Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Fehérvári Zenei Napok

2009. szeptember 10-12.

Amikor az ember az ötödik fesztiváljára készül ugyanabban az évben, akkor azért elgondolkodik, hogy kell-e ez neki. Főleg szeptemberben, amikor már hűvösebbek az éjszakák. Biztos, hogy ebben az évszakban sátorozásra van szüksége a szervezetnek? Mert hát sátorozni amúgy sem egy kellemes dolog, még nyáron sem, valljuk be, én legalábbis bevallom, hogy számomra attól még nem lesz rosszabb egy buli, hogy utána ágyban aludhatok egy kényelmetlen sátor helyett.

Meg aztán ezek a nagy magyarországi zenei fesztiválok annyira hasonlítanak egymásra. Mindenhol toi-toi vécék, amikbe nem szívesen megy be az ember, mert szűkösek, koszosak, és mert a szem érzékeli a látványt, az orr meg a szagokat, amik az előző vendégek ottlétének emlékei, és inkább a vécék mellett végzi el a dolgát, valami viszonylag félreeső helyen. Nem is értem, hogy bírják a lányok. A büfék is olyan egyformák, főleg azokon a fesztiválokon, amiket ugyanazok a sörgyárak támogatnak. A kaják is hasonlóak a legtöbb helyen, lángos, pizza, hamburger, gyros vagy éppen kebab, meg aztán különböző húsfélék, amivel vagy nem lehet jóllakni, vagy jól lehet, de nagyon sok pénzért. A különbség csak annyi, hogy az egyik fesztiválon ötszáz forintért dobálják a pizzaszeletet, a másikon meg háromszázötvenért.

Napközben könnyű élelemhez meg alkoholhoz jutni, de este, a koncertek előtt, után, között vagy éppen közben, amikor mondjuk nagyobb szükségét érzi az ember, hogy szeszes italt fogyasszon, mindig több tucatnyi ember állja körül a pultokat, ahol általában legfeljebb három tapasztalatlan felszolgálólány és fiú futkározik a kassza, a sörcsap meg a hűtő között. Szóval ezek a dolgok mindenhol ugyanolyanok. És igazából a programok is, mivel kis országról van szó, ahol értelemszerűen kevés zenekar van, de én azért hozzátenném, hogy hiába sírnak az idősebb generációk képviselői, hogy jó zene csak az ő idejükben volt, az a néhány mai zenekar, akik minden fesztiválon ott vannak, nagyon is jó zenét játszanak, és nagyon lelkesen.

Legalábbis amennyire én tudom - a legtöbb valamirevaló magyar zenekar tagjai nem csak a zenélésből élnek. Lemezeladás helyett zeneletöltés a divat, ami szerintem zseniális találmány, csak a zenekaroknak rossz, akik ugye nem is nagyon járkálnak világkörüli turnékra, így marad nekik ez sok hazai zenei fesztivál. Minden fesztiválon ugyanazok a zenekarok, és akkor felmerül a kérdés, hogy azért megy el az ember egy fesztiválra, hogy ezredszer is meghallgassa és megnézze a Kispál és a Borz, a 30Y, a Quimby vagy éppen a Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertjét, ahol nagyjából mindig ugyanazok a számok hangzanak el egy koncertturnén belül?

Miért akartam például én elutazni Székesfehérvárra a FEZEN-re, vagyis a Fehérvári Zenei Napokra, amikor már ugyanebben az évben láthattam ugyanezeket a zenekarokat, nem is kevésszer? Hát egyrészt azért, mert megígértem Goda Szabolcs barátomnak, aki fél év után jött haza Hollandiából egy másfél hetes szabadságra, hogy együtt megyünk el fesztiválozni. Másrészt meg azért, hogy ezredszer is meghallgassam a 30Y-t és önfeledten ugráljak meg kiabálhassam a dalszövegeket. 30Y-ból soha nem elég, és a Kispál, a Quimby meg a PASO is jöhet bármikor, meg a többi zenekar is. Felsorolni is nehéz, olyan sokan vannak. Ja, a Kispál most kimaradt, mert az utolsó napon hazajöttünk.

