Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Művészetek Völgye, könyvvásár és 30Y

Fesztblog (2. rész)

Rémlik, hogy egyszer nagyon régen gyerekkoromban egy balatoni nyaralás alkalmával Képarrafelé autóztunk, át a Művészetek Völgyén, de nagyjából összesen ennyi maradt meg  belőle. Az meg nem sok. Most sem mentem volna, de megtudtam, hogy az első napon fellép a 30Y, és mivel az év folyamán még nem voltam egyetlen koncertjükön sem, hiányzott az élmény.

Ami egy kicsit zavart, hogy a baráti körömből senki nem tartott velem, de úgy voltam, nem érdekel, sok helyen fordultam már meg egyedül. A teljes napot viszont nem akartam magányosan tölteni, így kapóra jött, hogy a szüleim éppen a Balatonon nyaralnak, amúgy is hetek óta tartott a brutális kánikula, így aztán úgy döntöttem, hogy reggeltől délutánig vízpart, este meg koncert a Völgyben.

Nagyon korán kellett kelnem, ami önmagában nem lett volna baj, de mivel az utóbbi három-négy napban (iszogatós-beszélgetős esték, házibuli, hajnalba nyúló filmnézés, álmatlanság) összesen nem aludtam annyit, mint amennyi egy napi alvásszükségletem lenne, így jobb híján abban bíztam, hogy a buszon vagy a strandon újra megpróbálom. Amúgy is sokat kellett tömegközlekednem: Képnegyed hatkor ki az állomásra, onnan vonattal Győrbe, ott pedig  felszállni a Balatonfüred felé tartó buszra.

Ezzel a járattal utaztam már néhányszor, és voltak kellemetlen emlékeim. Most is látszott már a felszállás előtt, hogy ezen a péntek reggelen többen választják ezt a buszt, mint ahány ember valójában elférne rajta. Negyed hétkor, húsz perccel az indulás előtt már akkora tömeg tolongott a még zárt ajtókkal parkoló busz előtt, hogy kis túlzással egy komolyabb strandot is megtölthetett volna.

Az ilyen tömegek jellemzője, hogy később csak növekednek, a végállomásig inkább a felszállók lesznek többen a leszállókhoz képest, főleg ha egy forró nyári hétvégéről beszélünk és a végállomás a Magyar Tenger északi partjának fővárosa. Miután elfoglaltam a helyemet az emberi massza közepén, egy huszonéves fiúkból álló nagyobb társaság érkezett mögém, nagy utazótáskákkal,  nyilván amolyan ivós-berúgós-Képcsajozós balatoni kanbuli-hétvégére indultak. Az egyikük megjegyezte, hogy hiába javasolta a vonatot a többieknek, most nyomoroghatnak majd a buszon.

Az ajtó kinyílt, az emberek egyenként vették meg a jegyeket a buszsofőrnél, a tömeg idegtépő lassúsággal préselődött bele a járműbe. Egy kis tolakodás, vagy inkább pozíció-védés eredményeként éppen jókor szálltam fel, találtam még egy ülőhelyet egy lány mellett, akik viszont utánam jöttek, állva maradtak, és így kellett végigszenvedniük a két és félórás utat.

Mondom, volt már részem Képhasonló élményben ezen a járaton, általában ülve és lelkiismeret furdalást érezve, hogy nem adom át a helyem senkinek. Most csak az volt a bajom, hogy egyszerűen nem tudtam hova rakni a kezeimet és a lábaimat, illetve, hogy egészen intim közelségbe kerültem az egyik jól megtermett huszonéves srác fenekével, aki mellettem állt.

A buszsofőr minden bizonnyal meg volt elégedve a saját humorával, Veszprémvarsánynál például bemondta, hogy négy perc ötvenhat másodperces pihenőt tartunk, Veszprémben pedig megkérte a két  széksor között ácsorgó szerencsétlen utasokat, hogy húzódjanak már hátrébb egy Képkicsit, mert szeretné még felvenni azt a harminc embert, akik a buszra várnak.

