Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lengyelország (26. rész)

Kép Hétfő esti buli törölve, kedd esti buli törölve. A szegedi lányok azt mondták, nem érdemes sehova sem menni, sokan hazamentek már, akik meg nem, azok tanulnak, vizsgáznak. Petrának is volt még vizsgája az utolsó héten. Pedig én már megvettem a következő üveg vodkát, behűtöttem a söröket, de mondom, ezen a héten nulla bulizás.

Aztán levél Agnieszkától, akivel először a P1-ben találkoztam, aztán később randiztunk is, hogy nagyon elfoglalt, egész
Képhétre előre megvan a programja, és bár múltkor jól érezte magát velem, meg örült, hogy gyakorolhatja az angolt (köszi), be kell vallania, hogy egy ideje már találkozgat valaki mással. Hát erről kábé ennyit.

Egy újabb rossz hír: az egyébként is feltúrt Aleja Armii Krajowej egy másik szakaszát is  feltúrták. Ebben az utcában, a lakótelepünk mellett amúgy is nagy volt a kamionos forgalom, innentől kezdve viszont csak
Képlépésben közlekedhettek rajta a járművek, ami azt eredményezte, hogy szerda délután, amikor pólót akartam vásárolni magamnak, egy óra alatt jutottam be a belvárosba a szokásos húsz perc helyett. Ráadásul az útépítés miatt megszüntették az egyik buszmegállót is.

A pólógyűjteményemet végül  sikeresen bővítettem, az addig meglévő Wrocław, illetve a Vodka – connecting people
Képfeliratú pólók mellé vettem magamnak egy Wrocław – the city of dwarfs, illetve egy Warszawa feliratút is. A törpék városával semmi gond, a törpék Wrocław jelképei, mindenki szereti őket, viszont Varsó feliratú pólót viselni Wrocławban gyakorlatilag polgárpukkasztás, mivel a lengyelek többségének nem éppen a főváros a szíve csücske.

Olyan meleg volt, hogy egész nap izzadtam, ilyen időben a tömegközlekedés nem a
Képlegnagyobb örömforrás. Estefelé átmentem Renihez és Hellához a kollégiumba, aztán a Grunwaldzkinál begyűjtöttük Petrát is. A lányok hangulata már elég erőteljesen ingadozott, számolták visszafelé a napokat, de úgy, mint akik soha nem akarnak hazamenni. Nem úgy, hogy még három nap, hanem úgy, hogy már csak három nap.

Ittunk egy csokis sört a Ryneken, a lengyeleknél amúgy is sok ilyesmit lehet kapni,
Képmézes sör, málnás sör, csokis sör, citromos sör, hát muszáj volt megkóstolni a csokisat. Aztán csak kóvályogtunk, hiába volt szerda, ami ugye közismerten bulizós nap, végül a Mekiben kötöttünk ki. Ilyen is van.

Másnap délután megint Renivel és Hellával mászkáltunk a Ryneken, ezúttal Petra nem jött velünk. Üldögéltünk a Słodowa- szigeten, kajáltunk, ilyesmi.
KépEstére bővült a magyar kolónia. Először egy magyar srác, Máté csatlakozott hozzánk, a lányok már ismerték néhány hónapja. Neki ez volt a harmadik szemesztere Wrocławban, nemzetközi kapcsolatokat hallgatott, és nemcsak angolul, de lengyelül is nagyon jól megtanult.

Aztán Petra és két ismerőse érkezett meg, két testvér, Dalibor és Josef, félig csehek és félig  magyarok. A magyar anyuka és a
cseh apuka Prágában ismerkedtek meg, a család Csehországban Képélt, de a két srác megtanulták a magyar nyelvet is, ha nem is tökéletesen. Angolul azért magabiztosabbak voltak, így a beszélgetés félig angolul, félig magyarul folyt, egy-egy lengyel és cseh szóval.

Kiültünk a Rynekre sörözni, néhányan ezúttal a mézes sört kóstoltuk meg. Hiába volt nagyon rövid az ismeretség, egész jó kis társaság jött össze, Dalibor és Josef már az elején felajánlották, hogy ha Csehországban járok, nyugodtan lakhatok náluk pár napig, és Mátéval is gyorsan megtaláltuk a közös hangot.

Intenzív röhögést váltott ki egy korábbi  történetem. Amikor még Jelenia Górában Képlaktam és wrocławi albérletet kerestem, google-fordítóval fordítottam le magamnak a lengyel nyelvű hirdetéseket. Akkor még nem tudtam, hogy a Biedronka, ami magyarul katicabogarat jelent, egy áruházlánc neve, ezért aztán nem értettem, hogy miért írják több hirdetésben is, hogy a közelben található katicabogár.

