Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (5. rész)

Birtokba vettem sajátbejáratú hálószobámat Jani és Kathy canberrai házában. A fűtetlen, vagy inkább időszakosan fűtött, teljesen egyszerű kis szoba, amiben az ágyamon kívül csak egy éjjeliszekrény volt, meg két másik szekrény, az egyik tele ruhákkal, a másik meg családi fényképalbumokkal, videokazettákkal meg kacatokkal, kizárólag az én birodalmam volt. Mivel Kathy anyja éppen öregotthonba került, az egyikKép fürdőszobát is gyakorlatilag csak én használtam.

Szóval új otthonomban igazán otthon érezhettem magam. Már csak azért is, mert Kathy az első napoktól kezdve úgy gondoskodott rólam, mintha én is a fia lennék, ha már a sajátjai Queanbeyanbe költöztek és családot alapítottak. Az első percektől kezdve rendes volt velem, segített mindenben. Gyorsan olyanok lettünk, mint egy család. Janival rengeteget beszélgettem.

Megmutattam nekik DVD-n azt a többszáz fényképet, amiket Mosonmagyaróváron készítettem. Jani azt mondta, a gyerekeket úgysem érdekelné, de neki azért mutassam meg. És úgy örült, mint egy kisgyerek. Aznap éjszakába nyúlóan DVD-ztünk, Kathy közben elment aludni, mert elzsibbadt az agya a sok fényképtől, de Jani látni akarta mindet, és nekem jólesett a tudat, hogy telitalálat volt ez a kis ajándékom.

Még szerencse, hogy soha nem féltem különösebben a rovaroktól, pókokkal, amikről rengeteg Ausztráliához kapcsolódó rémhír kering. Már az első napokban találkoztam egy hatalmas csótánnyal a fürdőszobában. Nem ijedtem meg tőle, lefényképeztem, de azért a biztonság kedvéért végeztem vele, mégse mászkáljon a fürdőszobában!

Ahogy már írtam, az otthonról hozott adapterem nem passzolt az ausztráliai konnektorokba, de ezen segítettünk, amikor a helyi elektronikai üzletben, a Dick Smithben vettem egy adaptert. Onnantól nem volt gond a telefonom, a villanyborotvám és a fényképezőgépem elemeinek töltésével. A kétszázharminc voltos hálózati feszültség szerencsére nem okozott gondot.

Ausztráliában Magyarországhoz képest kilenc óra az időeltolódás, néhány héttel később, a tavaszi időszámításra való áttérés után kereken tíz óra lett. Az emberek szoktak panaszkodni az időeltolódásra, hogy bizonyos időpontokban nem bírnak Képelaludni, vagy alig bírnak ébren maradni, mert hogy ilyen távoli országokban sötét van, amikor otthon világos szokott lenni, meg fordítva persze, de mivel nekem talán gimnazista koromban volt utoljára napi rutinom, nem viselte meg a szervezetemet az átállás. Oké, a megérkezésem másnapját szinte átaludtam, de ez nem is volt csoda, a megállókkal együtt több mint három napot utaztam.

Szeptemberen kezdődött a tavasz, mivel Ausztráliában minden fordítva van, a víz éppen az ellenkező irányba folyik le a lefolyóban, a leghidegebb hónap a július, az emberek a tengerparton, napsütésben ünneplik a karácsonyt, az autókban jobb oldalon van a kormány és az út bal oldalán közlekednek, és így tovább. A brit múltból eredően megmaradtak még bizonyos angol sajátosságok is, mint a dátum fordítva írása vagy az, hogy a naptárakban nem hétfővel, hanem vasárnappal kezdődik a hét. Meg a lehetetlen mértékegységek, a font, az inch, és hasonlók.

