Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (30. rész)

KépVannak olyan szervezett kirándulások turisták számára, amelyekre nem érdemes pénzt  költeni, mert csak körbeviszik az embert a városon, amit esetleg ő maga is meg tudna tenni, de akadnak olyanok is, amiken érdemes részt venni, mert olyan helyekre juthat el, ahova magától eszébe sem jutna elmenni, mert esetleg nem is tud ezeknek a helyeknek a létezéséről, és közben még meg is ismerkedhet érdekes idegenekkel.

A szombati Képegész napos buszkirándulás az utóbbi kategóriába tartozott. Az első állomás Hobart híres piactere, a Salamanca Market volt, ahol előző nap már  jártam, de akkor nem volt piacnap. Most szombat volt, és szombatonként mindig nagy a forgalom a piactéren, amely egy régi épületekből álló házsor, a kikötő és a tasmán parlament épülete között található. A piacot hangulatossá tette a különböző országokból érkezett zenészek és zenekarok játéka is. Olyan volt, mint egy világzenei színpad, persze Képszínpad nélkül.

Volt például egy héttagú dél-amerikai zenekar hegedűvel, gitárokkal, dobokkal, pánsípokkal. A hét zenészből az egyik egy egészen fiatal kisfiú volt. A dél-amerikai  zenészeket gyerekkorom balatoni nyaralásai óta imádom, akkor nagyon megszerettem ezt a pánsípos témát.

Aztán volt egy négytagú zenekar, három fiú és egy lány, akik gitáron és hegedűn játszottak. Mint kiderült, hobarti gyerekek voltak, Képpedig én azt hittem, hogy írek vagy skótok. Volt egy szintén nagyon fiatal kissrác, aki gitározott és énekelt, nagyon hamisan és papírról olvasva, viszont a lelkesedése előtt le a kalappal. Volt egy ázsiai srác is valami pengetős hangszerrel. Aztán egy gitáros, meg egy bendzsós.

Szóval egy csomó utcazenész. Meg persze a kirakodóvásár, mert egy piac mi másról is szólhatna. Ruhák, könyvek, játékok, szuvenírek, virágok, ahogy ilyenkor kell, húsok, kolbászok, gyümölcsök, italok. Vettem magamnak egy tasmán ördögös pólót, ami az Képegyik kedvenc pólóm lett, és ettem egy kolbászt egy német büfében, mert hát Tasmania egy kicsit mégis multikulturális. Volt egy kávézó a piac mellett, ahol végre internetezhettem, tasmániai tartózkodásom során először és utoljára.

 Mielőtt tovább indultunk volna, egy szép tajvani diáklánnyal, Ting-Yuval, és egy idősebb, sovány, kopaszodó német taggal, Wilfrieddel beszélgettem, akik csak onnan ismerték egymást, hogy ugyanabban a motelben laktak. A német hosszú ideje járta a világot. Annak idején a Képszülei Kínában házasodtak, ő maga Kölnben élt, de éveket töltött például Angliában is. Meg is látszott rajta, mert tökéletesen beszélt angolul. Viszont annak ellenére, hogy német volt, azt mondta, nem szereti sem a focit, sem a kolbászt, sem a sört. Úgy látszik, vannak ilyen németek is. Most éppen Amerika és Óceánia után érkezett  Ausztráliába.

A beszélgetés során a kínai konyha is szóba jött. Megemlítettem, hogy én Magyarországon, azon belül is Képkedves szülővárosomban, Mosonmagyaróváron ettem a legjobb kínai kajákat. Úgy éreztem, hogy ezzel a tajvani diáklányt és a Kínába szerelmes német világjárót is sikerült vérig sértenem, legalábbis azt mondták, hogy biztos, hogy amit én ettem, az nem kínai kaja volt. Szerencsére nem sértődtek meg nagyon, mert később  is szóba álltak velem.

A piacon tett séta után a turistabusz elhagyta Hobartot. A következő állomásunk egy Dunalley nevű kis falu volt, ahol a szép kilátásban gyönyörködtünkKép néhány percig. Dunalley-nél egy kis folyó található meredek parttal, ami szétválasztja egymástól a kis Tasmán-félszigetet, és magát Tasmania szigetét. Szóval ez alapján a Tasmán-félsziget nem is félsziget... Dunalleyből rögtön indultunk tovább a kirándulás fő úticélja, Port Arthur felé.