De kezdjük az elején. Úgy volt, hogy többen leszünk, de aztán csak ketten maradtunk a Godával. Ez a másfél hét egyébként róla szólt. Volt egy meglepetésbuli a hazaérkezése napján, amikor sikerült vele elhitetni, hogy néhány kivétellel senki nem ér rá lemenni a Mártiba köszönteni őt, aztán mégis ott volt mindenki. Volt aztán szombat esti italozós buli, egyszerű sörözés meg közös meccsnézés, aztán ez a fesztivál, meg utána tervben egy bográcsozás, hogy tényleg emlékezetes legyen az a másfél hét. Nekem a szombat esti italozós buliban az volt a legszebb, hogy utána két óra alvás után kellett felkelnem, hogy Gábor öcsém diplomaosztójára utazzak, éppen Székesfehérvárra. Szóval az öcsémről is szólt egy kicsit ez a pár nap.

A két óra alvás után akadtak azért kellemtelenségeim az utazással, de szerencsére maga a diplomaosztó rövidebb volt, mint annak idején az enyém Óváron. Amúgy meg jó hangulatú családi esemény volt, és még az utazásnak is megvolt a maga szépsége a számomra. Olyan tiszta volt a levegő, hogy a ragyogóan kék égre festett hófehér felhők, az ősz elején még zöld lombkoronájú fák meg a narancssárga csendbe burkolózó napraforgó- és kukoricaföldek kontrasztja teljesen lenyűgözött. És nemcsak azért, mert a két óra alvás, meg később az ünnepség és a családi ebéd után a táj figyelésén kívül más gondolatok nem nagyon terhelték az agyamat.

Szóval az öcsi diplomaosztója Székesfehérváron, aztán pár nap múlva visszatérés ugyanoda, csak ezúttal a három autóba bepakolt rokonság helyett a tömegközlekedést igénybe véve Goda barátommal, na meg öltöny helyett rövidgatyában és pólóban, hatalmas csomagokkal. A vonaton néhány széknyire tőlünk két lány ült, az egyikük, egy szőke cicababa előadást tartott a másiknak arról, hogy melyek a legszebb női és férfi keresztnevek, milyen nevet adna a gyerekének, milyet nem, és mik azok az utónevek, amiktől falra mászik. Lesújtva hallgattam, hogy a Károly is egy kifejezetten csúnya név, a becézett alakjai közül meg főleg a Karcsi, szóval szörnyű, ahogy van. Aztán a családnevek kerültek terítékre, és ők is megkapták a magukét, méghozzá három csoportba osztva. Ezen röhögtünk talán a legjobban.

Az első csoportot a gyakori és „értelmet tükröző” nevek alkották, mint a Kiss, a Nagy vagy a Mészáros, a másodikat a „jó hangzású” nevek, ahova kábé azokat a vezetékneveket sorolta a leányzó, amiknek nem ismerte az eredetét. És végül jött a harmadik csoport, a német eredetű nevek. De itt még nem volt vége, mert következett a házassággal létrejött nevek csoportja, és a csaj eszmefuttatása arról, hogy melyik családnév melyik családnévvel alkot jól hangzó párosítást. Mintha egyetemi előadást hallgattunk volna, amit tökéletes magabiztossággal adott elő a szőkeség, nélkülözve persze bármiféle tudományosságot. Kár, hogy nem kértem el a számát, hogy amikor majd házasság előtt állok, felhívjam és megkérdezzem, hogy a menyasszonyom neve illik-e az enyémhez, aztán ha igen, és gyerekünk is lesz, újra felhívjam és megkérdezzem, hogy nevezzük el az utódot.

A győri átszállásnál, mivel éppen ebédszünet volt a csomagmegőrzőnél, elcipeltük azokat a nehéz csomagokat az állomástól a virágpiacig, ahol Goda kolbászt akart ebédelni. Az utazótáskákkal a Győr és Fehérvár között közlekedő emeletes buszon is akadt egy kis problémánk, mivel a csomagtérbe már nem fértek be, ezért a busz emeletének embertelenül szűk folyosóján hagytuk őket, pont a lépcső előtt, hogy rajtunk kívül másoknak is megnehezítsük az utazását. Fehérváron, a hangulatos belvárosban beültünk egy kávéra az öcsémmel és a barátnőjével, Barbival, aztán autóval kivittek minket a sokkal kevésbé hangulatos Sóstói Ipari Parkba, a FEZEN helyszínére. Egy kicsit sajnáltam, hogy a fesztivál ennyire messze esett a belvárostól. Öt-hat kilométer azért sok.