A söröző elég gyorsan bezárt ahhoz képest, 
Képhogy a pult előtt egy órával korábban még hatalmas sor kígyózott, meg ahhoz képest, hogy egyikünk sem akart még igazán hazamenni. Máté javasolt egy másik sörözőt, John Bull Pub, átültünk oda, folytattuk a sörözést, sőt vodkát is ittunk. A lányok hajnali háromig maradtak, Máté és én négyig, a cseh-magyarok meg még tovább.
Kép
Tudtam már jól, hogy éjfél után minden óra tizenhárom perckor megy egy-egy éjszakai busz a Ferio Gaj megálló felé, amerre én is laktam. Nulla óra tizenhárom, egy óra tizenhárom, kettő óra tizenhárom, három óra tizenhárom. De azt nem tudtam, hogy négy óra tizenhárom perckor nem megy. Így aztán plusz fél órát kellett várnom egy villamosra, ami a vasútállomásig vitt, onnan meg hazabuszozni. Kép

A várakozás szükségességének tényét nagy nyugalommal vettem tudomásul, amiben nyilván az alkohol segített, meg a kreativitásom: elkezdtem fotózgatni, mindent, amit megláttam ezen a kellemes hajnalon. Templomtornyot, táblákat, lámpákat, aluljárót, villamost, kerekeitől megfosztott biciklit, üdítősüveget, kávéspoharat, sörösdobozokat, madarakat.


Mivel Renivel és Hellával megbeszéltük, hogy másnap délelőtt átmegyek hozzájuk, aztán együtt ebédelünk („az utolsó ebéd”), a  csigalassúságú tömegközlekedés miatt Képreggel kilenckor fel kellett kelnem, ami abban a helyzetben nekem hajnali kilencet jelentett. Nagyjából ötkor kerültem ágyba, ebből könnyen kiszámolható, hogy négy órát aludhattam, a gyomromban (fejemben, véremben) nem kevés sörrel meg némi vodkával, ezért aztán az ébresztőóra hangja olyan volt, mintha egy holttestbe rúgott volna bele valaki.

De végül félórás vergődés után sikerült kikászálódnom a takaró alól. Biztos voltam benne, hogy a buszon meg fogok halni, szédültem, kint meg már ezen a kora reggeli órán is olyan
forróság volt, ami előrevetítette, hogy a melegrekord aznapra jósolt Képmegdőlése biztos be fog következni. Hogy bekövetkezett-e, nem tudom, de az biztos, hogy tényleg rohadt meleg volt.

Végül még zuhanyozni is sikerült, a buszt is elértem, helyem is volt, bár minden megállóban tömegek szálltak fel, én meg az akkor már csak nyomokban felfedezhető rosszullétre próbáltam a
leghatásosabban rájátszani, mint aki igazából haldoklik, hogy ne kelljen átadnom a helyemet Képsenkinek, de aztán csak át kellett adnom egy bottal járó nyugdíjas néninek. Elkerülhetetlen volt, Wrocławban amúgy is hihetetlen mennyiségű a nyugdíjas, a diákok után ők vannak a legtöbben.

Ha ebédről volt szó, Petra, Hella és Reni kedvenc helye Wrocławban a Bazylia volt, egy kimérős étkezde, ahol nagyon olcsón tudták
megtömni a hasukat. Innen jött aztán a „Bazylia gyermekei” kifejezés. A Bazyliát amúgy már én is felfedeztem magamnak. KépPetra most sajnos nem tudott velünk tartani, így csak hárman zabáltuk tele magunkat az olcsó és finomabbnál finomabb ételekkel.

A koliban volt egy kis harc a portásokkal – a lányoknak kifogástalan állapotban kellett hagyni a szobájukat kiköltözéskor. Az utóbbi napokban viszont a hűtőt már be sem lehetett csukni a fagyasztóra lerakódott vastag jégréteg miatt, amit, mivel a hűtő leolvasztása a sok kaja miatt nem jöhetett szóba, először késekkel próbáltunk eltávolítani, aztán Hellának született egy zseniális ötlete:  hajszárítóval olvasztottuk meg a jeget.