Ha jött volna egy ellenőr, és ha az országra, meg úgy általában az egész világra a szabályok következetes betartása lenne a jellemző, a buszsofőrt simán megbüntethette volna, amiért nem vette figyelembe a jármű kapacitását. Eszembe jutottak a külföldi emlékeim, Ausztrália, ahol előre kellett jegyet foglalnom a távolsági járatokra, meg Lengyelország, ahol nem engedtek felszállni egy a buszra, amelyiknek minden ülőhelye megtelt.

De most nem Sydney vagy Melbourne volt az úticél, és nem is Wrocław, hanem Balatonfüred. Egy lány rosszul lett néhány széksorral előrébb, szerencsére volt nálam ásványvíz, legalább ennyivel segíthettem. Csak a legutolsó megállóknál Képkezdődött meg az utasok tömeges leszállása. Reggel kilenckor érkeztem meg, a szüleim nagyjából ebben az időpontban szoktak kimenni a strandra a nyaralásuk idején, amikor még van hely és le lehet teríteni a plédet meg a törölközőket a fűbe.

Amúgy égető napsütés, harminchét fokos levegő, huszonhét fokos víz, klasszikus strandidő, amikor még a legnehezebben száradó fürdőgatya is pillanatok alatt megszárad a napon. Csak a szél lengedezett egy kicsit, ami önmagában nem volt baj, sőt ilyen kánikulában kifejezetten jól jön néha, de ez a kis szél az egyre jobban hullámzó vízzel és az egyre sötétebb felhőkkel már a szombatra jósolt vihart és a brutális lehűlést jelezték, mintha valami hírnökök lennének.

 Szóval reggeltől délutánig strandolás, fürdés, napozás, úgy érzetem, mindez jól tett a napok óta tartó kialvatlanságomnak, és egy kicsit felfrissültem a régóta várt 30Y-koncert előtt. Balatonfüredről Monostorapátiba csak átszállással lehetett volna eljutni, szerencsére a szüleim Képelvittek autóval.

Útközben újra megcsodáltam a Balaton-felvidék megcsodálnivalóit, kilátás a Balatonra, zöldellő fákkal borított dombok, hegyek, takaros kis falvak. Meg persze szerpentinek, éles hajtűkanyarok, és végül a Völgy. A Művészetek Völgyét éveken keresztül négy falu, Kapolcs, Monostorapáti, Taliándörögd és  Vigántpetend rendezték meg közösen, később csatlakozott Öcs, Pula és Nagyvázsony is.

Aztán két évig semmi, 2010-ben viszont újraindult a rendezvény, és ennek a fesztiválnak a nyitónapjából akartam kivenni a részemet. Monostorapátiba érkezve meg kellett állapítanom, hogy nem érdemes ottmaradni a koncert kezdetéig, elég unalmasnak tűnt, Képfőleg egyedül. Ez van, ha hét falu együtt rendez egy fesztivált – nem lehet minden helyszín egyszerre izgalmas.

Ittam egy fröccsöt egy helyi borospincében, amit a fesztiválozó fiatalok láthatóan  nagyon kedveltek, a háziasszony Magdi nénit szívélyesen üdvözölték többen is. Aztán amint lehetett, felültem egy buszra és átmentem Kapolcsra, mert Kapolcs mégiscsak a völgyközpont, a Völgy fővárosa, a Völgy szíve.

A Művészetek Völgye elsősorban a magyar népművészet ápolásának az ünnepe, a kézműves-termékek és a gasztronómia nagy Képkirakodóvására, és a népzene is fontos szerepet kap. Mindezek mellett vannak jelen a könnyűzenei koncertek, de nem olyan hangsúlyosan. Egyszóval a Művészetek Völgye más, mint a divatos könnyűzenei fesztiválok.

A bazársorokon csak átrohantam, nem akartam venni semmit, viszont éhes voltam. Szerencsére az éhség (és persze a szomjúság) csillapítására vannak lehetőségek az ilyen helyeken. Egymást érik a korcsmák és csárdák, és a völgyhét idejére felállított kisebb bódék. A magyaros ételek persze nem olcsók, sokáig válogattam. Közben  benéztem egy-egy udvarra, volt, ahol bortól és pálinkától megrészegült lányok és fiúk daloltak gitárkísérettel, volt, ahol szalmával szórák fel a padlót, és a zenészek üstdobot verve és dudát fújva muzsikáltak.

