Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Lengyelország-Csehország (33. rész)


Kép Ha a szállás árában benne van a svédasztalos reggeli is, és az ember annyit kajál, amennyit akar, akkor miért ne vinne magával egy kis útravalót is? Józsival pontosan ezt csináltuk, reggelizés közben előre gondolkodva szendvicseket is készítettünk és csomagoltunk magunknak, hogy eggyel kevesebb étkezésért kelljen fizetnünk aznap.

A szálloda halljában elhangzott az Omegától a Gyöngyhajú lány, az a szám, amit Lengyelországban még a fiatalabb generációk is ismernek, de ott valahogy egyszer sem hallottam, bezzeg a Csehországban töltött rövid idő alatt igen.

Erre a napra terveztük be a Mucha Múzeum megtekintését. Nem volt olcsó a belépő. Az én lejárt diákigazolványomat szerencsére
Képelfogadták, így féláron mehettem be, bár  csóválták a fejüket, Józsinál viszont csak útlevél volt, így ő teljes árat fizetett. A múzeumot amúgy még Petra ajánlotta nekem, amikor Wrocławban elköszöntünk egymástól.

Alfons Mucha, a cseh szecesszionista festő egyedi stílusú művei a régi plakátokon, papírpénzeken és bélyegeken kívül Prága épületeinek homlokzatán és az ajándékboltokban is megtalálhatók, de meg kellett néznünk a kiállítást és a Mucha életútját bemutató félórás filmet ahhoz, hogy később aztán felismerjük ezeket.

A Svejk Söröző meglátogatását szintén erre a napra időzítettük, festészet után gasztronómia, valami jellegzetes helyi étel és persze sör. Prágában több Svejknek címzett 
Képvendéglátóegység is található. A Nove Mesto, vagyis a prágai újváros egyik utcájában, az  újvárosi Városházától nem messze találtuk meg az egyik Svejk Éttermet, mellette pedig a híres U Fleku nevű sörözőt, ami szintén rendelkezik étterem-funkcióval is.

Először az étterembe mentünk be, kértünk egy-egy barna Kozelt, Józsi ebédelt is, én viszont csak annyira voltam éhes, hogy valami könnyű étellel kísérjem a sörömet. Krumplis gombócot akartam kérni, de a pincér valami elképesztő pökhendiséggel és intoleranciával a hangjában közölte, hogy önmagában azt bizony nem lehet, az csak köret, válasszak valami normális kaját, és az étlap további lapjait ajánlotta figyelmembe.


KépAz árak kétszáz és négyszáz korona körül mozogtak, ezek pedig forintba átszámolva, fejben gondosan beszorozva tízzel gyorsan elvették a kedvem, és makacsul ragaszkodtam  a krumplihoz. Józsinak közben már kihozták a ránézésre is finom és ínycsiklandó gulyást, sőt meg is ette, amikor az én krumplimnak még se híre, se hamva nem volt. Akkor már éreztem, hogy nem is fogják kihozni soha, ülhetünk ott bármeddig.

Megkívántam a gulyást én is, voltak olyan kósza a
Képgondolataim, hogy kérek magamnak egyet, amúgy is a legolcsóbb ételek közé tartozott az étlapon, de győzött a büszkeség, és úgy  gondoltam, ha ezen a helyen nem látják szívesen a szegény hátizsákos fiatalokat, akkor én sem fogyasztok szívesen mást.

Fizettünk, és bár Józsi számomra megfejthetetlen okokból borravalót akart adni, a nyakas pincér visszaadta az aprót az utolsó koronáig.
KépKölcsönös volt tehát az utálat, Józsival megegyeztünk abban, hogy semmiképpen nem fogjuk jó hírét kelteni ennek a Svejk Étteremnek.

