Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nagyon messze (4. rész)

A taipei városnézés után délután értünk vissza a taoyuani reptér tágas, négyszintes  kettes termináljába, ahonnan az én gépem csak este indult tovább Sydneybe, így volt időmKép internetezni és vacsorázni. A macedón származású ausztrál gitárossal, Sasha-val kajáltunk a reptér legfelső emeletén egy gyorsétteremben, konkrétan a Burger Kingben, és jól elbeszélgettünk. Hiányos angoltudásommal is simán megértettem mindent, amit mondott, és el tudtam  magyarázni mindent, amit akartam.

Sasha tudta, hogyan kell beszélni egy idegen nyelvűvel, aki csak tanulta az angolt, de nem beszéli tökéletesen. Már várta, hogy hazaérkezzen Sydneybe a családjához. Érdekes, hogy annyira megbíztam benne, hogy a csomagomat is ott mertem hagyni az asztalnál, amikor kimentem a vécére.

Amikor említettem Sashának, hogy a rokonaimhoz megyek Canberrába, mondta, hogy Sydney jobban fog tetszeni. Nem ő volt az első, akitől ezt hallottam. Mielőtt elindultam volna, leveleztem pár Ausztráliában élő magyarral, és Képtöbben is írták, hogy Canberra unalmas, meg hogy vigyek magammal könyveket, mert  unatkozni fogok.

Nem hittem el, mondom, nem szoktam unatkozni, még otthon sem, pedig egy Mosonmagyaróvár nevű kisvárosból jöttem, aminél szintén léteznek izgalmasabb helyek. Hogy unatkozhatnék akkor egy másik országban, egy másik kontinensen, egy másik világban, ahol minden új nekem?!

Taoyuan Cityből Sydneybe kilenc órát repültem. Említettem már, hogy a repüléstől nem félek. Most is majdnem elaludtam a felszállás előtt, és utána is. De azért a felszállás mindig  élmény, még egy ilyen készülődő nagy viharban is, amilyen Tajvanban volt.

Szóval az indulás előtt kis híján leragadtak a szemeim, persze később nem tudtam elaludni, amikor a sötétben repültünk és kábéKép mindenki aludt a személyzeten és rajtam kívül. Egy kicsit olyan volt, mint az óvodában, amikor ebéd után kötelező volt aludni, és szépen el is aludt minden kisgyerek, kivéve engem. Valahogy akkor sem ment, és azóta sem nőttem ki.

Megint az ablak mellett ültem a repülőn. Egy kínai-ausztrál kettős állampolgárságú orvos ült mellettem. Elég nehéz volt vele kommunikálni, mert alig érthetően, kínai akcentussal ejtette ki az angol szavakat. Viszont néha előtört belőle a beszédkényszer, és nem csak hogy beszélt, hanem kérdezett is, ami még rosszabb, mert nekem meg valahogy nem volt kedvem beszélgetni vele. Szerencsére félúton előreült egy üres ülésre, így aztán két széket foglalhattam el egymagam.

 Valahol Taoyuan és Sydney között félúton végre elém tárult az ötödik kontinens! Amikor világos lett, már Ausztrália felett voltunk. Vörös sivatagot és folyómedreket láttam a repülőgép ablakából, hosszú órák után jelentek csak meg az első zöld foltok, majd az első települések.

Szóval elém tárult Ausztrália, egy furcsa kontinens hatalmas lakatlan területekkel, már a látványa is lenyűgöző volt. Átrepültünk a KépGreat Dividing Range, azaz a Nagy Vízválasztó hegység felett, gyönyörű volt, mintha óriási kőzettömböket gyűrt volna össze valaki. Végül a négymilliós metropolisz, Sydney fölé értünk.

A megérkezés után, az ellenőrzésnél elkérték az útlevelemet, ahogy az ilyenkor szokás, aztán miután visszaadták, hiába kerestem benne az ausztrál vízumomat igazoló pecsétet a tajvani vízumot követő oldalon. Csak hetekkel később vettem észre, hogy megvan az is, egy egyszerű kis pecsét formájában, csak oldalakkal hátrébb, és nem olyan díszes, mint a tajvani, de azért vízumnak vízum.

Mindenesetre akkor ez hirtelen nem tűnt fel, az események meg pörögtek tovább, egy mogorva ellenőr nyittatta ki velem a hátizsákomat, majd egy rövid és nem túl alapos ellenőrzés után továbbengedett. Vagyis továbbmentem anélkül, hogy utánam szólt volna, ezek szerint semmi olyan tárgyat nem talált a táskámban, amit illegálisan akarnék becsempészni az országba.

A sydney-i reptér nem tetszett, sem a nemzetközi, sem a hazai terminálja, ahonnan Canberra felé kellett továbbrepülnöm. KépA nemzetköziről ingyenes busszal jutottam el a hazaira. Fáradt és éhes is voltam, ráadásul az otthonról fogadott és az otthonra tárcsázott hívások miatt nulla forintra csökkent a telefonom egyenlege, pedig amikor elindultam hazulról, még tizenháromezer forint volt rajta… Ráadásul az arab és kínai repterekkel ellentétben itt még az internet is fizetős volt.