A közigazgatási rendszer magyar szemmel hihetetlenül bonyolult. Nekem például nem nagyon sikerült kiigazodnom a régiók, tanácsok, megyék, körzetek, kerületek, grófságok összevisszaságában. Grófságok bazmeg! Akik mondjuk Canberrában laknak, mint ahogy Janiék a Gowrie nevű kerületben, nem Canberrát, hanem Gowrie-t jelölik meg lakhelyükként, és utána teszik oda a szövetségi állam vagy territórium nevét, ebben az esetben az Australian Capital Territory-t. És a helyiek számára ennyiből már egyértelmű, hogy ők Canberrában élnek…

A politikai életről meg annyit, hogy a kormányon lévő Munkáspártról azt olvastam, hogy liberális, az ellenzéki Liberális Pártról meg azt, hogy konzervatív, de hát ilyen furcsaságok nálunk is elő szoktak fordulni, meg mindenhol a világon. Érdekes volt azt is olvasni, hogy Ausztrália nyolc szövetségi tagállamának és territóriumának fővárosaiban külön-külön parlamentek működnek.

És persze érdekesség egy európai ember számára a kis népsűrűség is, az adatok, hogy Ausztrália területe megközelítőleg hétmillió hétszázezer négyzetkilométer, lakossága huszonegymillió körüli, ez a világ hatodik legnagyobb országa. A területe nyolcvankétszer akkora, mint Magyarországé, viszont a lakossága csak kétszer akkora. A kontinens közepe szinte lakatlan, a lakosság nagy része a partmenti városokban él. A legnagyobbak Sydney, Melbourne, Brisbane, Perth és Adelaide, ezekhez képest Canberra kisváros, amely még így is több mint száz kerületből áll.

A kerületek közötti nagy távolságok miatt természetes, hogy mindenki autóval közlekedik, gyalogosokat alig láttam a külső kerületekben. A város neve amúgy találkozási pontot jelent az őslakosok, az aboriginalok nyelvén. Korábban Sydney és Melbourne, a két metropolisz versengtek Ausztrália fővárosi címéért, amit végül a két Kép rivális között fekvő terület nyert el. Egy új várost építettek fel ezen a területen, amelynek a lakossága most már elérte a háromszázötvenezer főt, de néhány évtizeddel korábban alig volt nagyobb az én szülővárosomnál, a harmincezres kis Mosonmagyaróvárnál.

Az első programjaim között szerepelt, hogy Jani körbevitt Canberrában. Akkor még csak az autó ablakából láttam a várost. A mértani pontossággal megtervezett belvárost kettévágó Burley Griffin-tó is mesterségesen jött létre, és a fontosabb épületeket,  például a háborús múzeumot, a War Memorialt, vagy a régi és az új Parlamentházat is szabályosan, képzeletbeli egyenesek mentén helyezték el, ezek az egyenesek pedig egy szabályos körben találkoznak.

A gyors városnézés után egy közeli klubba, a Viking Clubba mentünk sörözni Janival. Hallottam már ilyet, és most közelről is láthattam, hogy Magyarországgal ellentétben bizonyos helyeken nem számít, ha valaki vezetés előtt megiszik néhány sört. Szóval söröztünk. Jani megígérte, hogy mielőtt hazamegyek, adni fog kereken ezer dollárt, amivel azt kezdek majd, amit akarok. Már a szándék miatt is hálás voltam neki.

A Viking Clubban találkoztam először azokkal a játékgépekkel, a pókermasinákkal, amik képesek szenvedélybeteggé tenni az embereket. Csodálkoztam is később, hogy a családból szinte mindenki szereti ezeket a nyerőautomatákat, még ha sokszor többet veszítenek is velük, mint amennyi pénzt hoznak a konyhára.

Később több ilyen klubban is megfordultam. Ezeken a helyeken nem csak inni lehet, meg nyomogatni a játékgépek gombjait, hanem mondjuk tévézni, fogadni a lóversenyre, van külön étterem, és néha élőzene is. Bent nem szabad dohányozni, viszont erre a célra van egy légkondicionált terasz, télen fűtött, nyáron hűtött. Magyar szórakozóhelyekhez szokott ember számára előkelő hely, de mégsem fényűző.

Jani másnap a Hyperdome nevű bevásárlóközpontba vitt el. Feltűnt, hogy sok a nagyon kövér nő. Nem túlsúlyosak, hanem kifejezetten kövérek. Canberra többszáz kerülte között nem nagyon találtam különbséget, majdnem mindegyik kertvárosi, majdnem mindegyik ugyanolyan, és mindegyiknek a központját egy-egy bevásárló- és szabadidőközpont alkotja, szupermarketek, plázák, éttermek, iskolák, sportlétesítmények, klubok. Canberra déli részén, a Tuggeranong-völgyben fekszik Gowrie is, a „mi” kerületünk. A Tuggeranong-völgy központjában található a Viking Club és a Hyperdome.