Átsétáltunk a szomszédos U Flekuba. Épphogy kikértük a sörünket, amikor egy fiatal pincérsrác az orrunk alá dugott egy tálcányi felespoharat, teletöltve Becherovkával, a cseh nemzeti röviditallal. Mivel nem volt ingyenes, és valahogy sejtettem, hogy nem olcsó, rávágtam, hogy kösz, nem.Kép

A pincér erősködött, hogy naaa, próbáljuk már ki, cseh nemzeti ital meg minden, én mondtam, hogy kösz nem, de ez tényleg cseh nemzeti ital és egy feles  biztos belefér, muszáj innunk egyet, de tényleg nem, köszi, de igyunk már, egy feles csak nem jelent gondot, nem, kösz, nem, és így tovább.

Általában szívbaj nélkül szoktam visszautasítani a legtöbb ilyen erőszakos
Képpróbálkozást, de Józsin láttam, hogy hezitál, aztán engem is annyira kibaszottul elkezdett zavarni a dolog, mármint ennek a levakarhatatlan faszfejnek a pofátlan kínálgatása, hogy végül csak elvettünk arról rohadt tálcáról egy-egy felespoharat.

A felállás annyiban változott, hogy ezúttal én akartam valami komolyabbat enni, Józsi meg valami kis könnyűt, de ugyanúgy jártunk, mint az előző helyen: én megkaptam a hermelinnek Képnevezett olajos, fűszeres sajtot zöldségkörettel, Józsi viszont nem kapott krumplit. Ezt még túléltük volna, de valahogy rosszat sejtettünk. A kis helységben rajtunk kívül még három másik magyar asztaltársaság tartózkodott,  mosolygós arcok, látszott, hogy őket nem érdeklik az árak.

A balsejtelem beigazolódott, borsos árat kellett fizetnünk a két sörért, a két ránk tukmált felesért, meg azért, hogy az egyikünk legalább valamennyire jóllakjon: több mint négyszáz koronáról szóló számlát dugtak az orrunk alá, amiben benne volt a felszolgálási díj is, mint kikényszerített borravaló, mindenesetre ennyi pénzből ketten kétszer ebédelhettünk volna meg úgy igazán, szóval az U Flekut sem zártuk a szívünkbe.

Kép
Lesétáltunk a folyópartra, a Vltava folyását követve Vysehrad kerületig gyalogoltunk, vagy inkább csak kóvályogtunk, kicsit lesokkolva, a helyzethez mérten talán túlságosan is belemerülve az önsajnálatba, hogy miért mentünk egyáltalán ilyen helyekre, vagy hogy  miért fogadtuk el a Becherovkát, szóval tényleg sokkal jobban magunk alatt voltunk, mint amennyire kellett volna.

De hiába próbáltuk nyugtatni magunkat meg egymást, hogy
Képvan ilyen, nem dőlt össze a világ azzal, hogy egy kicsit túlköltekeztük magunkat, de időről időre előjött a gondolat, hogy Zizkov kerületben kellett volna söröznünk és kajálnunk, ami tele van olcsóbbnál olcsóbb vendéglőkkel, vagy ha már ennyi pénzt elköltöttünk, legalább  zabáltuk volna tele magunkat vagy rúgtunk volna be nagyon, hogy csak másnap fájjon ez a pofátlan lehúzás és parasztvakítás.
Kép
Amúgy mindkettőnknek összegyűlt már annyi élettapasztalata, hogy tudjuk, ez természetes, mindketten futottunk már bele ilyesmibe otthon és külföldön is, hozzátartozik a társadalom működéséhez a különböző rétegek közötti különbség szándékos elmélyítése és  hangsúlyozása az ilyen árszínvonalú helyekkel, a magunkfajta kerülje is ezeket, ha sajnálja azt a kevés pénzét drága ételekre-italokra elkölteni, Képde bassza meg, akkor is, a pincér legyen kedves, ne erőszakos, és ha csak egy korsó sört kérek, akkor hozzanak csak egy korsó sört.

