Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Gravitáció

Lengyelország (21. rész)

Négynapos, sokkal inkább fárasztó, mint pihentető nyaralás után érkeztem vissza Wrocławba hétfő este nyolc óra körül. Az először még csak szemerkélő, aztán Képellentmondást nem tűrően, erőszakosan, durván, brutálisan leszakadó eső mintha csak keretbe akarta volna foglalni ezt a négy napot: szakadt, amikor Gdańskba indultam, és szakadt, amikor Poznańból megérkeztem.

Ekkora mennyiségű utazás után az ember örül, ha hazaérkezik és esetleg egy opcionális fürdést követően az ágyba zuhanhat, hogy még a következő nap egy részét is átaludja, de én nem ezt tettem, mert ugye meghívtak egy buliba a magyar lyányok, és ott kellett lennem. Először is szeszt kellett szereznem valahol, hogy hazaérve nyugodtabban készülődhessek.

Az állomástól nem messze találtam is egy italboltot, két sör meg két deci vodka be a táskába, gondoltam, amilyen fáradt és elgyötört vagyok, hogy ennyi bőven elég is lesz, a koleszban való iszogatáshoz mindenképpen, aztán az egyetemisták népszerű klubjában, a Grawitacjában esetleg jöhet a ráadás.

A buszon a szokásos tömeg, csomagokkal ilyenkor még szarabb felszállni. Az albérletben halálos csend, Paweł számítógépezett, a másik szobában Natalka szintén, Ada meg Damian pedig aludtak. Rendben van, hogy otthon én is ezt szoktam csinálni, de hogy ezek szinte mindig, és éppen egy ilyen pezsgő életű városban… 

Szinte csak a zuhanyozásra volt időm. A buszmenetrendek aztán sokadszorra tréfáltak meg. Soha nem értettem a lengyel menetrendekben az időpontok után elhelyezett sok nagy és kis betűt, D, N, P, z, x, hát most egy J betűt sikerült kifognom a 145-ös buszon, ami egyébként mindig a Grunwaldzki térre szokott vinni. Most is oda szerettem volna eljutni, de ez a járat csak a vasútállomásig ment…

Nem baj, ott majd biztos jön a 146-os, és hát jött is, de kábé húsz percet kellett rá várnom, ami azért volt para, mert a lányok azt mondták, hogy külsősként csak este tizenegyig mehetek be a koleszba. Végül pont időben érkeztem meg a Kredkába, a két magas, ceruza alakú épület közül a magasabbikba, ahol Petra szobája is volt.Kép

A recepciós nő viszont nem akart beengedni. Vagyis kért valami dokumentumot. Angolul persze nem tudott, megint tolmácsra volt szükségem. Valami olyasmi sült ki a dologból, hogy ott kell hagynom valamelyik személyazonosságot igazoló okmányomat a portán, negyedórára felmehetek, annál tovább viszont csak valami aláírással tartózkodhatok az épületben. Vagy ha fizetek...

Bürokrácia, a társadalom egyik nagy merénylete a saját tagjai ellen, végül otthagytam az egyébként végtelenül ellenszenves nőnél a régesrég lejárt magyar diákigazolványomat, ha nem kapom vissza, az sem érdekel. Reni és Hella már ott voltak Petránál. Petra lakótársa, akit csak Barbie-fiúnak nevezett, szőke, kékszemű német srác, ráadásul Kevin a neve, nekem nem volt „szerencsém” találkozni vele, a barátnőjével romantikázott a szobában, mi meg a konyhában kezdtünk el iszogatni és beszélgetni.

Jó hangulat az első pillanattól kezdve, sok közös téma, fesztiválok, bulik, utazások, külföldi élmények, mindez ugye nyelvi nehézségek nélkül. Először mindenki itta a sajátját, aztán a végén a maradékok összeöntése a gyorsaság miatt, mert bőven elmúlt már éjfél, sőt majdnem egy óra, és az egyetemi bulik lényegi része ilyenkor szokott következni, indulni kellett tehát a Grawitacjába.

A diákigazolványomat szerencsére visszakaptam, kabát a ruhatárba, én később a pulcsimat is szerettem volna levenni, ömlött rólam a víz a zsúfolt klubban (bár állítólag máskor még zsúfoltabb szokott lenni), de a pulcsi megőrzéséért dupla árat kértek, így hát magamon hagytam, basszák meg, már csak elvből sem fogok fizetni érte.

