Mint régen, na jó, azért nem olyan régen, szóval mint a legelső időkben, amikor kisvárosi gyerekként a nagy Budapestre költöztem, és elkezdtem ismerkedni a pesti éjszakával, és gyakran egyedül indultam el ismerős vagy ismeretlen koncertekre, úgy csaptam bele most is. Kit érdekel, hogy még csak csütörtök este van, és másnap munka? A pénteki napot majd csak átvészelem valahogy, aznap este is koncertre megyek, szombaton meg mi mást is csinálhatnék?

A romantikusnak egyáltalán nem nevezhető, a Soroksári úti gyártelepen megnyílt Showbarlang nevű szórakozóhelyen koncertezett a Manökken Proletarz, illetve a Galapagos zenekar. Nem is időzíthettem volna jobban az érkezésemet, a MAPEZ éppen az első számát játszotta. Akciós italok csalogattak a bárpulthoz, két rumkólával melegítettem, közben a zenekar kitett magáért, öröm volt nézni a zenélésben örömüket lelő arcokat. Az énekesnő a Diszkréten élvezz című számban diszkréten élvezésre, az Ott ugrál című dalban ugrálásra bíztatta a csütörtök este lévén és az ismeretlen koncerthelyszínnek köszönhetően nem túl nagy létszámú közönséget.

Én korábban halottam már a Manökken Proletarzt élőben zenélni, és hamar a szívembe lopták magukat jó kis pörgős alter-rock nótáikkal, ráadásul ki ne tudna azonosulni az olyan gondolatokkal, mint hogy „az adóhatóságnak a jó édes anyja”, nem is beszélve arról, hogy plusz egyéni kötődésként véletlenül éppen a zenekar dobosától vásároltam használt vasalót. Bár a koncert után megjegyeztem neki, hogy a vasaló vízspriccelője nem működik tökéletesen. De amúgy is utálok vasalni, szóval nem volt ez olyan igazán véresen komoly vásárlói reklamáció.

A készülődő másik fellépő, a Galapagos tagjai szilveszterről megmaradt ukrán chilis vodkát osztottak szét a közönség tagjai között welcome-drinkként. Legalább olyan brutális volt az íze, ahogy a származási helyéből és a nevéből sejteni lehetett. Onnantól kezdve maradtam a jól bevált és olcsó sörnél, és hiába maradt jónéhány feles a pulton egy tálcán, nemcsak a másnapi munkavégzés miatt nem vitt rá a lélek a további vodkázásra. De ahogy láttam, mások ingyenpiával kapcsolatos lelkesedése is megtört ezen a ponton.

Az évek után összeálló Galapagos viszont feldobta a hangulatot, már az első dalban tolták a szelet, hányták a havat. Bár a koncerten a lassabb számok kerültek túlsúlyba, annak ellenére, hogy a Galapagos szereti a pörgős dolgokat, egyáltalán nem volt unalmas egy percre sem. Fűszernek ott volt például az együttes két kiváló orosz nyelvű dala, a Brillianti és a Leningrad-feldolgozás, a Polnije Karmani. De voltak új nóták is, az egyik például már első hallgatásra is tetszett. A Galapagost amúgy még soha nem láttam fellépni, bár a régi számaikat ismertem, ahogy a szólógitáros Martinkó Tamást is.

Beszélgettünk még egy kicsit a koncert után, aztán Marcz maradt még sörözni, én meg elindultam haza, a távoli Zugló felé. Az új koncerthelyszín és a viszonylag új albérletem közötti éjszakai közlekedést nem ismerve előre kiírtam magamnak a buszmenetrendeket egy kis papírra. Több busz indult több helyről. A kis papír viszont nem segített, bár egy kicsivel koncentráltabban ez valószínűleg nem okozott volna problémát a helyes busz kiválasztása. A 908-asra vártam, tudván, hogy ha a leggyorsabban szeretnék hazajutni, mindenképpen arra kell felszállnom. De amikor a 979-es érkezett meg, bevillant, hogy az is jó lehet, mert megáll a Bosnyák térnél, onnan meg akár gyalog is hazamehetek.