Vysehrad kerületet még Josef javasolta nekem, hogy ha lesz
időnk, nézzük meg, mert nagyon szép hely. Volt időnk, és tényleg érdemes volt odamenni. Hosszas  folyóparti séta után, teljesen kimerülve és a Citadellát keresve tévedtünk be egy kerthelységbe, ahol éppen a német-argentin meccset adták a kivetítőn. Betértünk, és végre találtunk egy helyet, ahol olcsó volt a sör. Ezúttal Józsi kajált megint, úgy tűnt, mintha szerződést kötöttünk volna arról, hogy ezen a napon egy helyen egyszerre csak egyikünk ehet.

KépJózsi jóllakott, a németek nyertek, az argentinok kiestek. A meccs után megtaláltuk a Citadellát. A Vltava völgyében zöldellő fákat és az épületeket néztük, a folyó felett átívelő hidakat, megint olyan szavakkal nehezen leírható kilátásban volt részünk, hogy önkéntelenül is azon kezdtünk el gondolkodni, milyen jó lehet Prágában cserediáknak lenni, vagy itt élni, esetleg csak turistaként újra és újra visszatérni ide.
 
Estefelé már alig beszélgettünk, fájt a lábunk a sok gyaloglástól,
Képegy kicsit el is anyátlanodtunk, mióta a lányok elmentek, Józsinak egyre közelebbi fenyegetésként jelent meg a gondolataiban a hazatérés utáni hétfői koránkelés és munkába indulás rémképe, bennem meg valami hihetetlen zűrzavar uralkodott. És még a gyomrom is görcsölt.

Három és fél hónap távol az otthonomtól, sosem volt még  ilyen, Ausztráliában is csak hármat töltöttem annak idején. KépEgy hónap tökegyedül Jelenia Górában, egy istenhátamögötti hegyi kisvárosban, aztán az élet sűrűjében Wrocławban, egy nyüzsgő egyetemi városban, meg az a sok-sok utazás, mindig újabb helyek megismerése, és az a hihetetlen mennyiségű ember, akik közül fogalmam sem volt, kikkel marad meg a rövid idő alatt barátivá váló kapcsolat.

Csak találkozások meg búcsúk folyamatosan. Mindenhol jól  éreztem magam, és a legvégén még jött Prága, a ráadás ráadásaként, így vált ez a lengyel-cseh időszak életem egyik legszebb időszakává. Otthon akartam már lenni nagyon, elég volt, de tudtam, hogy nagyon rövid idő után vissza akarok majd térni, hogy hova, az mindegy is.

Zűrzavar. A jövőn gondolkodni, úgy, hogy nem
Kép csak egy-egy eldöntendő kérdés van, de minden teljesen bizonytalan, hol élek majd és kivel, meg hogy miből, mit fogok majd csinálni, és így tovább, hol lesz az otthonom a sok város közül. Feldolgozásra váró élményekre pofátlanul rácsúszó, jövőt firtató kérdések, valahogy rohadtul igazságtalan, hogy az ember olyan keveset tud élni a pillanatnak.

Néztük a csajokat (de tényleg csak néztük), mert a cseh lányok is annyira szépek, és  mivel Prága világváros, nem csak csehek vannak természetesen, hanem mindenféle más nemzetiségű is. Szombat este volt, hömpölygő tömeg a Staro Mesto, az Óváros macskaköves utcáin. Mi megelégedtünk azzal, hogy átmentünk a Károly-hídon éjszaka is, aztán hullafáradtan Képkapaszkodtunk fel Zizkovba, a szállásunkhoz, Józsi elaludt, én meg szokás szerint hajnalig írtam, írtam és írtam.

És szenvedtem Józsi horkolásától, még a falat is elkezdtem erőteljesen öklözni, aminek egyetlen eredménye csak az lett, hogy leesett róla egy festmény, éppen a lábamra, meg is ijedtem, de sem nekem, sem a festménynek nem lett baja,
Józsi meg még csak fel sem riadt, hogy legalább átforduljon a másik oldalára.Kép

Reggel sikerült mindent összepakolni, még szerencse, hogy Wrocławban vettem egy új hátizsákot, így minden cuccom elfért valahogyan. Utolsó reggeli, utolsó séta Prága óvárosában, Zsuzsi kérésére készítenem kellett egy fotót a Vencel-téren, aztán már csak kóvályogtunk, és valahogy mindig kilyukadtunk valami olyan utcára vagy térre, ahol addig még nem jártunk. Így jó megismerni egy várost.