A buszból láttam egy hangyászsünt, ami jellegzetes, őshonos állat errefelé. Kedvem lett volna rákiabálni a buszsofőrre, hogy álljunk meg, nézzük meg közelebbről, és hadd fényképezzem le, ha már úgyis mindent és mindenkit lefényképezek, de inkább Képnem szóltam. Azt hiszem, rajtam kívül senki nem látta a kis állatot. A Port Arthurba vezető úton még egyszer megálltunk, szintén a kilátásban gyönyörködni.

Port Arthur városa többek között az egykori börtöneiről híres. A régi városrészt  múzeumvárossá alakították. A település lakossága mindössze ötszáz fő. Híres még arról is, hogy 1996-ban volt itt egy véres öldöklés, amiben harmincöten meghaltak, harmincheten pedig súlyosan megsérültek. A mészárlást egy Martin Bryant nevű elmebeteg fasz követte el.Kép

A buszon kaptunk egy-egy kártyát, minden kártyán egy egykori elítélt neve szerepelt. Nekem egy Ebenzer Brittlebank nevű néhai fegyenc helyébe kellett képzelnem magam. Kipróbáltuk a lábbilincset is, néhány másodpercre összeláncoltak egy japán lánnyal, Mimivel.

A turistacsoport tagjai részt vehettek egy ingyenes gyalogtúrán. Én is csatlakoztam a gyalogtúrához, de végül otthagytam a csoportot és egyedül indultam el, mert az idegenvezető nő olyan gyorsan beszélt és olyan sok információt próbált megosztani velünk, hogy elzsibbadt tőle az agyam.

A történelmi városrészben egyébként a börtönökön kívül megtalálható az egykori kórház, az iskola és a templom épülete is. A Képmesebeli környezetben elvarázsolt kastélyként álló, mesebeli külsejű templom érdekessége, hogy a belseje üres, és nem kötődik semmiféle egyházhoz. Tényleg mesebeli volt egész Port Arthur. Zöld fű, kispatak, a háttérben erdők, meg sűrű köd.

Éjszakánként szellemtúrákat is rendeznek Port Arthurban, ami állítólag nagyon félelmetes. Adrian mesélte, hogy ő egyszer részt  vett egy ilyenen, és majdnem összefosta magát. Én is szívesen kipróbáltam volna egy ilyen szellemes éjszakai sétát, de éjjel Képnem tudtam volna visszabuszozni Hobartba a szállásomra, a taxi szóba sem jöhetett, gyalog meg sok lett volna az a száz kilométer.

A buszkirándulás árában egy hajókirándulás is benne volt. Gyönyörű helyeken hajóztunk, ködbe burkolózó szigetek és hegyek között. Nekem, mint magyar gyereknek persze azt tűnt fel, hogy volt egy hegy, ami teljesen úgy nézett ki, mint a Badacsony.  Elmentünk a Halál Szigete mellett is, ahol megállt a hajó, de ott sajnos nem Képszállhattunk ki, mert nem volt rá idő.

A hajón a már említett tajvani lánnyal, Ting-Yuval beszélgettem, aki elmondta, hogy fél évre jött ide angolt tanulni. Ahhoz képest nem beszélt sokkal jobban, mint én. Sőt úgy tűnt, egyáltalán nem beszél jobban. Eddig tanult, most utazgatott.

A buszon a japán lánnyal, Mimivel beszélgettem. Ha már előző nap ír napot tartottam,  most jöhetett egy ázsiai. Mimi Képegyébként dolgozni és nyaralni jött Ausztráliába. Working holiday. Mondta, hogy találkozott már más magyarokkal is, és bírta őket.

Amikor „hazafelé” tartottunk, sajnáltam, hogy a Tasmán Ördög Parkban nem álltunk meg. A tasmán ördög Tasmania jellegzetes őshonos állatfaja, erősebb az állkapcsa, mint például egy pitbullé. Szerettem volna Tasmániában látni egy tasmán ördögöt, ami végül nem jött össze. Amúgy pár héttel korábban jelentkeztem egy erdei sétára, ahol  garantálták, hogy láthatunk tasmán ördögöt meg mindenféle hasonló Képőshonos állatokat, de ezt a túrát sajnos törölték. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy az előző héten Sydneyben, a Featherdale Wildlife Parkban már láttam egy tasmán ördögöt, de Tasmániában lett volna az igazi.