Elmentem egy színpad mellett, ahol női és férfi néptáncegyüttes tartott előadást, bementem egy udvarra, ahol Képkönyvkiárusítás mellett egy blues-koncert zajlott éppen. Minden könyv egységesen kétszáz forintba került. Ezért a pénzért még egy korsó sört sem lehet kapni. Bár szeretek olvasni, nagyon ritkán veszek könyvet, most sem akartam, mert szeretek minél könnyebb táskával utazni, de azért ránéztem a  kínálatra.

Valahogy eszembe jutott, hogy Berényi Csaba barátom ajánlotta nekem Tokaji Zsolt Szólítsatok Brad Pittnek! című regényét, ami a szerző kínai ösztöndíjáról és egyéb ázsiai kalandjairól szól, nem kevés öniróniával megírt igaztörténet, amit már könyvtárban is kerestem, de még nem sikerült rábukkannom.

Szóval valahogy most éppen ez a Képkönyv ugrott be, és jött egy gyors gondolat, hogy ha meglátnám, amire kábé nulla százalék esélyt láttam, akkor biztos megvenném. Aztán ránéztem a könyvespultra, és nem akartam hinni a szememnek, de  gyakorlatilag ez első pillantásra előttem feküdt Tokaji Zsolt Szólítsatok Brad Pittnek! című könyvének két példánya. Még csak keresnem sem kellett.

Erre mondják, hogy fatális véletlen. Mekkora esélye volt ennek? Természetesen rögtön megvettem, kifizetve a kétszáz forintot, és boldogan mentem tovább, hogy most már tényleg egyek valamit. Végül a sok magyaros étel közül a nem éppen magyaros rántott camembert választottam, mert egész jó volt az ár-érték aránya, és az idő is szorított, vissza kellett érnem Monostorapátiba a 30Y-ra, nem volt több időm válogatni.

KépAz intézmény neve Pokol-lik korcsma volt, az egyik asztalnál két srác gitározott és Kispál-dalszövegeket költött át. Ittam egy finom fröccsöt is a kaja mellé, aztán irány a busz! Monostorapátiban Magdi néni pincéjének udvarában ittam még egy fröccsöt, közben az egyik asztaltársaság egyik tagja szintén gitáros-énekes produkcióval szórakoztatta a fröccsözőket – ezek a kis dolgok is hozzátartoznak a fesztiválhangulathoz.

A 30Y előzenekara a Compact Disco nevű formáció volt, számomra könnyen feledhető  produkcióval, nem is bántam, hogy csak a legvégére értem oda. Aztán a 30Y technikai személyzete el is kezdett pakolni, amíg én megittam még Képegy fröccsöt – imádok fröccsöt inni a Balaton környékén, valószínűleg itt lehet kapni a világ legfinomabb fröccseit, nem mintha a világon olyan sok helyen fröccsöznének az emberek.

Elkeserítő volt, hogy a színpad előtt alig lézengett néhány ember, az első sorban tinilányok, aztán ennyi. A színpadot egyébként kukoricaföldek, sportpálya és erdős domboldalak vették körül, biztos voltam benne, hogy a helyiek közül néhányan jegy nélkül lógnak  majd be. A lányok találgatták, hogy vajon az-e a Beckzoli, amelyiknek „ződ” a szeme.

A zenekar tagjai közül Ádi, Zaza, Endi és Papa maguk is részt vettek a pakolásban, aztán megjelent egy alacsony, vékony ember, közelebb a Képnegyvenhez, mint a harminchoz, először nem nagyon figyelt fel rá senki, de amikor kikacsintott a tinilányokra, jött a nagy sikítozás és kiabálás, rajongás tinilány-módra. Az érdeklődök száma később elkezdett növekedni a koncert közeledtével, a közönség összetétele is differenciáltabb lett valamennyire.