Egy kis csodálkozás, szemöldökráncolás következett, hogy milyen kicsi ez a FEZEN. Öt színpad szorosan egymás mellett, aztán persze néhány büfé meg toi-toi vécé, és végül a kemping. Na de hát nem a méret meg az elrendezés számít, csak valahogy olyan sterilnek tűnt az egész. Talán a fák hiányoztak, amik nélkül olyan volt az egész, mintha a Holdon lettünk volna, vagy mint egy amerikai katonai táborban a sivatagban. Felállítottuk a sátrunkat, aztán benéztünk a ska-reggae színpadhoz az Escape nevű helyi zenekar koncertjére. Pörgős skát játszottak, nem is rosszul, és olyan fiatalnak tűntek, hogy nagyot néztünk, amikor az egyik számukra azt mondták, évekkel ezelőtt írták. Benéztünk a Red Hot Chili Peppers-feldolgozásokat játszó Erős Pista koncertjére is. Mint nagy Red Hot Chili Peppers-rajongók, élveztük, bár egy tribute-zenekar esetében az ember mindig arra gondol, hogy az eredeti jobb lenne.

Egy tribute-zenekarral mindig baj van. Ha mindenben az eredetit utánozza, zenében, színpadi mozgásban, külső megjelenésben, öltözködésben, akkor az a baj, ha meg nagyon eltér tőle, akkor meg az. Az Erős Pista megjelenésre hasonlított a Red Hot Chili Peppersre, jól hangzottak a dalok, örültem, hogy régebbi számokat is játszanak, és ez itt most elég is volt. Következett az Irie Maffia az ritmus- és fúvósszekció mellett három nagyon különböző hangú és karakterű mc-vel, a skát, a reggea-t és a hip-hopot elegyítő zenéjével, új dalokkal és a már jól ismert slágereivel. Hand in the air, Baszd fel a kéket, Bomboklaat, Rock it on. Közben meglehetősen nehezen jutottunk alkoholhoz a fent említett okok miatt. Tömegek állták körbe a pultokat.

Az Irie Maffia után a Quimbyt néztük meg a nagyszínpadnál. Jó volt, bár nekem most nem ütött akkorát, mint az előző koncerteken. De ez nem az ő hibájuk, talán én voltam túl sok Quimby-koncerten az utóbbi időkben., és kábé ugyanazokat a dalokat hallottam most is, mint már olyan sokszor. Később ugyancsak a Nagyszínpadnál belehallgattunk még a Tankcsapda koncertjébe is, ahol az énekes-basszusgitáros Lukács haját lobogtatta a színpadra állított ventilátor.

Az éjszaka hátralévő részében visszamentünk még a ska-reggea sátorba megnézni a Riddim Colonyt. Utána DJ Áfonya zenélt meglehetősen kicsi érdeklődés mellett, aztán a többivel együtt ez a színpad is elcsendesedett, csak a Jäger-sátorban ment a zene gépről hajnali fél négyig. Akkor egy őrült társaság még el akart minket csábítani, hogy bulizzunk velük egy vasút melletti kocsmában, ahol van zenegép meg amúgy is ismerik a tulajt, és hogy mennyire jó lesz, de sem Goda, sem én nem vágytunk már ilyesmire.

Hűvös éjszakára számítottam, be is öltöztem rendesen, hosszúnadrág, vastag zokni, vastag pulcsi, aztán bele a hálózsákba, Goda meg csak úgy rövidgatyában és pólóban aludt mellettem, és talán neki volt igaza. Nem is hűlt le annyira a levegő, amikor a tízórai ébredés után Goda kinyitotta a sátrunk cipzáros ajtaját, dőlt be a meleg. Pedig egész reggel esett az eső, és féltünk, hogy egész nap esni fog, de végül az időjárás megkímélt bennünket, csak egy kicsit borús maradt.

A konténerben-zuhanyozást kihagytuk, bevásárolni és reggelizni a közeli (vagy inkább legközelebbi, mert azért nem volt az annyira közel) Auchan áruházba sétáltunk át. Aztán meg vissza a fesztiválra, amely meglehetősen kihalt volt. Szinte többen voltak a személyzet sürgölődő tagjai, mint a fesztiválozók, a Media Markt Sátor teraszán ücsörögve és kávézgatva egyáltalán nem éreztük magunkat egy színes forgatag közepén. Az újabb sátorozók csak kora délután kezdtek a kemping felé szivárogni.