Estefelé a szokásos mászkálás a Ryneken, úgy volt, hogy a
kolihoz megyünk grillezni, oda is mentünk, de mivel nem találtuk azokat, akik grillezni hívtak minket, a változatosság kedvéért Képvisszamentünk Rynekre. Petra elbúcsúzott egy lengyel ismerősétől. Darek, aki amúgy jó arc volt, természetesen megjegyzést tett a Varsó feliratú pólómra, a szokásos vidék- főváros ellentét ugyebár – figyelmeztetett, hogy többé ne hordjam.

Amikor megemlítettem neki, hogy négy hetet töltöttem
Jelenia Górában, komoly együttérzéssel keresztet vetett – nem ez volt az első ilyen Képreakció, és bár én egyáltalán nem éreztem elvesztegetett időnek az ott töltött rövid korszakot, sőt életre szóló élményekkel gazdagodtam ott is, azt azért sajnáltam, hogy nem tölthettem több időt itt Wrocławban ezzel a társasággal,  a szegedi lányokkal meg másokkal.

Darektől, aki egy ideig együtt üldögélt velünk a Mekiben, elköszöntünk, és ismét négyesben maradtunk. Hajnali kettő volt, aKép lányok vonata reggel nyolckor indult Krakkóba, hogy onnan aztán Budapesten leszállva a szüleik hazavigyék őket Szegedre. Néha nagyon rossz volt belegondolni, hogy véget ér egy nagyon jó időszak,  és várható volt, hogy nem fogunk már olyan sűrűn találkozni, mert Szeged majdnem olyan messze van Mosonmagyaróvártól, mint Wrocław.

Én sem tudtam volna hazamenni aludni, ők sem voltak álmosak, így aztán Reni és Hella
Képbecsempésztek a koliba, hogy reggel segíthessek majd cipelni a csomagokat, Petrával meg skype-on tartottuk a kapcsolatot. A folyosón részeg egyetemisták feküdtek, nagy buli volt náluk  aznap este. Mi meg csak üldögéltünk, zenét hallgattunk, miközben az idő telt – csendes haldoklás, menjenek szomorú számok, ha az ember amúgy is szomorú.

A portásnő korán reggel képes volt feljönni a szobába, hogy a
kiköltözőknek ki kell takarítaniuk a hűtőt, meg ilyesmi, amikor már minden Képgondolatunk a csomagok buszmegállóba való eljuttatásánál járt. A hátizsákokon, laptop- és  kézitáskákon kívül mindkettejüknek volt egy-egy hatalmas utazótáskája és bőröndje, annyi cuccal, ami akár egy évre is elegendő lett volna, nem hogy négy hónapra, amennyi időt itt töltöttek.

Ráadásul volt, amit el sem vittek magukkal, nekem ajándékoztak például két emlékbe elrakott (szándékosan nem szeretném az
Kép„ellopott” kifejezést használni) söröskorsót, egy üveg étolajat, tojásokat, kávét, teát, zacskós leveseket és fűszereket, egy rúd házi készítésű, amúgy zseniálisan finom szalámit, meg egy üveg pezsgőt, legalább ennyivel is kevesebb súlyt kellett cipelniük, meg aztán otthon az albérletben én is feltölthettem a hűtőt meg a konyhaszekrényt.

Renivel és Hellával nagy nehezen levonszoltuk  a csomagokat a buszmegállóhoz. A busz persze úgy állt meg, hogy messze került tőlünk a középső, legtágasabb ajtó, és
amikor ijedten néztük, hogy el kell mennünk még odáig, a busz egyszerűen elindult, én meg elkezdtem dörömbölni az ajtón, hogy álljon már meg.

A sofőr először közönyösen rázta a fejét, aztán amikor tovább dörömböltem, nagy
Képkegyesen újra kinyitotta az ajtókat, és valahogy sikerült felpakolnunk mindent. Aztán rossz helyen szálltunk le – hiába ismertük már Wrocławot  mindannyian. Bár ha egy megállóval korábban szálltunk volna le, normális körülmények között akkor sem lettünk volna sokkal közelebb.

A vasútállomás átépítése miatt
viszont egy hosszabb szakaszon kellett gyalogosan cipelni a csomagokat. Csomagok nélkül persze Képmindegy is lett volna, hol szállunk le. Ezekkel az ólomsúlyú csomagokkal viszont örökkévalóságnak tűnt ez a távolság, leküzdhetetlen  akadálynak, amit persze le kellett küzdeni.

Az utazótáskákat a gurulós bőröndökre raktuk rá, és olyan érzésünk volt, hogy soha nem fogunk odaérni. Mintha emberi
hullák lettek volna a csomagokban, én legalábbis már kínomban ezzel poénkodtam. A járda minősége Képsem könnyítette meg a cipelést. A végén szerencsére akadt egy segítőkész srác, aki levett egy  kis terhet a vállunkról, és segített legalább a lépcsőzésben.

