Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (33. rész)

Kép A sydney-i kirándulásom után Canberrában már csak egy hetem maradt a hazaindulásomig. Jártam már az összes nagyobb városrészben, csak az észak-keleti Gunghalinben nem. Most oda is eljutottam. James és Kathy Gunghalinba mentek, hogy vegyenek vagy megrendeljenek egy játékot karácsonyi ajándékként Riley-nak. Amúgy Riley is ott volt velünk, de egy másfél éves gyerekben nem tudatosul, hogy éppen neki vesznek ajándékot.

KépAmikor az indulás után a benzinkútnál beálltunk az autómosóba, szegény gyerek annyira félt, hogy egyik kezével James kezébe, a másikkal az enyémbe kapaszkodott. Azt hitte, itt a vég, valami szörny gyomrán haladunk át éppen, bélbolyhok erdején, és mindjárt gyomorsav marja szét az autót. Gunghalinben amúgy nem láttam semmi érdekeset, csak egy áruházban voltunk.

Délután Riley nálunk maradt, a kertben játszottunk. Jani és  Kathy örültek, hogy ennyire jól el tudok
Képlenni az unokával, hogy órákig tudunk játszani. Úgy tűnt, ezzel levettem egy kis terhet a vállukról. Mióta így összebarátkoztunk Riley-val, Kathy nyugodtabban végezhette a házimunkát, már amikor az öreglány éppen nem csinált semmit, és Jani is nyugodtabban ülhetett és sörözhetett a királyi fotelban a tévét bámulva. Amikor megérkeztem, Riley még csak néhány szót ismert, azóta egyre többet, én meg egészen közelről figyelhettem ezt a fejlődést.

Egyik nap a Hyperdome-ban internetezés
Kép közben találkoztam egy magyar sráccal, Botonddal. Angolul kérdezte meg tőlem, hogyan működik a fizetős internet, és miután válaszoltam, megkérdezte, hogy honnan van az akcentusom. A sokadik magyar volt, akivel véletlenül futottam össze. Sydneyben lakott, onnan jött át Canberrába dolgozni egy kis időre. Mondta, hogy lesz egy magyar találkozó Sydneyben.

  Tudtam róla, hogy vannak ilyen találkozók,
Képállítólag jók szoktak lenni, de nem hozzájuk igazítottam a programjaimat. Ezt a találkozót, amiről Botond beszélt, az indulásom előtt két nappal rendezték, és nem lett volna időm sokadszor Sydneybe utazni, szállást foglalni meg ilyenek, szóval kimaradtam belőle.

A papírdobozok feldarabolásával két délután alatt végeztem. Kár, hogy nem akadt több ilyen munka, mert könnyen  kereshettem volna jó pénzt, amit költhettem volna további
Képutazásokra, vagy akár haza is vihettem volna belőle. A festői karrierem ugye csak pár óráig tartott, és a papírdobozok feldarabolásán és a kertibútorok összeszerelésén kívül többet nem is dolgoztam a három hónap alatt. Az nem nevezhető munkának, hogy sokszor játszottam Riley-val, mint egy bébiszitter.

Pedig dolgozni bőven lett volna időm. De eszembe sem jutottak  olyan dolgok, hogy például minden nap elvigyem
Képmegsétáltatni a kutyát. Deca el volt kényeztetve. A lakásban aludt, egész nap éhes volt, pedig mindig kapott enni. Én is mindig dobáltam neki az ételmaradékokat, meg a többiek is. Alig mozgott, viszont ha valaki kint volt az udvaron, és nyáron ez egyre gyakrabban előfordult, fel-alá rohangált, majd utána kiköpte a tüdejét is.

Utolsó üres délutánjaim egyikén Kathy-vel három  bevásárlóközpontot is bejártunk. Hogy nekem is hasznom legyen ezekből a bevásárlásokból, vetem magamnak egy pólóinget. Egyel
Képkisebb számban, mint amekkorát pár hónapja vettem volna, mivel Ozban fogytam pár kilót. Kathy azzal nyugtatta magát, hogy sokat járkáltam erre-arra, azért fogytam le. És nem az ő főztje miatt, gondolta magában.

