Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kisvárosi harcosok

Most, amikor sétálok az utcán egyedül, és szembejön néhány rosszarcú csávó, akik lehet, hogy mindjárt megvernek, eszembe jut, hogy nem szoktam verekedni.

2010-03-03

Nem, mert végül is a szemüveges, sovány, halk szavú kisfiúk, akik a kertvárosban laknak és az osztályuk legjobb tanulói általánosban, nem verekednek soha. Az nem az ő dolguk, meghagyják azt a nagypofájú, erős, vagy erősnek látszó srácoknak, akik a lakótelepen nőnek fel. A lakótelepen kemény harcok vannak. Én három éves múltam, amikor panelból családi házba költöztünk, annyi emlékem van onnan, ilyen kemény-harcos valami, hogy egy másik kissrác játszadozott a homokozóban, ásott egy gödröt, én meg odamentem és betemettem a gödrét, anyám rám szólt, én meg nagyjából megértettem, nem is voltam soha kezdeményezője az ilyen konfliktusoknak. Ugyanolyan idegenül mozogtam később a lakótelepek világában, mint bárhol máshol. Nem voltam kemény, nem illettem oda.

De visszatérve a verekedésre, mondom, verekedni nem szoktam. Kezdeményezni sem, de engem is ritkán bántottak. Egyszer futás közben elgáncsoltak az iskolaudvaron, amikor egy órára siettem, és kiszakadt az új farmerom a térdemnél, meg egyszer a hátamra csaptak tornacipővel a fiúöltözőben, de ezt leszámítva semmi komoly. Pedig egy szemüveges, sovány, halk szavú kisfiú, aki a kertvárosban lakik és az osztálya legjobb tanulója, könnyen lehetett volna célpont. Általánosban is, meg később is, amikor a felsorolt tulajdonságaiból néhányat már el is veszített. Voltak a nyolcadikosok, csupa kemény gyerek, akiktől mi, hetedikesek féltünk egy kicsit. Ugyanabban az időpontban voltak a tornaórák, így hát közösen kellett használni az öltözőt, ahol nem volt túl sok hely. A fiúöltöző legnagyobb részét a nyolcadikosok foglalták el, mi meg hátul bújtunk meg a sarokban. A nyolcadikosok közelébe csak a kiváltságosok mehettek, akik valamiért jóban voltak velük.

Én persze a sarokban csendesen megbúvók közé tartoztam, de ha belegondolok, ez egyáltalán nem volt megalázó, sőt, egészen előkelő helyet biztosított nekem a fiúöltöző hierarchiája, mivel voltak olyanok, akik a soha nem használt zuhanyzófülkékbe szorultak. A félelem mindig a levegőben lógott, hogy a nyolcadikos fiúk bántanak valakit, így hát nem örültünk az összezártságnak, a közös tornaórák egyedüli pozitívumai a nyolcadikos lányok pólói alatt feszülő, egyre nagyobb méretű mellek voltak. Aztán a nyolcadikosok elballagtak, egyéves rémuralmukat megúsztam verés nélkül, amit nem mindenki mondhatott el magáról. Oké, egyszer nekem is megcsavarták a fülemet, csak úgy fenyegetésképpen, tudjam, hogy én is potenciális áldozat lehetek, de nem vertek meg.

És akkor mi lettünk a nyolcadikosok, a mi uralkodásunk következett. Az osztályból néhányan mondogatták már előtte, hogy majd mi megmutatjuk, de aztán nem mutattunk meg semmit, semmi terror, semmi rémtett. Ha lett is volna ilyen, akkor sem tőlem rettegtek volna az alsóbb évesek. De akármilyen békés természetű valaki, a kezében lévő hatalom azért magabiztossá teszi. Volt egy kissrác, néhány osztállyal alattunk járt, és valamiért elkezdett velem haverkodni. Először azt hittem, csak azért, mert az ő tesója meg az én tesóm osztálytársak. Aztán egy tornaóra előtt, a fiúöltözőben meglátta a karórámat, és dicsérte, hogy tök jó, milyen szép óra, én meg hogy kössz, és ahogy tornaórák előtt szoktam, a táskámba tettem.

Értékmegőrző persze nem létezett, legfeljebb a tornatanárok irodájába tehettük be az óráinkat és a pénztárcáinkat, mobilja meg még senkinek nem volt. A tornatanári irodából amúgy ugyanolyan könnyű volt kivenni az értékeket, mint betenni. Szóval maradt mindenkinek a saját táskája, meg a bizalom diáktársaink iránt. Az órámat persze nem találtam a táskámban a tornaóra után, és nem kellett Sherlock Holmes-nak vagy Columbonak lennem hozzá, hogy tudjam, kinél kell keresni. Másnap reggel rögtön célba vettem újdonsült „barátom” osztálytermét a második emeleten. Jött velem néhány osztálytársam is, nagy, erős nyolcadikos fiúk, díszkíséretként, vérszagra.