A nagyszínpadon a Road zenekar kezdett, mi viszont inkább a kisebb színpadokra figyeltünk. A rocksátorban például a Hétköznapi Csalódások, eredeti és sokkal népszerűbb nevén a Picsa játszott. Középiskolás koromban, amikor fogékony lettem a punkzene iránt és elkezdett érdekelni a politika, nagyon sokat hallgattam azt a néhány albumot, amit megszereztem tőlük. Másolt kazettán persze. A Picsa, amely hobbizenekarként indult és országos ismertsége ellenére meg is maradt annak, ars poeticáját talán a koncert második számának refrénje foglalta össze a legjobban. Egy provokátor hivatása a közönség elleni izgatás. Jobboldalról hajlamosak az emberek kommunistának tekinteni a Picsát, pedig szó sincs ilyesmiről, legfeljebb provokatív dalszövegekről, meg végtelenül egyszerű punkzenéről. Örültem egyébként, hogy ugyanolyan jó hangulatú egy Picsa-koncert, amilyennek annak idején a felvételek alapján elképzeltem, pedig azóta eltelt pár év.

Elhangzott aztán néhány megzenésített József Attila-vers, pár régi sláger, a Szélsődal meg a Punk Rock’n’Roll, aztán átsétáltunk a PASO-ra, mivel az egyik úticélunk éppen a PASO-koncert megtekintése volt. A szokásosat kaptuk, pörgős ska, a közönség leguggoltatása, megugráltatása, és így tovább, régi és új slágerek, Hello Gagarin, Lakótelep és Hungarian Dish, hibátlan koncerthangulat. A végén meg halálos fáradtság.

Belehallgattunk még a Vad Fruttikba, a kordon mellett egy nagyon magas és nyilván nagyon erős biztonsági őr rámszólt, hogy van-e fotós kártyám, mert ha nincs, akkor nem fényképezhetek. Mondtam, hogy nincs, és oké, nem fogok fényképezni, erre megragadta a karomat, és mégegyszer elmondta, hogy fotós igazolvány nélkül nem fotózhatok. Szerencsére nem szorított olyan erősen, hogy ne tudjam kiszabadítani magamat és elsietni a helyszínről. Veszélyes sportág fotós kártya nélkül fotózni…

Amúgy tényleg hullafáradt voltam, mondtam is a Godának, hogy visszamegyek a sátrunkba aludni egy fél órát, hogy újraindítsam a rendszert, aztán visszatérjek a 30Y-ra. Mint amikor nagyon lassú egy számítógép a túlzott igénybevétel miatt, aztán nyomunk egy resetet. Végül nem aludtam, Goda viszont igen. Mivel közeledett a koncert, visszasiettem az alternatív színpadhoz. Arra már nem láttam sok reményt, hogy valami alkoholt sikerül beszereznem, a 30Y meg már a színpadon volt és a beállásnál tartott. Akkor elkezdtem eszeveszetten telefonálni a Godának, hogy ébredjen fel és siessen már, mert hát erre a koncertre vártunk a legjobban, de így is lemaradt az elejéről.

A 30Y megint meglepett, ezúttal azzal, hogy az Ágyéktól a szívig című dallal nyitotta a koncertet, amiről soha nem tudtam volna elképzelni, hogy nyitódal lehetne, aztán jött még néhány lassabb szám, és csak később következtek a gyorsabbak. Úgy éreztem, néhány előttem álló lányt zavart, hogy folyamatosan énekeltem (bár nevezzük inkább kiabálásnak azt az éneklést), de hát engem is zavart egy srác, akinek a könyöke sokszor túl közel került a fejemhez, vagy az a csókolózó pár, akiket már nem sok választott el attól, hogy a színpad és néhány száz ember előtt dugjanak.