Már az érkezésemkor közölte velem, hogy nem szeretné, ha csont és bőr lennék, mire hazamegyek anyámékhoz. Nem  akart kudarcot vallani, mint háziasszony. Hogy nézett volna ki, ha az ő konyhájában fogyott volna le a szegény magyar rokongyerek?!
KépPersze Kathy főztjével semmi gond nem volt, és a néhány leadott kiló ellenére sovány azért nem lettem.

A boltokból hazatérve Jani végighallgattatott velem két lemezt, magyar mulatós nótákkal. Közben arról beszélt, hogy az ő gyerekkorában tudtak csak igazán mulatni a magyarok. Büszkén mesélte, hogy amikor Magyarországon járt, mennyire csodálkozott mindenki, hogy kívülről tudja a régi nóták szövegét, és hogy ő mennyire tud mulatni, mi, mai magyarok meg mennyire nem. Borzasztó volt hallgatni.

Az 56-os menekültekre egyébként is azt szokták mondani, hogy nagy megrázkódtatást  jelent nekik a felismerés, hogy az otthoni magyarok már nem olyanok, mint amilyenek az ő
idejükben voltak. Kétgenerációnyi különbség Jani között és köztem, meg Képtizenhatezer kilométer távolság Magyarország és Ausztrália között. Minden távolságot le lehet küzdeni, Janinak és nekem ezt nem sikerült maradéktalanul megtenni.

Hétvégén, az utolsó hétvégémen elmentünk egy kiállításra. Arra volt kíváncsi, hogy mennyibe kerülnek a festmények  mostanában, mivel azzal a gondolattal játszott, hogy végleg
visszavonul, mint „szobafestő”, és megint művész lesz. Korábban ő is festett képeket, szerintem nem is rosszakat, csak aztán a munka mellett elhanyagolta ezt a Képhobbiját. A kiállítást egy hotelben rendezték, a festmények drágák voltak.

Délután James, Rachel és Riley, illetve Adrian, Amanda és Alex átjöttek hozzánk, hogy elbúcsúztassanak. Visszafogott búcsúbuli volt, csak a kertben  sörözgettünk. Jani a lakásban ült, nézte a tévét, alig szólalt meg. Még mindig
Jamesre haragudott. A kis Alex már a saját lábán is meg tudott állni, igaz, csak fél percre. Amikor tapsolni tanították, Jani is jókedvű volt.

A búcsúztatásom utáni hét elején aztán találkoztam minden családtaggal legalább még egyszer.
KépMásnap például Kathy-vel elmentünk Queanbeyanbe. Riley-t nekem kellett beültetnem a gyerekülésbe, mert Kathy-nek  nem engedte. Az előző hetekben olyan is volt már, hogy nekem kellett felöltöztetnem, ha maradtam volna még pár hetet, talán pelenkáznom is nekem kellett volna.

James háza üres volt ezen a délelőttön, ezért a számítógépén összeállítottam egy-egy válogatás-CD-t Jamesnek és Adriannek a magammal hozott magyar és más európai zenékből. KépMagamnak meg készítettem egy biztonsági másolatot a több mint kétezer fényképről és néhány  videóról. Sajnáltam volna, ha valahogy elvesznek. A szomszédunk, Sue pár hete Új-Zélandon nyaralt, és eltűnt a fényképezőgépe az összes képpel együtt.

Nagyon jól esett, hogy este átjött a szomszédból Sue, és még búcsúajándékot is adott nekem. Egy Canberrát ábrázoló falikép volt az, meg egy képeslap. Az ajándéknak még úgy is örültem, hogy a képeslapra a Karesz helyett azt írta, hogy Karass. Igazából nem kellett volna  meglepődnöm ezen azok Képután, mert James és Rachel esküvőjén is ugyanígy írták le a nevemet a névtáblára, és akkor éppen Sue-nek magyaráztam, hogy nem így kell...

A legutolsó napomon már azzal voltam elfoglalva, hogy összepakoljam a cuccaimat. Féltem, hogy nem fog sikerülni. A
bőröndöm éppen húsz kilós volt, amikor jöttem, a hátizsákom meg három, és pont ennyi volt a felső határ a tajvani légitársaságnál. Igaz, hogy azóta kikerültek a  bőröndből azok az ajándékok, amiket én és a családtagjaim vettünk az ausztrál rokonoknak, viszont bekerültek azokat, amiket én és az ausztrál rokonok vettünk az otthoniaknak.