Utolsó ebéd, utolsó sör, vissza a szállásra a csomagokért, aztán  több mint egy órával a délután ötös indulás előtt gyalog kisétálni a buszpályaudvarra, még mindig tűző napsütésben. Gyalog, mert a taxi drága lett volna. Fájó kezek, fájó lábak, én teljesen kimerültnek éreztem magam, Józsi sarkából, amit pár napja tört fel a cipője, ömlött a vér.
Kép
Furcsa volt, hogy az OrangeWays személyzete magyar, az utasok többsége szintén, nem mintha ne találkoztam volna megszámlálhatatlan mennyiségű magyarral Lengyelországban és Csehországban is, sőt bizonyos periódusokban magyarokkal vettem körül magam, de akkor is furcsa volt, néhány óra, és újra otthon leszek.

A nyomasztó kimerültség ellenére is úgy
éreztem, nem tudnék elaludni a buszon. KépMegittam két kávét, egyrészt mert ingyen volt,  másrészt meg azért, hogy otthon legyen erőm még aznap éjjel kipakolni a bőröndömet meg a többi csomagomat, minél gyorsabban, és lezuhanyozni, meg talán még írni is. Ahogy múlt az idő, annál jobban szerettem volna már hazaérni.

Csehországban már csak az autópálya mellett, egy benzinkútnál álltunk meg rövid, negyedórás pihenőre,
KépSzlovákiában meg kizárólag a Pozsonyba érkezők szálltak le a buszról, onnan pedig egyre  közelebb kerültünk az otthonunkhoz. Az egy kicsit fájt, hogy a határon áthaladva Orbán Viktor arcképét láttam meg elsőként egy óriásplakáton, nem mintha a Szlovákiában látott „Pozsony? Nie, Bratislava!” feliratú plakáttól ne fordult volna fel a gyomrom.

Győrben, a Városháza közelében szálltunk le a buszról. Majdnem a fedélzeten hagytam a
laptoptáskámat, szerencsére még időben észrevettem, hogy eggyel kevesebb csomag van  nálam, bár a laptopom éppen a hátizsákomban volt, így mérséklődött volna az anyagi kár, ha esetleg eltűnik, de azért így is voltak benne értékes meg szívemhez nőtt tárgyak.
Kép
A Városháza előtt a szüleim vártak minket, pillanatok alatt haza is értünk Óvárra, Józsit kiraktuk a paneldzsungelben a házuk előtt, aztán Hubertusz utca egy per cé, második emelet, négyes ajtó, mint egy teljesen idegen lakás. Gyerekkoromban, amikor a Balatonon nyaraltunk a családdal, egy-egy hét után is furcsa volt hazaérkezni, akkor még az Árvácska utca négybe, de három és fél hónap után még annál is furcsább. KépPedig a nappaliban csak a székek új huzata volt az egyetlen jelentősebb változás.

A szobámba is úgy léptem be, mintha albérletet keresnék, és éppen ezt  választanám, mondtam is a szüleimnek, hogy akkor ezt most kivenném egy időre. Kajáltam egy nagyot, kicsomagoltam mindent, lezuhanyoztam, és írni kezdtem, de közben elálmosodtam, és csak délben keltem fel. Furcsa volt kinézni az ablakon is. Márciusban, amikor elmentem, még csupaszok voltak a fák, most meg júliusban zöld minden. Folytattam az írást…
________________________________________________________________________

Szöveg: Szarka Károly

Fotó: Kelemen József, Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Lengyel-Cseh, 33. rész: Három és fél