Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Házalás Kelenföldön

hazalas-kelenfoldon.jpgProfi álláskeresőnek messziről bűzlenek bizonyos típusú álláshirdetések. Amikor például dinamikusan fejlődő cég keres fiatalos csapatába új munkatárat. Azt már rég megtanulta az a profi álláskereső, hogy a "nem ügynöki" munka természetesen ügynöki munkát jelent. Ha mégis egy ilyen céghez jelentkezik, mondjuk sales és marketing munkakörre, és esetleg vissza is hívják (miért ne hívnák vissza?), és a magát rendkívül szerencsésnek érző jelölt megkérdezi a telefonban, hogy miből is állna a munka, sőt kissé bátrabban esetleg azt is, hogy jutalékos rendszerű-e a fizetés, a kedves női hang a vonal végén azt fogja válaszolni, hogy a személyes beszélgetés alkalmával ez mind kiderül majd.

Abban az esetben, amikor a profi álláskereső régóta keres állást (hát persze, hogy régóta, azért profi, nem?), akkor, bár tisztában van vele, miről is van itten szó, drága idejéből mégis rá tud szánni egy fél órát az állásinterjúra, még ha szinte biztos is benne, hogy aznap teljesen feleslegesen kel korán, öltözik ki szépen, és száll fel a metróra.

Az iroda előtti tágas váróterembe lépve déjà vu érzésem lett. Egy évvel korábban már jártam egy hasonló helyen. Az az iroda Budán volt, a Vár tövében, ez meg Pesten, a Váci utcában, és a cég neve sem volt ugyanaz. Két elem mégis stimmelt. Az egyik a modell-külsejű titkárnő, bár ez a jelenség nyilván nem szokatlan a világ bármely pontján dinamikusan fejlődő bármely cégeknél. A másik annál inkább: a hétköznap délelőtt fél tízkor bömbölő techno-zene. Annyira szar techno, hogy az még szombat este egy diszkóban is indokolatlan lenne, nemhogy csütörtök délelőtt.

A számomra már az egy évvel korábbi interjún is ellenszenves, akkor budai irodában működő cég valószínűleg megszűnt, és most a Váci utcában reinkarnálódott, természetesen új néven. Rögtön nyitásként egy kérdőívet tettek elém, mindenféle személyes adatra rákérdezve, aztán szép sorban hívták be a jelölteket az irodába. Amikor sorra kerültem, a déjà vu-sorozat harmadik része következett: a góré érezhetően akcentussal beszélt, akárcsak anno a budai iroda nagyfőnöke. Felmerült bennem a gyanú, hogy ugyanaz a személy ül velem szemben, de sajnos rossz az arcmemóriám.

Ennek ellenére mindez már több volt, mint véletlen, itt már éreztem, hogy beleléptem ugyanabba a folyóba, de nem igazán érdekelt. Kihívás, próbáltam bemesélni magamnak nem túl nagy meggyőződéssel. Majd értesítenek. És még aznap este csörrent a telefonom, és tényleg értesítettek, akárcsak egy évvel korábban, amikor szintén behívtak a második körre. Annak idején a második körben szerencsésen kiejtettem magam, mert arra a játékos, már-már pajkos kérdésre, hogy ha valaki húszmillió forintot ígér nekem, hajlandó lennék-e két éven át söpörni a Nyugati pályaudvar aluljáróját, nemmel válaszoltam. Ez pedig negatív hozzáállás.

A második kör ezúttal egy próbanap volt. Egy komplett, teljes próbanap. Valami olyasmi, mintha egy lányt először hívnék meg egy italra, amit meg sem iszunk, de már ott a helyszínen rögtön elkezdünk vetkőzni. Szóval mellém rendeltek egy srácot, az akcentussal beszélő főnök közölte, hogy ő lesz a mentorom. Bemutatkoztunk egymásnak, szólt, hogy kövessem, kiléptünk az utcára, és már indultunk is a Ferenciek terére, a buszmegállóhoz. Onnan pedig irány a festői Kelenföld, ahol neki üzleti tárgyalásai lesznek!

Közben a leghülyébb kérdésekkel bombázott, hogy miért akarok marketinges lenni, meg hogy mik a céljaim az életben. Az elsőre diplomatikus választ adtam, a másodiknál az ilyenkor helyesnek számító, hegyoldalba épült, tengerre néző ház meg a legalább Ferrarikból, BMW-kből és Audikból álló autópark helyett azt feleltem, hogy télen az albérletben fizetni tudjam a víz- meg a villanyszámlát. Meg ennek kontrasztjaként azt, hogy később körbe tudjam utazni a világot.