 Féltem egy kicsit, hogy a zenekar fáradt lesz, mert előző nap Debrecenben játszottak, másnap meg Körmenden fognak, és a három közül biztos ez lesz a legrosszabb itt Monostorapátiban, de ahogy elkezdődött, és ahogy néhány dal után láttam a lelkesedést, sőt inkább valamiféle tüzet Beckzoli szemében, nyilvánvalóvá vált, hogy itt is száz százalékig mindent kiadnak majd magukból.

Beckzoli meg is jegyezte, hogy Képörül a családias hangulatnak (ez a kevés számú hallgatóságot jelenti szebben megfogalmazva), legutóbb akkor volt ilyen, amikor egy teljesen ismeretlen kis zenekar játszott a Völgyben: a kétezres évek  elejének 30Y-ja. A hangulat tényleg jó volt, engem az első komolyabb élmény talál a Szív-szalutál-szív közben ért.

A színpadon Beckzoli énekelte, hogy „a férfi mindig nyer, és hogy csak kivétel, az olyan, mint én, hogy semmi sem”, én meg énekeltem vele az első sorból, ahogy szoktam, és éppen akkor néztünk egymásra, aztán mintha együtt röhögtük volna el magunkat, és mintha ez még legalább kétszer megismétlődött volna a koncert során különböző dalok esetében.

Mintha valami olyasmi lett volna, hogy tök jó, hogy szereted és Képérted ezeket a dalszövegeket, meg hogy neked is mondanak valamit. Mindenesetre soha nem tudtam elképzelni, hogy a mellettem sikítozó fiatal lányok mennyit fognak fel ezekből, illetve nyilván felfogják őket, csak mást jelent nekik, mint mondjuk nekem, mindenesetre engem nem zavar az ilyesmi, a jó zenék könnyen válnak populárissá. Sajnos a rosszak is, de a 30Y, mint tudjuk, jó zene.

Viszont egy srác nagyon zavart engem is és a mellettem álló lányt is, akivel a koncert előtt és közben váltottunk pár szót. A srác teljesen részeg volt és lökdösődött, ami  persze rock-koncerten nem gáz, de mindenáron mellettünk akart állni, próbált minket ölelgetni, aztán amikor nem engedtük be magunk közé, gyakorlatilag szétszedte mellettem a kordont. Egy másik srác el is menekült mellőle, ő nem volt olyan kitartó, mint mi. Később aztán valahogy eltűnt Képmellőlünk, már csak a koncert után láttam a földön feküdni majdnem eszméletlenül.

A koncerten elhangzott három új szám is a készülő albumról, az egyiket, a Sötét fiúkat már ismertem, a másik kettőt most hallottam először. Mindkét dal meglehetősen zúzósra sikerült. Amin egy kicsit meglepődtem, az a számok összetétele volt: az addigi négy  album közül a harmadikról, a Semmi szédítő magasságról mindössze egyetlen dal hangzott el, egy kicsit hiányzott is a többi, de volt, ami kárpótolt helyettük. Annyira figyeltem és átéltem, hogy alig készítettem tűrhető minőségű fotókat, videót meg egyáltalán nem, pedig jó helyen álltam.

KépA zenekar bő másfél órát játszott, ahogy számolgattam magamban a koncert után, huszonkét dal hangzott el, szóval tisztességes koncert volt, nekem mindenestre újra nagy élmény, pedig volt már részem néhány ilyesmiben. Ami feltűnt, hogy Beckzoli mintha egy kicsit több „konkrétat” ivott volna a szokásosnál, mindenestre  a srácok nem kímélték magukat.

A koncert után egyedül Ádi jött le sörözni és beszélgetni a sörsátorba, amit aztán fájóan hamar bezártak. Nekem még kellett néhány fröccs az élmény feldolgozásához és a koncert utáni üresség elviseléséhez, ezt még megkaptam, utána viszont a legszívesebben az ágyamban feküdtem volna otthon. Mivel ez a vágy kivitelezhetetlen volt, Kapolcsra akartam eljutni, ahogy még rajtam kívül többen is.

