Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Gyerünk, Józsi!

2007. december 31.

KépA kötelező szilveszteri bulit az én részemről napokig tartó aggodalmaskodás előzte  meg. Attól mondjuk nem kellett félnem, hogy nem lesz hova mennem. Először Robi  hívott Székesfehérvárra, ahova nem volt sok kedvem elmenni, aztán az utolsó napokban kiderült, hogy Réka, Emese és Zsolti is Óváron maradnak, három kedves nem-óvári barátom, akiktől sokszor hallottam már, hogy Óváron nincs élet, ezért meg is lepett, hogy itt akartak ünnepelni, de persze örültem neki. És annak ellenére, hogy a helyszín Réka albérlete volt, önkéntesként, vagy inkább önkényesen magamra vállaltam a szervezés egy részét. És ekkor jött az aggodalmaskodás, hogy kinek szóljak, nem leszünk-e túl sokan, vagy esetleg nem leszünk-e túl kevesen. Ha az ember mindenáron aggódni akar valami miatt, biztos talál magának valami aggódnivalót.
 
Rékánál végül kevesebben jöttünk össze, mint aháKépnyan összejöhettünk volna és ahányan ígérték az érkezésüket. Csak az egyetemi alapcsapatunk egy része, szilveszterre Óváron ragadt maradéka, a házigazda Réka mellett Emese,  Józsi, Zsolti és én, valamint Imi és Ivett, illetve Gábor öcsém vett részt a házibulin. Előtte jól  bevásároltunk a Teszkóban, elsősorban folyékony tápanyagokra koncentrálva. Kaja is volt persze, de nem arra helyeztük a hangsúlyt.
 
A vendégtoborzáson kívül csak a zene összeállítását vállaltam magamra az előkészületekből, Imivel együtt. Aztán a munka érdemi része számomra itt be is fejeződött. Amíg a többiek a nappali feldíszítésével, a lufik felfújásával foglalkoztak, én már nagyban borozgattam és hallgattam a saját magam által összeválogatott zenéket. Az éjszaka folyamán talán két üveg fehérbort ittam meg, és jó sok Unicum Nextet. Az Unicum Next fogyasztásában Imivel jártunk az Képélen, az egyébként szolidan borozgató lányokat is kínálgatva néha, a fiúk meg nagyrészt söröztek. Szerintem a legjobban én rúgtam be, a második legrészegebb, az ezüstérmes talán Imi volt. A zenét is mi  élveztük a legjobban, nem véletlenül, mivel, ahogy azt már említettem, mi állítottuk össze.
 
Egyre közeledő éjfél, egyre felszabadultabb hangulat, szőnyegre borított hamutartó, ilyesmi. 2007 utolsó óráiból vannak még olyan emlékképeim, hogy többször is kísérletet tettem a kamera megevésére, illetve az is rémlik, hogy szivaroztunk. Még én is, aki amúgy nem szoktam ilyesmit csinálni, és hát ebből a szivarozásból is leginkább csak az maradt meg emlékként, hogy a srácok üvöltöztek velem, hogy ne úgy szívjam, ahogy szívom. Szóval fogalmam sem volt, hogy kell szakszerűen elszívni egy szivart, szemben úgy általában mindenki mással, akik tudták, Képés akik láthatóan meg is sértődtek, hogy elpazarolom itt nekik a drága szivart, amit nem tudok professzionálisan élvezni. Aki csak inni tud, maradjon az alkoholnál!
 
Éjfélre már alig voltam magamnál, de azért halványan  megmaradtak az emlékeim között az éjfél pillanatai. A hozzám képest mondjuk csak feleannyira részeg Józsi kezében egy pezsgősüveg pihent, vagyis pihenés helyett egyre inkább rázkódott, és mindenki, aki képben volt még, izgatottan várta a felbontás pillanatát.
 