A menedzser, ez a nagyjából korombeli srác erre azt mondta, hogy ő maga nem akarja az egész világot beutazni, csak bizonyos helyekre szeretne eljutni. Kanada, Mexikó, Izland, Spanyolország, Egyiptom, Törökország, Thaiföld, Nepál, Japán, Ausztrália. Mit mondhattam volna erre? Ezek szerint tehetős, fiatal menedzser létére nyilván nem az a világjáró típus.

Az első üzleti tárgyalás – mint ahogy a későbbi összes többi is –, Kelenföldön zajlott. Egy ingatlanos céghez ugrottunk be, ahol egy Béla nevű urat keresett, aki azonban nem volt jelen. Így aztán egy csinos, negyvenes nő lett a célpont. Cégünk kapcsolatban van több tucat termálfürdővel, hatezer forintért adunk fantasztikus egyet-fizet-kettőt-kap kupont, ha a kedves párjával megy, pároddal mész (mert ugye miért ne tegeződhetnénk egy ilyen csinos fiatal hölggyel, ó, hát hogyne, mosolyra mosoly, két felnőtt gyereked van, nahát), az úriember fizet, te bemész ingyen, és egész nap szauna, jacuzzi és masszázs ingyé’! Bármelyik termálfürdőben a kiadványunkban találhatók közül! Jó, mi? Szóval kérsz egy ilyet? Van nálad hatezer forint?

A nő a zsebébe nyúlt, kifizette a hatezer forintot, számla nem készült, és máris tíz kupon boldog tulajdonosa volt, a mentorom pedig rögtön a magáénak tudhatta a bevétel negyedét. Ilyen egyszerű ez, a világ egyik legegyszerűbb és legjobban fizető munkája. Ugye, milyen jó? Igen, tényleg tök jó, és nem is bonyolult, csak lazaság, meg egy kis rámenősség, de pofátlanság például egyáltalán nem kell hozzá.

A következő cégnél nem jutottunk a kissé elutasító, idősebb titkárnőnél tovább, de sebaj, ha mi nem kellünk valakinek, ők sem kellenek nekünk. Hiába mondják, hogy próbáljuk meg jövő héten, dehogy próbáljuk! Ha most nem élnek ezzel a lehetőséggel, az ő bajuk. Egy apró, a kelenföldi panelok tövében megbújó vegyesboltba léptünk be, ahol a mentorom a bajszos eladó fickó éppen távol lévő főnökét telefonon próbálta rábeszélni, hogy a tulajdonában lévő termálfürdőt is léptesse be a rendszerbe, de itt sem járt sikerrel.

Ebben a munkakörben viszont nincs helye a csüggedésnek! Pár percig egy padon ültünk, ahol mentorommal váltottunk még néhány szót erről a mesterségről, aminek a lényege az, hogy élvezni kell, na meg proaktívnak és attitűdösnek lenni. Aztán az SZTK épületébe mentünk. A szöveg az volt, hogy az egészségügyi dolgozóknak hihetetlen kedvezményben lehet részük, és a laza menedzser a portástól az ápolónőn át az orvosig pillanatok alatt mindenkinek az orra alá dugta a brosúrát, rajta a termálfürdők névjegyével, és a lényeggel, a tíz alkalmas belépésre feljogosító kuponnal.

Volt, akinek elnyerte a tetszését a nem mindennapi ajánlat, bár hatezer forintot egyik egészségügyi dolgozó sem rántott elő a zsebéből. A legmegdöbbentőbb talán az a jelenet volt, amikor a srác mindenféle megilletődöttség nélkül egy fogorvosi rendelőbe nyitott be, ahol a fogorvos éppen a páciens szájában turkált. Nem köttetett üzlet, de én azt csodáltam, hogy nem küldtek minket a forró termálfürdőkhöz képest még melegebb éghajlatra.

Egy SZTK folyosóján üldögélni és a rendelésre váró betegekkel együtt a sorunkra várni nem tartozik a legkellemesebb programok közé, de ugye lazaság van meg minden. Proaktivitás meg pozitív attitűd. Miközben ültünk a folyosón, a proaktív és attitűdös menedzser egy szendvicset húzott elő a táskájából, amit el is fogyasztott, közben a kedvenc filmjeimről faggatott, hogy érezzem, itt nem a főnök és reménybeli beosztottja, hanem ember és ember, két huszonéves srác beszélgetnek munka közben Tarantino filmjeiről.