Meglepetés volt a kirándulás résztvevőinek, hogy megálltunk a Tasmán Boltívnél, ami egy hatalmas természetes úton létrejött sziklafal, a közepén egy nagy tátongó nyílással, a mélyben meg a tenger háborgó vízével. Pár lépésnyire tőle található az Ördög Konyhája,  egy óriási szakadék. Ez a hely Képtényleg csodálatos, gyönyörű, lenyűgöző volt, meg minden, valami olyasmi, amire azt mondja az ember, hogy ezért tényleg megérte Tasmaniába jönni!

Közben elkezdett esni az eső. Amikor az Ördög Konyhájánál voltunk, már szakadt. Mellé meg még a szél is fújt, és egyébként is hideg volt, tizenvalahány fok. A buszra visszaszállva ez nem zavart senkit, de úgy látszik, nem zavarta azokat a fiatal srácokat sem, akik éppen akkor kapaszkodtak fel az útra a tenger Képfelől, szörfdeszkával a kezükben... Őrült ausztrál szörfösök.

Az utolsó hobarti estémen egy kicsit berúgtam. Az történt, hogy a kirándulás vége felé Wilfried, a német világjáró és Ting-Yu, a tajvani diáklány szóltak nekem, hogy menjünk el együtt vacsorázni a hobarti kikötőhöz. Nem mondhattam nemet, sőt a finom és bőséges vacsora, hal és sültkrumpli után még én javasoltam, hogy sétáljunk egyet a városban, vagy igyunk meg valahol valamit. Bár én igazából csak Ting-Yut szerettem volna Képmeghívni, de végül a germán is jött velünk.

 Végül elmentünk az ő szállásukra, aminek a halljában volt egy kedves kis kocsma. Megittunk néhány üveg sört meg néhány pohár bort. Wilfried borozott, Ting-Yu sörözött, én mindkettőt. Azt mondják, ha az ember meg akar ítélni egy helyet, a vécét kell először megnéznie. Hát ennek a Pickled Frog nevű motelnek a vécéje Magyarországon, sőt akár a Balkánon is megállta volna a helyét. Ajtó helyett függöny, Képszappan helyett semmi.

 Amúgy elég szürreális volt, hogy egy nyugdíjas német világutazóval meg egy fiatal tajvani diáklánnyal iszok egy turistaszálló kocsmájában Hobartban, de egész jól el tudtunk beszélgetni, és a hangulattal sem volt baj. Főleg úgy, hogy hármunk közül én ittam a legtöbbet. A némettel beszélgettünk a focitól elkezdve a művészeten át a politikáig sok mindenről. Tájakról, országokról, kultúrákról, nyelvekről, emberekről. Úgy látszik, ha iszok, egész jó beszélgetőpartner vagyok angolul is.Kép

 Aztán az öreg elment aludni, így kettesben maradtunk a tajvani csajjal, amit persze nem bántam. Elkezdtünk nézni valami horrorfilmet, amit a motel kis nappalijában vetítettek. Közben ő is el akart menni aludni, pedig mondtam neki, hogy jöjjön át az én szállásomra, mert ott még nyitva van a kocsma. Persze már rég nem volt.

Még egy cigit is elszívtam vele, pedig szinte soha nem cigizek. Köhögtem is tőle, meg hülyén is állhatott a kezemben, amire Ting-Yu is tett valami Képmegjegyzést. Könyörögtem még egy kicsit, hogy jöjjön át,  de Ting-Yu nem akart, nyilván érezhető volt a hátsó szándékom, így aztán egyedül, magányosan indultam „haza” a sötét éjszakában, Hobart kihalt utcáin, szakadó esőben. Ezt az utóbbi mondatot persze csak a drámai hatás kedvéért írtam le, igazából nem szakad az eső, csak szemerkélt.

Az alvásra nem sok időm maradt, hajnali négy előtt már fel kellett kelnem, mert fél ötkor már ott állt a fogadó előtt a taxim, ami vitt ki a reptérre. A taxi rohadt Képdrága volt, negyvenhat dollár, mert a szállásom nagyon messze volt a reptértől, és olyan korán nem jártak még  a buszok sem.