KépZsolti kiabálta, hogy tizenöt másodperc, tizenöt másodperc, tizenöt másodper skacok, mármint hogy annyi van még hátra éjfélig, nyilván, de ezt olyan sokszor elismételte, hogy valószínűleg mire háromszor kimondta, hogy tizenöt másodperc, már simán elmúlhatott éjfél, vagy az ő órája volt  rossz, nem tudom, esetleg annyit ivott ő is, hogy időzavarba került. Szilveszterkor előfordul az ilyesmi.
 
Én közben artikulálatlanul beleüvöltöttem a kamerába, úgy, hogyKép ennek igazából nem voltam tudatában. Bár a felvétel összképét nem rontottam vele, ugyanis időközben elmúlt éjfél, sikítozás, füttyszó, és a várakozás, hogy Józsi mikor bontja már ki a kezében lévő pezsgősüveget. Réka a sarokba menekült, Ivett és Imi lebuktak, nehogy eltalálja őket a pezsgősüveg dugója. Aztán jöttek  az egyre türelmetlenebb Józsi, gyerünk! Józsi, gyerünk! kiáltások. És akkor egy pillanatra úgy tűnt, Józsi soha nem fogja kibontani azt a pezsgősüveget. Megállt az idő.
 
KépDe akkor hirtelen átlendültünk ezen a holtponton, Józsinak sikerült, igen, végre megtörtént a pezsgőbontás, végülis még így elcsúszva, súlyos másodpercekkel éjfél után, vagy talán mégis éjfél előtt, de ezt hagyjuk is, szóval még így is ünnepélyes volt a pillanat. Pukkanás, ünneplés, diadalmas kiáltások és ujjongás mindenhonnan, de a büszke hős nem elégedett meg ezzel a  dicsőséggel, nem érte be ennyivel, nem akart félmunkát végezni.
 
A Forma-1-es pilóták is, ha megnyerik a Képvébé egyik futamát, nem egyszerűen csak kinyitják a pezsgősüveget, hanem tovább mennek, és különböző módjait választják az ünneplésnek. Isznak belőle, lelocsolják a többi dobogóst vagy a győztes istálló konstruktőrét, a maradékot a boldogságban úszó szerelők közé dobják, aztán ugye egy kiválasztott vagy elkapja, vagy nem, és akkor az üveg darabjaira törik a kegyetlenül kemény  aszfalton, a pezsgőnek meg annyi.
 
Józsit valószínűleg a locsolás ihlette meg igazán az ilyen KépForma-1-es versenyekből. Fogta az üveget, és a tartalmát, ami ráadásul a fehérnél jóval markánsabb nyomot hagyó rozé volt, lelkesen szétlocsolta a panellakásban. Döbbent csend néhány másodpercig. Igazából maga sem tudta, mi volt a terve. Józsinak mindig voltak kifürkészhetetlen gondolatai, érthetetlen ötletei. Akkor jó ötletnek tűnt, ahogy mondani  szokták. Akkor, amikor az ember még nem gondol a következményekre.
 
Szóval megtörtént a vörös szénsavas Képszesz panellakásban való szétlocsolása, és először csak nevetés meg valami sírásra emlékeztető hangfoszlány hallatszott, vagy inkább nyöszörgés, talán Rékától, az albérlő-háziasszonytól, aki gyakorlatilag tátott szájjal állva merevedett kővé a fal mellett a sarokban, aztán szavakba öntve legelsőként a tévé reagált a Himnusszal, Isten áldd meg a magyart, tehát mégsem  késtünk le az éjfélről, még csak most lett 2008!
 
Aztán jött a többi reakció. Először egy hoppá, aztán valami káromkodásféle. Imi lesöprögette magáról a pezsgőcseppeket, amikből rajta kívül jutott Képbőven a szőnyegnek, a fehér plafonnak, a fehér falnak és a fehér falon a panellakás ridegségét enyhíteni hivatott képeknek, Emese jobb sorsra érdemes műveinek is.
 