Hatalmas lazaság volt az is, amikor egy szociális intézménybe mentünk kuponokat értékesíteni. A menedzser irigylésre méltó módon találta meg a közös hangot az intézményt vezető hölggyel, előhozakodva azzal, hogy az ő anyukája is szociális intézményben dolgozott. Onnantól kezdve meg ment az anekdotázás, miközben én csendben ültem, és bután bámultam magam elé. A nő vásárolt is kétszer tíz darab kupont önmaga és irodai dolgozói részére, amin nem is csodálkoztam. A menedzser rendkívül attitűdös volt, nyomatta az atmoszférát, szinte garantált volt a siker.

Néhol csatlakozott hozzánk egy lány is, aki csak néhány hete kezdte a szakmát, de már egész ügyesen haladt előre. Nem volt túlságosan kiöltözve, de visszafogott és természetes szépsége majdnem annyira hatásos volt, mint mentorunk lehengerlően kedves és bohókás stílusa, na meg a saját bevallása szerint is hollywoodi mosolya. Dél elmúlt, utcáról utcára jártunk, hol ketten a menedzserrel, hol hármasban a lánnyal, intézményekhez és cégekhez csengettünk, kopogtattunk be, több-kevesebb sikerrel, de mindig elképesztően gyors tempóban.

Nekem hiába mondták már többször is vidéken maradt családtagjaim, hogy a fővárosba költözve sokkal pörgősebb ritmust sikerült felvennem, a fürge léptű menedzsert még én is alig bírtam követni. Alapvetően azért vidéki vagyok, na. Meg alapvetően lassú. Ráadásul meg is éheztem, kaja meg nem volt nálam, mivel nem számítottam rá, hogy órákig házalni fogunk Kelenföld panelos és családi házas övezeteiben. De akkor talán még szomjasabb voltam, mint amennyire éhes, és amikor egy általános iskola tanári szobájából kifelé tartottunk, a javaslatomra megálltunk inni: az iskola büféjében vásároltunk ásványvizet.

A mentor srác és az újonc lány kajaügyileg előnyben voltak velem szemben, hiszen a táskáik szendvicsekkel voltak tele. Csak azért nem akartam szólni, hogy így délidőben én is ennék már valamit, mert vártam már, hogy az esztelen rohanáson és házaláson túl történjen valami más is: ha nem vagyok elég szimpatikus és rátermett, küldjenek haza, ha meg valamilyen érthetetlen okból az vagyok, akkor a tervek szerint térjünk vissza az irodába és írjuk alá azt a kurva szerződést. Nem mintha álmaim munkáját véltem volna megtalálni, de mégis valami konkrétumra számítottam.

Voltunk boltban, óvodában, bölcsödében, jártunk kisvállalkozó irodájában, rádióállomáson, találkoztunk határozottan és határozatlanul visszautasító emberekkel, de azért akadtak újabb kedves vásárlók is. Volt olyan vállalkozó, aki mindkét cége nevében vett kuponokat. A legborzalmasabb talán az volt, amikor kisebb-nagyobb irodaházak emeleteit jártuk be: mentorom itt több céghez is bekopogtatott, néhol szerencsével is járt. Ha valaki elég attitűdös és proaktív, jönnek a sikerek.

Az egyik ilyen irodaház folyosóján vágta a fejemhez, hogy többet várt tőlem, és ehhez a többhöz képest túl keveset kérdezek tőle. De nyugtassam meg, hogy ennél több van bennem. Megnyugtattam, és azzal vágtam vissza, hogy hosszú-hosszú órák óta járjuk a várost, nekem nincs más dolgom, mint a megfigyelés, így aztán kifogytam a kérdésekből. A házalás folytatódott, vásárolt tőlünk kupont határozott cégvezető és határozatlan beosztott is, és volt olyan irodista lány, akit érdekelt volna a dolog, de végül mégsem engedte meg magának.

Határozott ügyfél esetén rámenősebb, határozatlan ügyféllel szemben viszont lazább attitűdöt kell sugallni. De ez sem működhet mindig, a próbaidős lánynak például volt olyan esete, hogy ezerrel nyomatta az atmoszférát, de mégsem sikerült semmit eladnia. Délután kettő körül nem bírtam tovább, rákérdeztem, hogy mikor dől el a sorsom. Kiderült, hogy délután ötre megyünk vissza az irodába. Ekkor jeleztem, hogy kurva éhes vagyok, mire a proaktív menedzser engedélyezett egy ebédszünetet a számomra.