Valahogy elkezdtem hiányolni a Tajvanban szerzett „barátaimat” is, a többi magányos utazót, Sashát, a macedón származású ausztrál gitárost, a Szlovákiában született új-zélandi nőt, meg az amerikai lányt. Pedig alig ismertem őket, de mégis rossz volt a kedvem, bár lehet, hogy csak azért, mert Sydneyben nem volt túl kedves a reptéri személyzet, és ez már elég is volt ahhoz, hogy ne érezzem jól magam. Mintha el sem tudták volna képzelni, hogy valaki nem beszél tökéletesen angolul. Néha nem értettem őket, gyorsan beszéltek és elharapták a szavakat.

Internetezni persze muszáj volt, és rá is értem. Amikor lejárt az időm, odamentem az automatához, hogy bedobjak még egy kis pénzt. KépAz automata csak pár lépésnyire volt a gépemtől, ezért otthagytam a monitor előtt azt a papírt, amire a jegyzeteimet írtam. Azokat a jegyzeteimet, amik alapján az élménybeszámolóimat készítettem az otthoniak számára, meg egy kicsit magamnak is emlékül. Erre éppen akkor jött egy takarítónő, és letakarította az asztalról a jegyzeteimet a többi hulladékkal együtt, ment a szemetesbe a műanyag üdítősüvegek meg csokipapírok mellé. Szerencsére csak harmadik napja utaztam, az emlékek a fejemben is megvoltak még, egy részük meg a fényképezőgépem memóriakártyáján.

Az útlevelembe pecsételt vízum nemtalálása és a jegyzeteim likvidálása mellett jött egy újabb kis bosszúság, észrevettem, hogy az ausztráliai konnektorokba nem passzol az az átalakító, amit Magyarországon vásároltam. Az adapter ázsiai darabjának legalább Tajvanban hasznát vettem, de a brit darabja nem passzolt az ausztrál konnektorhoz, pedig a boltban ezt mondták, én meg elhittem, az angolszász országokban nyilván mindenhol ugyanolyanok a konnektorok. Kiderült, hogy nem így van.

KépTehát nem éreztem jól magam a Sydneyben töltött néhány óra alatt. Az éhségemet egy hamburgerrel csillapítottam egy Hungry Jack’s gyorsétteremben, ami a Burger King ausztráliai leányvállalata. Sydneyből Canberrába csak egy órát kellett repülnöm. A China Airlines nagy interkontinentális gépe után most a Quantas ausztrál légitársaság fapados kis járatával utaztam. A járat egy kicsit késett, aztán az indulás előtt éppen az én ablakom mellett javították a gépet a szerelők, nehogy szétessen repülés közben...

Ezen nem is idegeskedtem, de aztán az utazás során először elbizonytalanodtam egy kicsit. Canberra fölé érve eljött az a pillanat, amikor elgondolkodtam rajta, nem lesz-e sok ez a három hónap. Eddig olyan szép volt minden, és most sem azt bántam meg, hogy idejöttem, de valami mégis zavart. Egyrészt a főváros onnan a magasból nem úgy nézett ki, mint amilyenre számítottam: ritka növényzet, lazán egymáshoz kapcsolódó  kertvárosok, és kábé ennyi. Másrészt eszembe jutott, hogy Janival állítólag nehéz kijönni, a többieket meg igazából alig ismertem.

Szóval ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor a Képhosszú és fárasztó, de vidám és reményekkel teli utazás közben elbizonytalanodtam. Ez az érzés aztán azonnal elmúlt,  amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, amikor Jani és idősebbik fia, James fogadtak a reptéren. Jani ugyanúgy nézett ki, mint öt éve, amikor legutoljára járt Magyarországon, ugyanúgy százhatvan centi magas volt, ugyanolyan sovány, ugyanolyan szemüveges, ugyanolyan borostás, és ugyanúgy kockás ing volt rajta, mint mindig. Rögtön felismertem.

Igazából kettőnk közül csak én változtam, nehezebb lettem pár kilóval és talán magasabb pár centivel, a hajam viszont sokkal rövidebb, nem biztos, hogy Jani megismert volna engem, ha nem megyek oda egyből hozzájuk. James és én pedig biztos, hogy elmentünk volna egymás mellett az utcán, hiába, huszonegy éve nem láttuk egymást.

Canberra repülőterét méreteiben hozzá sem lehetett hasonlítani az addig látottakhoz, például Sydney repteréhez. Főváros ide vagy oda, ez bizony egy kis falusi leszállópályának tűnt, még ha ugyanolyan modern is volt. James mondta, hogy segít vinni a csomagjaimat. Örültem, mert a több mint Képháromnapos utazás után már alig vonszoltam magamat, és látszott, hogy a srác jó erőben van. Erre felkapta a kis hátizsákomat, én meg húztam magam után tovább a húszkilós bőröndöt a parkolóig.

