás tekintetében nem éreztem olyan nagy különbségeket az otthonihoz képest. A növényzetben és az állatvilágban már annál inkább. A fák lombja nem túl sűrű, a fű sok Kép helyen kiégett, minden olyan száraznak tűnt. Öt évvel korábban, 2003-ban hatalmas bozóttűz pusztított, bushfire, ahogy errefelé mondják, Janiék házához is egészen közel került.

Az út mellett piknikező vagy éppen az úton átugráló kengurukon kívül láttam más egzotikus állatokat is, például kakadukat. Olvastam már a  kiutazásom előtt is, hogy sok van belőlük, olyan gyakoriak és olyan otthonosan mozognak a civilizált világban, mint Magyarországon a verebek. Néha tucatnyit láttam belőlük egy-egy fán vagy a földön. A többi papagájféle közül a szürke-rózsaszín színkombinációjú tollaival kitűnő galah volt az, amiből a legtöbb példányt láttam.

A madarak néha nagy zajt bírnak csapni, Kép egyik reggel például valami elképesztően harsány rikácsolásra ébredtem, de érdekes, hogy ezt az egy alkalmat leszámítva többször nem fordult elő ilyesmi. A lakásban néha találkoztam egy-egy csótánnyal, a konyhában egyszer találtam egy  szép nagy pókot, de ezek nem zavartak, mondom, soha nem rettegtem az ízeltlábúaktól, a két jól megtermett legény, James és Adrian viszont annál inkább. Mesélték, hogy egyszer James lakásában találtak egy hatalmas pókot. Éppen Jamesnél volt Adrian is, és mégis egy lányt, Amandát kellett áthívniuk, hogy végezzen vele...

Kép Ausztráliának ez a része nem olyan veszélyes ilyen szempontból, mint a trópusi vidékek. Hallottam olyanról, hogy néha egy-egy kígyó betéved a kertekbe, de állítólag nem veszélyesek. Mesélték, hogy egyszer egy kéknyelvű gyíkot láttak a kertben, és valószínűleg ugyanazt a gyíkot  látta a szomszéd Sue, Kathy barátnője is a saját kertjében. Kathy meg egyszer strandolás közben egy kígyót látott a közeli Murrumbidgee-folyóban. De ez a vidék még így sem olyan félelmetes, mint például az észak-keleti állam, Queensland.

A kutyával, Decával egész jól összebarátkoztam. Kép Nem csak akkor aludt a lakásban, ha kint hideg volt, hanem minden este. Nappal, ha jó idő volt, vagy ha éppen nálunk volt a kis Riley, a kutya kint volt a kertben, estére viszont mindig beengedték a házba. Riley szerette, de azért félt is tőle.

 Amikor ettem, Deca addig nézett velem farkasszemet, amíg nem adtam neki valami kaját. Mindig éhes volt és szinte mindent megevett. Ha este a hűtőhöz mentem, és valami italt vettem ki, akkor általában meg sem mozdult, de ha valami kajához nyúltam, azt rögtön megérezte és egyből odaszaladt, pedig a kanapéról, ahol Kép aludni szokott, nem is lehetett látni a hűtőt.

Csak az zavart néha, amikor rám ugrált és össze-vissza nyalogatott. Rohadt büdös bírt lenni! Maga a kutya is, meg a nyála is, amit igyekezett a lehető legnagyobb mennyiségben az ember bőrére juttatni. Amúgy  szelíd volt, csak rettenetesen erőszakos. Sokszor ráugrott az emberekre, majdnem feldöntve őket, és volt, amikor elkezdte nyalogatni valakinek a kezét vagy lábát, és ha hagyták neki, akkor nem bírta abbahagyni.

Valamikor az első napokban egy kicsit megijedtem, amikor egyedülKép voltam a fürdőszoba ajtajában, és egyszer csak elkezdett morogni, ugatni és vicsorogni, mintha meg akarna támadni. Később aztán világos lett nekem is, hogy ez is csak a játék része. Morogni, ugatni és vicsorogni egyébként általában akkor szokott, ha valaki  az öreglány sétabotját a kezébe vette, vagy vízzel lelocsolta. Ezeket Jani szerette különösen szívesen játszani, aztán később én is. Szóval össze kellett barátkoznom a kutyával is, ahogy a többi családtaggal. Sikerült.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Nagyon messze, 7. rész: Kihajtani tilos!