A kissrác volt olyan pofátlan, hogy a karján viselje az órámat. Teljesen amatőr bűnözővel álltam tehát szemben, aki talán egy kicsit meg is rémülhetett tőlem. Nyolcadikos voltam, nagyobb, mint ő, ráadásul mögöttem állt néhány másik nyolcadikos, akik még nagyobbak. Szinte sebezhetetlen voltam, aki nem veszíthet. Azelőtt nem voltam soha ilyen helyzetben. A kissrác azzal védekezett, hogy az utcán találta az órát az iskola előtt. Igazából ez a nyilvánvaló hazugság dühített fel, és akkor életemben először kiosztottam egy pofont. Nagy, erős pofon volt, erőstől a gyengének, hogy megmutassam, velem nem lehet szórakozni. Az órámat így diadalmasan visszaszereztem, az osztálytársaim meg lekísérték a fiatal tolvajt a második emeleti teremből az igazgató irodájába, hogy hivatalosan is bűnhődjön, a törvény se kegyelmezzen neki.

Ennyi. Nem szoktam verekedni, pofozkodni. Akkor úgy éreztem, igazam van, és most sem érzek lelkiismeret-furdalást. De nem tudom mi lett volna, ha nem én vagyok a nyolcadikos. Végül is a farmerom térdének elszakadását sem követte semmilyen megtorlás a részemről az iskolaudvaron. Akkor még nem voltam nyolcadikos. Nem is jutott eszembe visszaszólni, pláne nem ütni. Szóval alsóbbrendű kis pöcsként szó nélkül hagytam egy ilyen megaláztatást, de az iskolai tápláléklánc csúcsán álló nyolcadikosként keményen megtoroltam egy másik sérelmet. Nem túl bátor dolog, nyilván.

Lassan két éve történt, évtizednyi távolságra az általános iskolai élményektől, hogy ültünk egy sörözőben a barátaimmal, békésen iszogattunk, beszélgettünk. Voltak tekintetek, szavak és kézmozdulatok, amik arra utaltak, hogy a másik asztalnál ülő társaságnak nem vagyunk szimpatikusak. Meg akartak verni minket. Éreztük. Nem ismertek minket, mi hárman voltunk, ők legalább hatan. Ők voltak tehát a bátrabbak. Derék magyar és derék cigány fiatalemberek vegyesen. Mi hárman, egyetemisták, közülünk ketten szemüvegesek, úgy láttuk jónak, ha vesszük a kabátunkat és elmegyünk.

De ez nem volt ilyen egyszerű. Odaszóltak nekünk valamit, amire nem-szemüveges barátom megpróbált felelni. Én csak a meneküléssel törődtem, hogy minél gyorsabban, hogy vissza se szóljunk nekik, hogy irány az utca, aztán futás. Az ajtó belülről be volt zárva. Ez is időveszteség. Aztán az egyikük torkon ragadta szemüveges barátomat. Azért, mert állítólag mosolygott. Egy kocsmai verekedésnél ez már több mint elegendő ok a veréshez. Aki mosolyog, azt meg kell verni! Én már kijutottam az utcára, végre a többiek is kijutottak, testi épségüket megőrizve, az ellenség persze jött utánunk.

Szemüveges barátom ekkor kapott egy könyököst az orrába az egyik harcostól, és a földre került. Akkor következtem én, a másik szemüveges. A szemüveget valami különös tisztelet lenghette körül legbátrabb támadónk szemében, mert megkért, hogy vegyem le, mielőtt megütne. Mint a hollywoodi filmekben, amikor ott van a ziccer, az ember meg nem érti, hogy a gonosz miért nem öli meg a jót rögtön, miért tököl a cél előtt. Nem szóltam semmit, csak álltam előtte. Nem vettem le a szemüvegemet. Úgy éreztem, valahogy sokkal jobban kellene félnem ebben a helyzetben, mint amennyire ténylegesen féltem, hogy most mindjárt agyon leszek verve, engem is orrba fog vágni ez a szemét, mögötte meg ott áll a csorda, mondom, ők legalább hatan, mi meg hárman, talpon már csak ketten.

Szóval félelem és nyugalom egyszerre, a szemüvegem továbbra is rajtam, aztán egyszer csak kilépett a szomszédos szórakozóhelyről egy kidobólegény, a történet szereplői közül talán a legerősebb, és az addig bátor harcosok simán hátrafordultak és elmentek. Ez is olyan amerikai filmes volt így utólag belegondolva, autós üldözés végén be a sötét sikátorba, két oldalt fal, hátul meg magas kerítés, nincs menekvés, de aztán mégis van, mert jön valami csavar a történetben. A világ újra megmenekült. Bátor most sem voltam, de legalább nem futottam el. Ezekre visszagondolva, esti séta vagy írás közben próbálom megnyugtatni magamat, hogy nem követtem el olyan sok rosszat, csak akkor ütöttem, ha valaki megérdemelte, akkor sem mindig, engem viszont csak igazságtalanul bántottak, mintha rohadt nagy mártír lennék, aki segíteni csak ritkán tud, de legalább nem futamodik meg, lelkiismeret megnyugtatva, bűnök alól felmentve, részben legalábbis, lelki béke van tehát, de semmi dicsőség.