Tetszett viszont, hogy az országos sláger, a mindig máshogy előadott, most például végtelenül elnyújtott Bogozd ki után a súlyos önéletrajzi dráma, a sokkal kevésbé populáris Azt hittem érdemes következett. Az Ül és vár című, amúgy irodalom-tankönyvekbe is bekerült dal közben sokan leültek a földre, hogy úgy üljenek és várjanak, de a leülési kísérlet nem volt teljesen sikeres, csak a közönség egy része követte a példájukat. A ráadásban egy új (igazi rajongók számára persze már ismert) akusztikus dal, a 6 milliárd is elhangzott. Ezredik 30Y-koncertem után is azt éreztem, hogy már ezért megérte elutazni, a fesztiválozás és a sátorozás kellemetlenségeit is vállalni. Lehet az embernek néha egy kedvenc zenekara, és az ő koncertjüket bárhol, bármikor, ezredszerre is szívesen megnézi.

Érdekes, hogy a Republic, aminek a zenéjén felnőttem, és gyerekkorom kedvenc zenekara volt, pont egyidőben játszott a 30Y-nal, csak éppen a nagyszínpadon, és eszembe sem jutott volna, hogy őket válasszam. Ha nem lett volna 30Y, akkor persze igen, de bennem már elmúlt az a feltétlen rajongás a Republic iránt, ami a 30Y iránt pár éve kialakult, és nemcsak én változtam, hanem a Republic is. A régi albumok persze most is jók, de az újak meghallgatása már nem okoz örömet.

A 30Y-koncert után úgy éreztem, innunk kell valami erőset, és ez most a pálinka volt. De egyikünk sem pörgött fel tőle, és amikor visszamentünk a sátorhoz kicserélni az átizzadt pólóinkat, Goda megint elaludt. Én visszamentem az alterszínpadhoz, és majdnem teljes egészében végighallgattam a Pál Utcai Fiúk koncertjét is, akiket másodszor hallottam élőben, és most is kellemes meglepetést okoztak. Egy több mint húszéves zenekaron érezni a lelkesedést jó dolog. Először csak ülve hallgattam, aztán a közönség soraiban állva, a végén már egészen közel a színpadhoz.

És itt még nem volt vége, mert jött a nyíregyházi Jurij, a 30Y haverzenekara. Megfogyatkozott számú közönség előtt játszottak, és ebben a közönségben feltűnt a 30Y néhány tagjai is, vagyis majdnem az összes, Endy, Papa, Ádi és Beckzoli. Sőt Endy be is szállt gitározni a Díler című számnál, és Ádi is felugrott a színpadra, hogy ugráljon és pengessen egy kicsit a basszusgitáron. Reménykedtem is benne, hogy lesz közös Jurij-30Y előadás.

A koncert után váltottam pár szót Ádival és Papával, meg a 30Y menedzserével, hogy jönnek-e valamikor Mosonmagyaróvárra, és azt mondták, hogy jönnek. Mi meg mentünk - aludni. Nem aludtunk sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy lekéssük azt a buszt, amit kinéztünk magunknak. Mivel a másik csak jóval később indult, volt időnk kényelmesen átöltözni és összepakolni.

A zuhanyzást ezúttal is kihagytuk, és így büdösen sétáltunk ki a buszvégre, ahonnan a belvárosba mentünk, hogy jó csípős kebabot reggelizzünk a plázában, aztán felüljünk a győri buszra, Győrből meg hazavonatozzunk hullafáradtan Mosonmagyaróvárra. És akkor még várt ránk egy bográcsozás a Robinál. Jól sikerült a bográcsozás, mert valami hihetetlenül finom pörköltet sikerült összehoznunk kevés tapasztalattal.

Kellemes este volt, én viszont a végén már tényleg nagyon fáradt voltam - a fesztiválozás kiszívta az erőmet. PaFe Várpalotán, VOLT Sopronban, EFOTT Baján, Sziget Budapesten és Fezen Székesfehérváron. Egy évben öt fesztivál öt városban tényleg sok. Vagy talán nem is olyan sok, inkább éppen elég, mert azért kellenek ezek az élmények. És mivel ezzel a hétvégével nagyjából be is fejeződött a nyár, nyugodt szívvel ígérhettem meg magamnak, hogy a 2009-es esztendőben több fesztiválra már nem megyek. De egy engedményt így is tettem, az MR2 turné győri állomása egy hét múlva még belefér, úgyis fellép a Kiscsillag, Péterfy Bori, na meg a 30Y.

________________________________________________________________________

szöveg és fotó: Szarka Károly