Jani megmutatta nekem egyikKép kedvenc trükkjét, amit öt éve Magyarországon már láthattunk tőle. Két villát egymásba akasztott, közéjük szúrt egy fogpiszkálót, a fogpiszkáló másik végét meg egy pohár szélére helyezte. A pohár szélén billegő, könnyű, fából készült kis fogpiszkáló megtartotta a két nehéz fémvillát.  Csak az egyensúlyt kellett megtalálni, a balanszot, ahogy Jani szokta mondani jellegzetes ausztrálos akcentusával, amin annyit nevettünk annak idején.

Az első ausztráliai programjaim közé tartozott az is, hogy szűk családi körben megünnepeltük Amanda születésnapját, a huszonnegyediket. Szerdai nap volt, semmi felhajtás, csak a legközelebbi családtagok gyűltek össze a kis téglaházban Queabeyanben, Jani és Kathy, James és Rachel a kis Rileyval, Adrian és Amanda a kis Alexszel, meg persze én, a távoli rokon, aki Európából idetévedve lett hirtelen családtag.

Aznap este láttam először Adrian és Amanda kisbabáját, Alexet. Kínai kaját ettünk, ami nekem nem ízlett annyira, mint amennyire a magyarországi kínai kaják szoktak, de mondom, Tajvanban már megtapasztalhattam, hogy a magyarországi kínai kaja más, mint más országok kínai kajái. James és Adrian tanítgattak játszani az X-boxszal és a kedvenc focis játékukkal. Béna voltam hozzá, ahogy elsőre mindig is béna szoktam lenni minden játékhoz, sőt általában nemcsak elsőre, hanem sokadszorra is.

Pedig a focis játékokat mindig szerettem, az öcsémmel annak idején mi is naphosszat játszottunk a FIFA 98-cal, aztán elmúlt a szenvedély, de James és Adrian számára a legújabb változat komoly szórakozási lehetőséget jelentett, szomszédokként átjárkáltak egymáshoz és órákig játszottak. Azt mondták, ők jobban szeretik az európai focit, mint a többi, Ausztráliában népszerűbb sportágat. James egyébként az én egyik kedvenc csapatomnak, a Manchester Unitednek szurkolt, Adrian pedig a nagy rivális Arsenalnak, mindkettejük második számú kedvence a Barcelona volt, szóval már rögtön az elején akadt közös témánk.

Mivel Janival sokat beszéltünk magyarul, egy kicsit elkényelmesedtem, és nem voltam mindig rákényszírtve, hogy az angolt használjam. Az érkezésem után megkérdeztem Jamestől, hogy mennyit tud magyarul. Azt mondta, semmit, aztán eszébe jutott, hogy egy szót mégis tud, ez pedig a lófasz. Észrevettem, hogy ő is és Adrian is gyönyörűen tudnak magyarul káromkodni, például meccsnézés közben vagy az asszonyaikkal veszekedve, meg hogy Kép Kathy is szépen káromkodik magyarul, ha valamiért igazan mérges, szóval Jani azért átadott valamit a magyar nyelv szépségeiből a feleségének meg a két fiának.

Bár az angol nyelvvel voltak gondjaim, főleg az elején, amikor nehezen szólaltam meg, de azért könnyen megértettem, amit Kathy, a srácok és a lányok mondtak, még Adriant is, aki rohadt gyorsan beszélt, ráadásul el is harapta a szavakat. Én is el tudtam nekik magyarázni sok mindent, ha nem is tökéletes angolsággal, sőt, igazából borzalmas kiejtéssel. A két unoka, Riley és Alex szókincsét azért túlszárnyaltam, Riley alig néhány szót tudott csak, Alex még annyit sem.

Később ahogy múlt az idő, a családtagokkal is egyre többet beszélgettem, néha már komolyabb témákról is, nemcsak az időjárásról, de az elején azért meg kellett szenvednem. Legalább nem unatkoztam, Brendan és James például megígérték, hogy elvisznek egy hegyi túrára. Izgalmasan hangzott.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Nagyon messze, 5. rész: Canberra