Aztán megjött Petra is, két gurulós bőröndöt húzva maga után. Neki a koliból való kijelentkezéssel gyűlt meg a baja, aminek köszönhetően le is késett egy villamost. Segítettem neki is cipelni az egyik bőröndöt, aztán nemsokára meg is jött a krakkói vonat. A vonatra való felpakolás egy újabb kemény harc volt, de végül ez is sikerült, volt Képegy üres kabin is, amiben aztán mozdulni is alig lehetett a csomagoktól.

Éppen búcsúzkodtam a lányoktól, sietni kellett, nehogy a vonaton maradjak potyautasként, aztán kidobjanak valahol a sziléziai iparvidék kellős közepén, de az érzékeny búcsút megzavarta, hogy ott állt a hátam mögött egy öreg, kövér kalauz, aki extra díjat számolt fel a lányoknak a  csomagokért, szóval semmi érzelem, ha fizetni kell, hát
fizetni kell, nekem meg mennem kellett, leszállni a még néhány percig álló vonatról.

Az indulásig hátralévő néhány percben az ablakon át
beszélgettünk még, mégegyszer megígértem a lányoknak, amit azelőtt már többször is, hogy Képaugusztusban majd találkozunk Szegeden, a Szegedi Ifjúsági Napokon, vagyis a SZIN-en, mert úgyis szeretek fesztiválokra járni, úgysem voltam még Szegeden,  és persze milyen jó lesz majd Wrocław után újra összejönni.

A búcsúzásnak ezekben a
perceiben már kívántam is, hogy legyünk túl az egészen. Alig hallottuk már egymás hangját. Nyolc óra nyolc perc, indulás, végül egy pályamunkás zavart el a biztonsági sávból, aztán már Képcsak integető kezeket meg könnyes szemeket láttam. Nem volt könnyű búcsú, sőt rohadt nehéz volt.

Olyan pillanat, ami után valami végtelen nagy üresség maradt.
Az aluljáróba menet az öreg, kövér kalauz megkérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e, bólintottam, de úgy éreztem, hogy semmi sincs rendben. Pedig ez az utóbbi néhány hét nagyon is rendben volt.

A lányok magukkal vitték a jó
Képidőt Szegedre, mintha nem lett volna elég egész tavasszal, újabb viharok jöttek, eső, szél, lehűlés. Nekem még két hét Wrocławban,  kevesebb ismerőssel, de sokkal inkább kevesebb baráttal.

Végre sikerült kialudnom
magam, bár elég furcsa időpontban: délelőtt tíz és este hét között aludtam kilenc órát szinte megszakítás nélkül, ami régóta nem fordult elő velem. És akkor az jött, hogy tervezni kéne, valahogy még hasznosan Képeltölteni ezt a hátralévő két hetet, aztán elfogadni valamelyik csehországi meghívást, a nemzeti parkos Jarekét, vagy a cseh-magyar  testvérpárét, és szétnézni Prágában. Addig meg kiélvezni minden lehetőséget, amit Wrocław nyújthat az embernek.

Este láttam, hogy Natalka és
Paweł a konyhában söröznek. Gondoltam, megkínálom őket a magyar pezsgővel, szóltam Damiannak, Adának és Ireknek is, mindenki kitelepedett a Képkonyhába, még a tengerimalacokat is kihozták. Mint egy nagy család. Végre valami olyasmi történt, aminek  már korábban vagy inkább többször kellett volna történnie.

Gondoltam, ennyi idő után ideje
összehaverkodni a lakótársakkal, főleg úgy, hogy a magyar lányok, akikkel együtt töltöttem az utóbbi heteket, hazamentek. Amíg ők Wrocławban voltak, nagyon jól elvoltam velük, és igazából nem is zavart, hogy a lakótársakkal alig beszélünk.Kép

Bár ezen a kellemes estén egy ideig dúlt a testvérharc, hogy Ada már akkor is leitatta az öccsét, amikor Damian még csak tizenkét éves volt, meg hogy mindig csak Natalka, Paweł és én mosogatunk, a többiek nem. De a közös pezsgőzés után már csak nevetgélés volt meg sztorizgatás. Natalka még sütivel is megkínált, ami az érkezésem óta nem fordult elő, pedig gyakran sütött, aztán én is megkínáltam őket a szegedi házi szalámival, és jól végződött a nap.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Lengyelország, 26. rész: Bazylia gyermekei