A Grawi egyik részén könyvespolcok, hangulatosabbá téve a helyet, a másik részén a tánctér. Ott volt Kenyér Úr is, Petra ismerőse, akivel már a magyar buliban is találkoztunk. A Petra által alkotott becenevekben, mint a Barbie-fiú, a Kenyér Úr vagy a Vörös Gyökér, az volt a zseniális, hogy a külföldiek nem értették őket, és fogalmuk sem volt, hogy éppen róluk van szó.Kép

A pultnál egy lánnyal beszélgettem, aki hozzám hasonlóan a Természettudományi Egyetemen tanult, vagyis inkább velem ellentétben tanult ott, mindenesetre ennek örömére meghívtam egy sörre. Joannának hívták, a sokadik Joanna volt, akivel találkoztam. Beszélgettünk, aztán valahogy eltűnt a tömegben.

A bulinak erről a részéről nem rendelkezem kristálytiszta emlékekkel. Az még megmaradt, hogy Anett, a negyedik magyar lány is ott volt, meg hogy a többiekkel is beszéltem még valamit, és az is rémlik, hogy leültem egy asztalhoz, vagyis konkrétan lefeküdtem valami kanapéra, aludtam, és ha minden igaz, onnan elzavart egy biztonsági őr. Akkor egy másik asztalhoz ültem le, és ott is elaludtam.

Kész, ennyi volt, meghaltam, kiütközött rajtam a négynapos utazás minden fáradalma, a sok vonatozás, buszon és villamoson zötykölődés, a sok gyaloglás, nyilván a kevés alvás is, meg hogy kora délután óta nem ettem, így aztán két és fél sör meg az a két deci vodka elég is volt, hogy mély álomba zuhanjak. Egy olyan helyen, ahol dübörög a zene és rengeteg ember bulizik körülöttem. Azt is mondhatnám, hogy lehúzott a Gravitáció…

Egy biztonsági őr keltett fel, hogy most már jó lenne, ha eltűnnék innen. Mondtam, hogy nem tudok lengyelül, ő meg mondta, hogy én viszont angolul nem tudok, és tényleg nem jöttek a szavak, alig bírtam beszélni. Valahogy mégis megértettem vele, hogy a ruhatárban van a kabátom, szerencsére visszakaptam, aztán ki a fényre, természetesen már világos volt, hajnali fél hat.

Akkor tudatosult bennem, hogy mi történt, hogy a kimerültségtől elaludtam, és a Hiperkarma egyik száma, a Zöldpardon néhány sora jutott eszembe, mintha teljesen erre a szituációra illene: „hát ez van, csak azt nem tudni, hogy te mi a faszér’ jársz el szórakozni, ha alszol szinte egész végig, csak akkor kelsz, mikor a pultból kérik.Kép

Kapucni a fejre, fáztam, a nap erőtlenül világította meg a Grunwaldzki teret. Az egyetemem épülete szerencsére már nyitva volt, legalább vécére el tudtam menni, aztán a jó öreg 146-ost is elcsíptem éppen, a buszon stílszerűen Hiperkarmát hallgattam, görnyedten ülve az ülésen és persze rettenetesen szenvedve, néha bizonytalan pillantásokat vetve a „normális” életet élő emberek felé, akik valószínűleg munkába vagy iskolába igyekeztek ezen a derűs, de hűvös hajnalon.

Szóval a szenvedések szenvedése, de nem volt ám olyan szörnyű ez az egész, egy tartalmas, utazós hosszú hétvége után a buli is tényleg nagyon jól sikerült addig a pillanatig, amíg el nem aludtam. Aztán a lakótársaimnak köszönhetően napközben sem tudtam sokkal jobban kipihenni magam, sőt néhány nap után már hozzá is szoktam a minimális alváshoz.

És a következő két estém is bulizással telt. Először Csilla búcsúbulijába voltam meghívva az Oławska klubba. Másnap utazott haza Magyarországra, de előtte még egy vizsgán is át kellett esnie, így aztán nem is maradt sokáig. Két lengyel barátnőjével jött, mindkettőt Karolinának hívták (miért?! miért nem lehet minden embernek különböző neve?!), meg a spanyol lakótársával, Neus-szal, és ott volt még egy másik spanyol lány, Elena is, aki Neushoz érkezett látogatóba.

Csilla meg a két Karolina táncoltak, én főleg a spanyol lányokkal beszélgettem, közülük is inkább Elenával, mert Neus angoljából alig értettem valamit. Elena Mallorca szigetéről érkezett, valami művészegyetemről. Azt mondta, hogy bár ő spanyol, de sok katalán él arrafelé, és ő is beszél katalánul, ami szerinte sokkal jobban hasonlít az olasz nyelvre, mint a spanyolra.