Végül a locsolást megelőző és később még sokszor emlegetett „Józsi, gyerünk!” csatakiáltás  mellett elhangzott egy később ugyancsak szállóigévé váló másik mondat is. Asszem, meszelünk… Az első ijedtség elmúlt, a nevetés és a sikoltozás keverékéből összeálló zaj elcsillapodott, de Réka még mindig ott állt a fal mellett a sarokban ugyanúgy, nyitott szájjal, kővé merevedve.
 
Aztán mindenki túllendült rajta, jött a rituális lencsefőzelék-evés, amiből én sem maradtam ki, de később elérkeztem arra a pontra, amikor egyrészt az addiginál is zavarosabbá váltak a gondolataim, Képés onnantól már csak kiüresedett tekintettel bámultam magam elé. A buli nagyjából véget is ért, Imi és Ivett hazamentek, én meg lehánytam az erkélyről. A kilencedik emeleti panellakás erkélyéről, de úgy, hogy az még a nyolcadikon és a hetediken is élvezhető volt, vagy talán még lejjebb is. Ennek persze akkor még nem voltam tudatában. Tudok hülyén hányni, na, ez is ilyen hülye hányás volt.
 
Előtte vagy utána, fogalmam sincs, mikor, ittam  még egy kis vörösbort is, de ez már csak arra volt jó, hogy ivás közben leöntsem vele a nadrágomat. Aztán majdnem elaludtam a vécében, ahogy ott bent ücsörögtem egymagamban a csészén. Közben az öcsém és Zsolti a nappaliban hosszas vitát folytattak valamiről, bőszen érvelve, az egymást meggyőzés teljesen lehetetlennek tűnő feladatára vállalkozva, én meg végül ledőltem az egyik ágyra és el is aludtam. Emese gondosan betakart, hogy meg ne fázzak, amiért Képkésőbb nem győztem neki hálálkodni. Kábé mintha megmentett volna a fagyhaláltól vagy ilyesmi.
 
Hajnali hat felé járt az idő, amikor az öcsémmel végre hazaindultunk. A panelház előtti lépcsőről hánytam még egyet, a taxiban már szerencsére nem. A sok hányásnak sokszor megvan az a jótékony hatása, hogy másnap az embert nem kínozza a másnaposság, vagy legalábbis nem annyira, mint a nem hányókat.
 
 Az újév első napjaiban aztán jött a világ újjáépítése a kiégett romokon. Szegény Réka mehetett takarítani az alsószomszéd erkélyére, volt olyan rendes és kedves és aranyos és jófej, hogy megcsinálta egyedül, helyettem, nekem nem is téve szemrehányást, pedig az én hibám volt, vagy legalábbis a bennem dolgozó alkoholé. Ahogy írtam, Képén nem tudtam róla, mit műveltem.
 
Józsi viszont tudta, legalábbis azt, hogy ő mit csinált, azt már kevésbé, hogy miért, és ő is hős lett megint, most már pozitív értelemben is, mert az év második napjának estéjét festéssel töltötte, ráadásul nem egyedül, mert Zsolti is nagyon rendes és kedves volt, és önként segített neki. Józsi egyedül szerette volna helyrehozni a dolgot, nem is akart szólni senkinek, de Zsolti ragaszkodott hozzá, hogy ő is részt vegyen a jóvátételben.
 
Kép Nincsenek véletlenek, utólag jöttem rá, hogy ez talán azért volt, mert ő kiabálta a leghangosabban, hogy Józsi, gyerünk! Ebben az értelemben ő volt a felbujtó, és nyilván lelkiismeretfurdalása lehetett. Aztán lehet, hogy ez hülyeség, csak én találom ki. Valószínűbb, hogy egyszerű önzetlen jócselekedet volt. Hát, léteznek ilyen dolgok is. Otthon senki ne próbálja ki!
________________________________________________________________________
 
 
fotó: Fodor Ivett, Mészáros Zsolt