Egy két lányból és három fiúból álló dunaújvárosi társaság, látva, Képhogy egyedül vagyok, megkértek, hogy csatlakozzam hozzájuk. Ádi és még néhányan a 30Y-ból Tapolcára indultak, mert ott még nyitva van a Tesco és lehet venni kaját meg piát – ezek azok a  dolgok, amik miatt az ilyen és ehhez hasonló magyar zenekarok tagjait nem lehet sztárnak tekinteni.

Nekem még az sem volt, Ádi javasolta a stoppolást, a dunaújvárosiak meg később éppen az ő kisbuszukat próbálták leinteni. Szép is lett volna, ha a kedvenc zenekarunk fuvaroz minket, ami persze nem történt meg, de valahogy mások sem akartak hat embert felvenni. Így aztán ott ragadtunk Monostorapátiban, az öt dunaújvárosi meg én.

Amikor úgy nagyjából egy óra Képelteltével megbizonyosodtunk arról, hogy sem helyi járattal, sem fesztiválbusszal nem jutunk el Kapolcsra e késői időpontban, újdonsült barátaim gyalog indultak el az öt kilométeres út megtételére. Egy részeg alföldi kamionsofőr ugyan felajánlotta nekünk, hogy elvisz minket, de nem őt választottuk. Amúgy elmesélte, hogy még csak januárban hallott először a "30Y című zenekarról", ahogy ő mondta, és annyira megtetszett neki a zenéjük, hogy azóta szinte minden koncertjükre elkísérte őket.

Nekem még valahogy ki kellett húznom hajnali negyed ötig, akkor indult az első busz Veszprémbe, onnan meg már a Győr-Mosonmagyaróvár útvonalon haladva várt rám az ágyam. Nyitva volt még egy kocsma, meg Magdi néni pincéje, ahol éppen a vidám, bajusza alatt mosolygó fia mérte Képa borokat, de úgy, hogy ő maga részegebb volt, mint az összes vendége együttvéve.

Amíg a koma kitántorgott a konyhába, hogy zsíroskenyeret készítsen nekem lilahagymával, simán belecsúsztathattam volt néhány üveg rizlinget a hátizsákomba, vagy válogathattam volna a savanyúságok, befőttek közül, a Kárpát-medence népeiben úgyis megvan a lopás ösztöne, ráadásul az ilyen kis borospincékben viszonylag ritkán helyeznek el biztonsági kamerákat, de tisztesség is van a világon, az ilyen helyekről egyszerűen nem illik lopni.

A levegő közben nagyon lehűlt, és megérkezett a szélvihar is. A kocsmában veszekedés, kiabálás, az utcán részegen tántorgó emberek, az egyikük hörögve okádott egy ház tövébe, egy udvarból gitárszó hallatszott. Néhány szemfüles gazda Képkiadta a saját kertjét sátorhelynek. Rá kellett jönnöm, hogy szombat van, és szombaton nem megy busz Veszprémbe negyed ötkor. Ötig kellett várnom a következőre, a szél a bőröm alá hatolt és teljesen átfagytam, hiába volt előző nap kánikula, Veszprémben már csak tizennyolc fokot mutatott a hőmérő…

Már Monostorapátiban, a kocsmában ülve is elbóbiskoltam néhány percre, aztán Veszprémig a buszon is leragadt a szemem néha, de a Veszprém és Győr közötti utat gyakorlatilag végigaludtam. A végén izgultam, hogy késni fog a busz és nem fogom elérni a vonatomat, aztán megint fagyoskodhatom egy órát valahol. A nagy izgalom Képellenére újra elaludtam, egy srác ébresztett fel Győrben, és éppen az utolsó pillanatban szálltam fel a vonatra.

Amin aztán megint elaludtam, de szerencsére a mosoni állomásnál kiszálltam, ott meg már várt az egyes busz, ami egészen hazáig vitt. Szóval happy end, végül nem késtem le semmit, reggel fél kilencre otthon is voltam. A buszon éppen 30Y-rajongó Miki barátommal találkoztam, aki sajnos nem tudott eljönni a koncertre, de legalább első kézből hallgathatta a beszámolómat. Otthon leveskocka a forró vízbe, aztán forró zuhany. Délután hatig aludtam.

_______________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Feszt, 2. rész: Művészetek Völgye, könyvek és 30Y