Az Egyesült Arab Emírségekben és Tajvanban trópusi forróságot éreztem, Ausztráliában viszont legfeljebb kellemes napsütésben lehetett részem. Éppen tavasz eleje volt, amikor megérkeztem. Azt mondták, ez az első igazán tavaszias nap. Még a csomagjaimat sem pakolhattam le új szálláshelyemen, Jani és James a canberrai reptérről rögtön elvittel Queanbeyanbe, abba a közeli kisvárosba, ahol James és  testvére, Adrian éltek családjaikkal.

A két egymás mellett álló ház közül, amit a srácok a nagyanyjuktól örököltek, csak James házába mentünk be. Bemutattak James menyasszonyának, Rachelnek, közben ott szaladgált körülöttünk másfél éves kisfiuk, Riley. Megkínáltak egy üveg jó hideg sörrel, ami így fáradtan és kimerülten igazán jólesett. Aztán vissza is mentünk Canberrába, Jani és felesége, Kathy házába. Az országút mellett láttam egy csoport kengurut a réten legelészni. Olvastam róla, hogy olyan sok van belőlük, hogy a helyiek ritkítják az állományt.Kép

Jani és Kathy canberrai háza volt az én szállásom majdnem végig a három ausztráliai hónapom alatt. Egyszerű, földszintes, mindenféle luxust nélkülöző, könnyűszerkezetes kis ház, egy része téglából. Teljesen átlagos, olyan ház, amilyenből rengeteg van Canberrában. A tágas nappaliban kényelmes, kék színű fotelek és kanapé.  A ház bejáratából gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre.

Kathyre csak az 1987-ben készült fényképekről emlékeztem. Rögtön látszott rajta, hogy mennyire kedves és aranyszívű. Nemsokára megérkezett Jani fiatalabbik fia, az egyébként minden családtagnál magasabb Adrian is a feleségével, Amandával. Az ő kisfiukat, a féléves Alexet akkor még nem láttam, mert éppen Amanda szüleinél volt.

A házban ott volt még Kathy anyja is, egy nyolcvanhat éves ukrán öregasszony. Jani mondta, hogy be se mutatkozzak neki, mert úgyis elfelejti, ki vagyok, nem sok mindent érzékel már a külvilágból. Az időskori leépülés előrehaladott stádiumában volt, évek óta nem tudott magáról gondoskodni, sőt nem tudott semmit a világról, azt sem, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és igazából saját magáról sem tudott semmit. Pár nap múlva betették egy öregotthonba, és ott is maradt egy teljes hónapig.

Kép A lakásban élt egy kutya is, Deca, szinte családtagként, ahogy a kutyák általában szoktak. Eredetileg James kutyája volt, de átmenetileg Janihoz és Kathyhez került, miután a kis Riley megszületett. Estefelé átjött Brendan is, egy hallgatag, szőke, kopaszodó srác, James legjobb barátja, szintén majdnem-családtag.

A megérkezésem után fáradt voltam, viszont nagyon jól éreztem magam. Egyrészt egy csomó sört, bort és töményet megitattak velem, az az üveg tokaji bor is elfogyott, amit nekik vittem ajándékba, ráadásul úgy, hogy a nagy részét nekem kellett meginnom. Másrészt úgy éreztem, hogy örülnek az érkezésemnek.

Örültek az ajándékoknak, amiket hoztam. A Magyarországról szóló háromnyelvű képeskönyvnek, amit én vettem nekik, a tokaji bornak, a ruháknak meg a játékoknak, amiket a szüleim, a nagymamám és a nagynénémék küldtek. Én meg annak örültem, hogy ilyen kedvesen fogadtak.

Este a srácok, James és Adrian Queanbeyanben akarták megnézni a Liverpool-Manchester United meccset a tévében. Engem és Janit is rábeszéltek, hogy menjünk el hozzájuk. A kimerültségtől majdnem elaludtam meccsnézés közben,Kép ráadásul ki is kapott a csapatom, a Manchester. A meccs után még folytattuk a beszélgetést és italozást Adrian házában.

Jani meg én taxival mentünk „haza” Queanbeyanből Canberrába. Ennél mozgalmasabban nehéz lett volna eltölteni az első napomat. Harmincöt ausztrál dollárt fizetett a tizenöt kilométeres útért, végülis nem is olyan sokat. Egy ausztrál dollár kábé százötven-százhatvan forintot ért. Elég sokat ittam az este folyamán, és napok óta nem pihentem ki magam rendesen, aminek az lett az eredménye, hogy másnap délután fél ötig folyamatosan aludtam. Rámfért.

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Nagyon messze, 4. rész: Az első tavaszi nap