Felszálltam, kényelmesen elhelyezkedtem, a fülembe helyeztem a fülhallgatót, és bekapcsoltam a zenét. Néhány megálló után viszont feltűnt, hogy ismeretlen tájakon járunk. A mellettem ülő, könyvet olvasó sráctól kérdeztem meg, hogy mi most Zugló felé tartunk-e nagy erőkkel, netán (magamban szurkolva, ugye nem, ugye nem?!) Csepel felé. Bizony Csepel felé tartunk, válaszolta a fiú, mosolygott, és meg azonnal az ajtóhoz léptem, nyomtam a leszállásjelzőt, kinevettem saját magamat, és az első megállónál le is szálltam.

A felszállás után ez az ominózus leszállás volt a másik nagy hiba, amit elkövettem, ugyanis a dimenzióközi utazás végeztével olyan helyre csöppentem, ahol még egy járókelőtől sem tudtam volna megkérdezni, hogy hol van a túloldali buszmegálló, vagy hogy merre is kéne elindulnom a nagy Budapest belsőbb kerületei felé. Ugyanis járókelők sem voltak. Sem éjjel-nappali üzletek, sem táblák, vagy bármi, ami támpontot jelentett volna. Csak a nagy semmi, megy egy útelágazás, ahol érzésre választottam ki a helyes utat.

Az ellentétes irányba száguldó busz persze éppen az orrom előtt húzott el, így aztán hiába találtam megállót, hajnali fél kettő, illetve mínusz három fok lévén egyáltalán nem szerettem volna a megállóban örökkévalóságnak tűnő ideig várakozni. Ezért elindultam, hogy gyalog tegyem meg az utat a következő megállóig. Télvíz idején a csepeli éjszakában gyalogolni viszont majdnem olyan kellemetlen, mint állva várni a buszt. Időérzékemet elveszítve végtelen hosszú ideig gyalogoltam egy végtelen hosszú út mellett, balra vasúti töltés, jobbra fák, körös-körül sötét és hideg. Járókelők sehol, az úton néhány kamion húzott csak el. Ha megfogalmazódott volna bennem, hogy hiányzik a kaland szürke hétköznapjaimból, most örülhettem volna, hogy végre megkaptam. Közben énekeltem, mert biztos voltam benne, hogy úgysem hallja senki.

Mikor megelégeltem a gyaloglást, leintettem egy valószínűleg véletlenül arra járó taxit, először csak a tarifákról érdeklődve. Csak a Nagykörútig legalább háromezer forintért vitt volna el, én meg szörnyülködtem, hogy annál kevesebből hoztam ki az egész estét, és a körúttól még amúgy is utazhatnék rengeteget a messzi Zuglóig. A taxisofőr megsajnált, és már hajlandó lett volna az órát kikapcsolva az albérletemig fuvarozni háromezerért, amikor éppen elhúzott mellettünk a busz. Aminek hiába integettem, nem állt meg. A buszok nem taxik.

Aztán egy izgalmas autós üldözés következett, mint az amerikai akciófilmekben. Azt mondta a taxis, hogy egy ezresért üldözőbe veszi a buszt, elé vág a következő megállóban, és végre felszállhatok rá. Mindez perceken belül le is zajlott, a taxi tényleg megelőzte a buszt, kifizettem az ezrest, buszra szálltam, és pikk-pakk, egy óra haza is értem… A busz elment a munkahelyem előtt, csak hogy kénytelen legyek belegondolni, több száz munkatársam alszik éppen puha, meleg, kényelmes ágyában, míg én két távoli külváros között egy taxis üldözés után éjszakai buszozgatok.

A Bosnyák téren leszálltam, át kellett volna szállnom a 907-esre, ami persze annak rendje és módja szerint éppen elment az orrom előtt, így egy kis plusz gyaloglással tettem még kellemetlenebbé az élményt. Addig sem szerettem külvárosban élni, de a most végérvényesen bebizonyosodott, hogy külvárosban lakni nemcsak hogy erősen ellenjavallt, hanem kifejezetten életveszélyes is. Éjszakai fagyoskodás meg autós üldözés… Na de vigasztalt, hogy másnap a nyilván elviselhetetlenül hosszú munkaórák után mehetek Vasárnapi Gyerekek koncertre, másnap meg Kistehénre. Újabb kalandok. Ha külvárosban élni nem is jó, de Budapesten élni igen. „És kábé nyolcan figyelik, hogy beérsz-e majd reggel” – énekli a Manökken Proletarz a Kényszerű a mosolyod című dalban. Nem volt könnyű, de beértem.

_______________________________________________________________________________________

szöveg és fotó: Szarka Károly