Egyáltalán nem volt kedvem táncolni, Csilla észre is vette, hogy a beszélgetésen meg a sörözésen kívül nem is nagyon veszek részt a buliban. Mivel a lányok hamar leléptek, én sem maradtam sokáig az Oławskában, ahol egyébként találkoztam egy ismerősömmel, egy magas, vékony, kopasz sráccal, aki annak a nagy lengyel-ausztrál baráti társaságnak volt a tagja, akikkel a Thanks Jimi Fesztiválon beszélgettem, és akik akkor egyedül hagytak egy gitárral. Ezen az estén már három sörtől is sikerült elaludnom, igaz, most nem a klubban, hanem a buszon…Kép

A következő este éppen spanyol bulit rendeztek a No Name-ben, amire legnagyobb sajnálatomra éppen új spanyol ismerőseim, Elena és Neus nem jöttek el. Ott volt viszont a magyar lányok közül Anett, és találkoztam Kenyér Úrral is, akit először nem akartam megismerni, köszönhetően hagyományosan gyenge arcmemóriámnak. A pultnál egy francia srác, Emile szólított meg, beszélgettünk egy kicsit – azt hitte, hogy spanyol vagyok…

Aki látott már engem élőben vagy akár fényképen, annak ezt a francia fiatalembert kivéve eszébe sem jutna feltételezni, hogy spanyol vagyok. Egy cseppet sem mediterrán, ahogy Lovasi énekelte a Kispál és a Borzban, mert hiába barnultam le egy kicsit a tengerparton, nálam ez is csak a hullasápadtság elkerüléséhez elég. Hogy én spanyol?! Oké, a derék francia láthatóan részeg volt, de akkor is. Amúgy tudott néhány mondatot magyarul, azt mondta, azért volt rá szüksége, mert amikor Budapesten járt, tapasztalta, hogy a magyarok nem beszélnek angolul…

Wrocław az utóbbi időkben népszerűvé vált a spanyol hallgatók körében, ebben a buliban is rengeteg volt belőlük, na, őket aztán tényleg könnyű volt felismerni, koromfekete haj, sötét bőr (bár nem mindegyiknél), meg egy csomó szőr, és az a temperamentumos, hadarós beszéd. A spanyol señoriták spanyol zenékre táncoltak, aztán ezek a bizonyos spanyol zenék hamar elfogytak, és spanyol buli ide vagy oda, az unalomig ismert nemzetközi diszkóslágerek következtek.

Találkoztam Katalónia és Baszkföld néhány cserediákjával is, Spanyolország különböző nemzetiségei, spanyolok, katalánok és baszkok jól megfértek egymás mellett a No Name-ben. Az egyik baszk sráccal, Miguellel egész jól eldumáltunk. Aztán elég furcsán alakult az estém: volt három csaj, történetesen lengyelek, akik többször is megszólítottak, először csak az időt kérdezték meg tőlem, aztán közölték, hogy az egyiküknek, Karolinának (nahát, egy újabb Karolina) éppen születésnapja van.Kép

Meghívtam egy italra az ünnepeltet, egész jól elbeszélgettünk, aztán jöttek a barátnői, hogy elhívják Karolinát táncolni, én meg vigaszdíjként kaptam tőle egy csókot. Nem értem be ennyivel, mentem utánuk a tánctérre, én, aki egyáltalán nem tudok táncolni, és táncoltunk Karolinával, amíg működésbe nem lépett a Legjobb Barátnők Érdekvédelmi Szövetsége, és megint elrángatták tőlem Karolinát. Én viszont ittam már annyit, hogy még így se adjam fel, aztán mégegy csók következett, de most nem Karolinától, hanem az egyik barátnőjétől, a két Ola, a szőke és a fekete hajú Ola közül a fekete hajú Olától.

Ezt a momentumot már végképp nem tudtam hova tenni, nem mintha annyira bántam volna, viszont a harmadik lány közölte, hogy ennyi, most már tényleg hagyjam őket békén, mert inkább hármasban szeretnének lenni, és itt véget is ért számomra az este, oké, akkor legyetek hármasban, aztán hazafelé részegen próbáltam megfejteni a lengyel lányok lelkivilágát. Nem sikerült.

Ennek ellenére a terv változatlan maradt: a hátralévő egy hónapban még sok ilyen egyetemi buliban részt venni. És persze továbbra is utazgatni - a zsinórban három, bulizással töltött éjszaka után összekapartam valahogy holttestem darabjait, és már egy újabb többnapos kirándulást terveztem: elvonult az árvíz, végre mehetek Krakkóba!

________________________________________________________________________

Szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete Lengyelország, 21. rész: Gravitáció