Ennyi pénzből, meg azokból a kisebb-nagyobb összegekből, amiket itt-ott költöttem ilyen-olyan dolgokra többé-kevésbé feleslegesen, kijött volna még egy utazás. De hát ez van, bármilyen élethelyzetben, főleg egy utazásnál mindig akadhatnak előre be nem kalkulált költségek. Így legalább láthattam a Tasmán-hidat kivilágítva a Drewent-folyó felett. Mondtam a taxisnak, hogy szóljon, ha lát egy tasmán Képördögöt, de azt mondta, nem fog látni, és így is lett.

A reptéren természetesen most is elfelejtettem az ablak mellé kérni az ülést és most sem volt szerencsém, megint középre kerültem. Hobartból először Sydneybe repültem. Azért nem Canberrába, mert Sydneybe olcsóbb volt, még úgy is, hogy Sydneyből még haza kellett buszoznom a fővárosba. Az imádott Sydneyben eltöltöttem még egy fél napot, mert csak este indult a buszom.

Esett az eső. A reptérről Sydney belvárosába mentem egy kisbusszal. KépEgy ismerős  helyre, előző szállásomra, a Nomads Maze Backpackersbe vittem a csomagjaimat. Abba az egykori vécébe, amit csomagmegőrzővé alakítottak. Azóta sem lett kellemesebb hely, a szoba közepén például egy kis tócsába gyűlt össze a vizelet, és láttam egy csótányt is… De jobb ötletem nem volt, hogy hova vihetném a csomagokat.

Az utcán egy ázsiai lány szaxofonozott, mert az nem lehet, hogy az ember ne lásson valami furcsa utcazenészt. Elmentem a Sydney Towerbe, ahol már az előző  héten is Képjártam. Akkor nem volt időm megnézni az OzTreket, mert elvileg Valentinával, az olasz lánnyal kellett volna találkoznom, és együtt megnézni vele az Operaházat, ami biztos nagyon romantikus lett volna meg minden, csak hát ugye ő nem jött el. Szóval most volt időm megnézni az OzTreket a Sydney Towerben.

A háromdimenziós, virtuális mozi körbeviszi az embert Ausztráliában. Virtuálisan láthattam olyan tájakat, ahova élőben nem jutottam el. A székeket úgy mozgatták, hogy az ember Képazt érezze,  repülőben vagy tengeralattjáróban ül, vagy éppen egy vasúti kocsiban, egy bánya belsejében az aranyláz idején. Tényleg elég rázós volt, mellettem egy faszi majdnem el is hányta magát...

Mielőtt a buszom Sydneyből Canberrába indult, elsétáltam a Hyde Parkba, amit eddig csak éjjel láttam. A fák árnyékában az aszfaltra egy hatalmas sakktáblát festettek, ahol állva sakkoztak az emberek óvodás kisgyerek-méretű bábukkal. Végre kisütött a nap is, és Képhirtelen nagyon meleg lett. A nagy melegben érdekes látványt nyújtott a  pálmafák között felállított karácsonyfa.

Mivel Ausztráliában akkor van nyár, amikor Magyarországon tél, az ausztrálok nyáron ünneplik a karácsonyt. Ebből én kimaradtam, mivel december közepén utaztam haza, de részben azért így is átélhettem a meleg karácsonyi hangulatot, mivel egyes boltokban már október elején volt néhány karácsonyfa meg karácsonyi dísz, de az egészet mégiscsak ez a pálmafa mellett álló karácsonyfa tette különlegessé,  vagy inkább bizarrá. Ez vitte el a pálmát…Kép

Amúgy éppen Afrika-fesztivált tartottak a Hyde Parkban, kis bódékat állítottak fel, a különböző afrikai országok pavilonjait. Egy színpad előtt egy afrikai nő meg afrikai kislányok táncoltak. Szóval egy  kicsit furcsa volt az egész. A buszon még gyönyörködtem a naplementében, aztán hazaérkeztem Canberrába az utolsó pár hetemre. Ahogy az lenni szokott, Kathy vitt haza a buszpályaudvarról.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Nagyon messze, 30. rész: Az ördög konyhája