Meg egyébként is túl sok mindent
Képvittem magammal otthonról. Egy csomó inget például, amiket alig hordtam. Vagy az öltönyt, amit csak az esküvőn kellett felvennem. Régi igazság, hogy könnyen kell utazni. Ebből is tanultam. Bár ha az embernek valami hiányzik otthonról, akkor  szidja magát, hogy miért nem hozta el, és ha mindent elhoz magával, amire szüksége lehet, akkor meg már nem tud könnyen utazni.

Csomagolás közben teljesen váratlanul ért, hogy James és a barátai, Brendan és Rob meghívtak egy kenguruvadászatra. KépVolt már róla szó, hogy egyszer elvisznek, de arról nem, hogy pont az utolsó napon. Még a csomagom sem volt összepakolva a másnap reggeli indulásra, de úgy  gondoltam, hogy miért ne menjek el. Bár azt megmondtam a többieknek, hogy én nem fogok kengurut ölni.

Őzre meg vaddisznóra sem lőttem soha, se nyúlra vagy fácánra, miért lőttem volna éppen kengurura? Csak úgy odamegyek Ausztráliába, az egyetlen kontinensre, ahol őshonosak a kenguruk, és akkor lövöldözzek rájuk? Még akkor is, ha nem fenyegeti őket a kihalás veszélye. Lövöldözzenek mások, részemről ennyi.

KépElmentem velük, mert kalandnak ígérkezett, kaland meg néha kell az embernek, még ha nem is egy olyan hollywoodi kalandfilm-hős, mint én, mármint amilyen én nem vagyok, szóval elmentem, és nem is volt rossz. Szép tájakon jártunk, Canberrától nem messze. Kopár síkságok és domboldalak, erdős hegyes, poros utak.

Átmentünk egy kis hegyi vízfolyáson is Rob terepjárójával. A területet, ahol a srácok vadászni akartak, körbeautóztuk, de egyetlen árva kengurut sem láttunk. Rob szerint éjszaka könnyebb vadászni. Tényleg nem volt arrafelé Képsemmiféle  célba vehető állat. Csak vadlovak szaladgáltak a réten.

Egy kis kunyhónál álltunk meg. Rob azt mondta, ez a hely maga a történelem, a környéket már nagyon régen birtokukba vették a telepesek. Ücsörögtünk a kunyhó előtt, megittunk néhány sört. Mivel mozgó célpont nem akadt, a srácok elkezdtek farönkökre lövöldözni. Nekem is a kezembe nyomtak egy távcsöves puskát, hogy próbáljam ki.


Akkor lőttem életemben először, és biztos hülyén állt a kezemben Képa fegyver. Csak úgy poénból ráfogtam a puskát Brendan-re, ők meg azonnal leállítottak, hogy ez nem vicc, töltve van, ilyennel nem szabad hülyéskedni. Nem is hülyéskedtem többet. A srácok amúgy kenguruk nélkül is élvezték a lövöldözést, közben a töltények mellett a sör is fogyott rendesen.

A célbalövés után hazamentünk, aztán elbúcsúztunk egymástól Robbal és Brendan-nel. Este átjött hozzánk Kathy barátnője, Row, és a férje, Tony is, mert ők is el akartak köszönni tőlem. James és Adrian is ott voltak, meg a kis Riley,Kép aki biztos nem értette, hogy nagyon messzire fogok menni, és ki tudja, mikor látjuk egymást legközelebb.

Az összepakolást csak akkor fejezhettem be, amikor már mindenki hazament. Ahelyett, hogy korán lefeküdtem volna aludni, átlapoztam az összes régi családi fotóalbumot. Ezt megtehettem volna régebben is, de valahogy csak most szakítottam rá időt. Jó volt látni,
hogy azokon a helyeken, ahol Misi és Gábor jártak jó húsz évvel ezelőtt, ott én is jártam. Valami elégedettség-féle, hogy amennyire lehetett, kihasználtam ezt a három hónapot.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Nagyon messze, 33. rész: Kenguruvadászok