Miközben a levesem kanalaztam egy vasútállomáshoz közeli kisvendéglőben, olyan kérdéseket tett fel, hogy emlékszem-e az ő nevére (mivel legalább negyvenháromszor hallottam aznap, emlékeztem), hogy hol volt az első és a második eladásunk, meg hogy hogyan foglalnám öt pontba a termék előnyeit és eladásának menetét. Jól vizsgáztam szóban, elfogyasztottam a főétel után a menühöz ajándékként járó desszertet is, aztán folytatódott az erőltetett menet. Zavart, hogy az egész napos házalásért, még ha csak megfigyelőként is veszek részt benne, egyetlen forintot sem kapok, és ezek a kedves emberek még az ebédemet sem állták.

Állatorvos, fodrász, informatikus következett, rohanás egyik helyről a másikra, közlekedésiek, államkincstár, idősek otthona és sportcentrum. Rekreációs program, egyet fizet, kettőt kap, tíz darab kupon, hatezer forint, jobbnál jobb termálfürdők. Volt olyan portás, aki jövetelünkre rekreációs helyett reklamációs programról számolt be a főnökének. Mindenhol más attitűd, de mindenkivel közös hang. Mentorom barátságosan röhögcsélve gyakran nevezte saját magát idiótának, mosolyát többször is hollywoodinak titulálva, a fiatal nőkkel flörtölve, a férfiakkal viccelődve. Nekem kezdett vízhólyag nőni a talpamon, izzadtam, egy liter vizet elfogyasztva is szomjaztam, ráadásul proaktivitásom és lelkesedésem erősen is megkopott.

Utolsó célállomásaink egyike egy autómosó volt. Megnyerő külsejű mentorom egy néhány évvel korábbi fényképet mutatott magáról, amin még borzalmasan kövér volt, mesélt a barátnőjéről és a családjáról, hogy ismét az esendő embert lássam előbukkanni a sikeres üzletember álarca mögül. Átvillamosoztunk Kelenföldről Pestre, tempósan baktattunk a Váci utcai iroda felé, ahova megérkezve az agysejt-gyilkos techno bekapcsolva, és egy írásbeli tesztet kellett kitöltenem arról, hogy mennyire nagyon kell nekem ez az állás, ami ugye, hogy milyen fasza.

Sikeresen töltöttem ki a roppant bonyolult tesztet, az akcentussal beszélő nagyfőnökkel még váltanom kellett pár szót az irodájában, aztán mindketten gratuláltak, és üdvözöltek a csapatban. Ezen a napsütéses októberi péntek délután munkaszerződés aláírására azonban nem került sor, ez a lépés hétfőre maradt, addig is kellemes hétvégét! Egy egészen kicsit még örültem is, hogy felvettek, nem mintha kívánta volna testem bármelyik sejtje is, hogy ennél a cégnél dolgozzak. De a siker az mégiscsak siker!

Aztán le kellett beszélnem magam arról, hogy elvállaljam ezt a melót, ami végül is nem volt túl nehéz. Először is gyanús volt a több néven létező cég, másodszor jóval kevesebb alapfizetést kínáltak az először beígérthez képest, harmadszor a házalós ügynöki munka nemcsak a megszólított potenciális ügyfél, de még maga az ügynök számára is ellenszenves, negyedszer pedig egy egész sor egyéb, ennél valamivel biztatóbb állásinterjúra voltam hivatalos a következő hetekben.

A kegyelemdöfést viszont az interneten talált hozzászólások adták meg: szélhámos cég, piramisjáték, ahol a menedzser jár jól, csatakiáltások a házalós szekta reggeli meetingjein. Szinte az összes hozzászólásban visszatérő elem volt a dübörgő techno, a szupermodell titkárnő, meg az akcentussal beszélő főnök, és bár a hozzászólók különböző szintekre jutottak el az állásinterjútól és a próbanaptól kezdve a tényleges munkán át a menedzseri előléptetésig, a tapasztalatok legalább kilencven százaléka egybecsengően negatív volt, még az elvétve jól keresők esetében is. Valamiért ők is kiléptek.

Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy legalább a szerződés tervezetét látni szeretném, hogy tényleg minimálbérre jelentek-e be nyolc-tíz órás bizonytalan jutalékú munkával, de hiába szólt az ébresztőm reggel, nem tudtam magam rávenni, hogy csak ezért felkeljek, kiöltözzek, metróra szálljak és befáradjak az irodába. A titkárnő később keresett, és amikor közöltem, hogy sok rosszat olvastam a cégről az interneten, meg amúgy sem tetszett néhány dolog, vidáman, mosolygós hangon kívánt sok sikert a további álláskeresésemhez. Talán éppen aznap is féltucatnyi jelentkező töltötte ki a jelentkezési lapot az irodában a bömbölő techno dallamára.

______________________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly