Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Egy vasárnap a Szigeten

2009. augusztus 16.

Nem tudom pontosan, de a fesztiválozás kábé ott kezdődik, amikor az ember megnézi a programot, eldönti, hogy milyen koncertekre megy mindenképpen és eldől, hogy kikkel megy, aztán elkezdi beleélni magát, hogy mennyire jó lesz. Esetleg amikor a restiben vagy a vonaton elkezd már iszogatni. És főleg akkor, amikor az Almásfüzitő mellett elrobogó vonat ablakából látja a szocializmus idején virágzó gyár falán a feliratot, hogy "Nálunk a munka tisztesség és becsület dolga!". Múltból ottmaradt emlék, ami szerintem sokkal inkább nyomasztó és lehangoló, mint amennyire vicces.

Lehetne persze vicces is az ilyesmi, ha mondjuk múzeummá alakítanák az ilyen régi, parlagon álló gyáróriásokat, ha már lebontani vagy lebombázni nyilván senkinek sincs szíve, meg miért is kéne, mondom, én sem lázadok ellene, biztos jó volt nekem az előző rendszerben az anyaméhben, meg az óvodában is voltak azért szép pillanatok, amikor meg már írni-olvasni tanultam, meg volt váltva a rendszer, és jöhettek a többek között a fesztiválok is a Szigeten, amikbe én azért jóval később kapcsolódtam be.

Ebbe a 2009-esbe is, mert Miksimanó barátommal csak a vasárnapi napra látogattunk ki Óbudára. Rögtön az elején Danko Jones-koncert a Nagyszínpadon. Kanadai rockzenekar, akiket egyáltalán nem ismertem addig, a Sziget előtt is csak egy számukat hallottam. Ha már ott voltunk, meghallgattuk, és tetszett. Az előre betervezett programok mellé így már az elején megvolt a kellemes meglepetés kategóriába tartozó élmény, az az érzés, hogy nem csak a saját kis jól ismert zenéit élőben is meghallgatni megy oda az ember, hanem újakat felfedezni, sodródni az eseményekkel meg ilyenek.

A háromtagú banda frontembere egyben a zenekar névadója is, nem egy szerény ember, ami a számok közötti megnyilvánulásaiból is látszott, de olyan embernek tűnt, akinek jól áll a nagyképűség. Jó hangulatú showt hoztak össze, ami délután fél ötös kezdéssel nem is lehet olyan könnyű, bár ki tudja, soha nem zenéltem még a nagyszínpadon, meg persze kisebb színpadokon sem.

Miksi meg én is iszogattunk már rendesen, a győri állomáson indítottunk egy-egy rakétával, a vonaton söröztünk és rövideztük, a Szigetre megérkezve meg rátértünk a fröccsre, de amikor a Danko Jones-koncert után találkoztunk Fábival, ő már előttünk járt. Fábi törzshelyénél, a Lovarda nevű kocsmánál elkezdtük begyűjteni a többi óvári cimborát is. Megérkezett Dév és Zsú, és így öten elmentünk meghallgatni az Irie Maffiát.

Részünkről többnyire földönülősre sikerült, ami nem jelenti azt, hogy ne élveztük volna. Én például örültem neki, hogy elhangzott a rendőrség iránti teljesen jogos gyűlöletet kifejező Baszd fel a kéket című dal, amiről az énekes csávó elmondta, hogy nem azért énekli, mert ő annyira agresszív… A végén az alkoholért való sorbaállás kötött le minket, aztán Dév fehér pólójának összefirkálása. Dév fehér pólóinak amúgy is sokszor az összefirkálás a sorsa, vagy ha nincs kéznél filctoll, akkor ezek a pólók különböző, intelligens mosóporok számára is kimoshatatlan foltokkal lesznek gazdagabbak.

Az erre a napra szánt fehér póló már akkor megszűnt teljesen fehér pólónak lenni, amikor az Irie Maffiára igyekeztünk, és megálltam egy nagy tócsa előtt, hogy lefotózzak egy benne dagonyázó fesztiválozót. Mások is ezt tették, Zsú viszont kreatívabb volt. Belemártotta a kezét a sárba, aztán Dév pólójára nyomta. Na, ilyen előzmények után került elő a filctoll, és kerültek rá a pólóra különböző, a női nemi szervet dicsőítő feliratok, rajzok, illetve egy versike is, meg később néhány férfi nemi szerv is, a teljesség kedvéért. A Dév által viselt kidekorált pólóval mentünk Offspringre. Ahol aztán néhányan biztos hülyének néztek minket, amikor Zsú a nyakába vette Miksit.

Az egésznek az volt a kiindulópontja, hogy előttünk állt két srác, akik a karjukban tartottak egy lányt, és Dév egy pillanatra azt hitte, hogy a két srác egy-egy keze tulajdonképpen a lány két lába. Innen jött az ötlet, hogy mi is emeljük fel a Zsút, na de hát az túl egyszerű lett volna, így kitaláltuk, hogy a Zsú emelje fel a Miksit, merthogy az sokkal viccesebb. Gond nélkül sikerült is neki, simán felemelte, és így tényleg viccesebb volt. Magát a koncertet nem is figyeltük olyan feszülten, persze néhány nagy kedvencünknek örültünk, például a Self Esteenmnek, de inkább csak egymással hülyéskedtünk, mint a gyerekek.

A koncert után a Lovardába akartunk menni, és mivel az egy kicsit messze esett a Nagyszínpadtól, és áthatolhatatlannak tűnt a tömeg, megfogtuk egymás vállát, mintha egy falusi közösségi házban rendezett farsangi bálon lennénk, ahol vállalhatatlanul szar zenék szólnának és részeg középkorú nők és férfiak szabadulnának meg gátlásaiktól, mi is elkezdtünk vonatozni.

Így aztán könnyebb volt utat törnünk magunknak. Mert hát ki merne egy nagy sebességgel száguldó vonat elé ugrani a fesztiválozók közül, akiken látszik, hogy élni akarnak? Pillanatok alatt oda is értünk a Lovardához, ahol csatlakozott hozzánk Jakab és Nóri is. Velük kiegészülve mentünk Mystery Gang koncertre. És itt meg is állnék egy pillanatra.

Kezdjük ott, hogy amikor először átböngésztem a Sziget programját, a szerdai és a vasárnapi nap nyerte el a tetszésemet. A szerdai már csak azért is, mert akkor játszott a 30Y, a legnagyobb kedvencem, valamint a spanyol Ska-P és a francia Nouvelle Vague. Vasárnap meg az amerikai Offspring és a Faith No More, meg a norvég Turbonegro. Miután a vasárnapi napra esett a választásom, mert ugye kétszer felutazni Pestre és kicsengetni két napijegy árát nem éppen ésszerű pénzügyi megoldás, rögtön sajnáltam a szerdai nap elmulasztását. Bár a Ska-P és a Nouvelle Vague is viszonylag gyakran járnak errefelé, de mégis hiányérzetem volt miattuk, ráadásul életemben először úgy mentem el egy fesztiválra, hogy nem láttam, nem hallottam a 30Y-t, és hát legalább magának ne hazudjon az ember, ez tényleg tragédia.

Na de túl kell lépni a legmélyebb gyászon is. Szóval maradt a vasárnap. Korai gimnazista korom kedvenc zenekara, az Offspring ugye már megvolt. A Faith No More-tól csak néhány számot ismertem, de őket is meg akartam nézni. A koncertjük egy időben kezdődött a Pannonai Allstars Ska Orchestra és a Mystery Gang koncertjével. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezek miatt kihagyjam a Faith No More-t. Pedig a PASO-t imádom, de voltam már sok koncertjükön és bármikor mehetek még, a Mystery Ganget is kedvelem, őket is láttam már és szintén bármikor megnézhetem még, na de a Faith No More ki tudja, mikor jön legközelebb Magyarországra. Szóval őket kell megnézni, még ha nem is vagyok a rajongójuk.

Ehhez képest mi történt? Ott voltam a Mystery Gang elején meg a PASO végén, a Faith No More-ból meg semmit sem láttam. Így kell profi módon lemaradni egy koncertről. Igazából az történt, hogy Zsú, Dév, Jakab, Nóri, Miksi és én együtt mentünk a Mystery Gang koncertjére, és jól éreztük magunkat így együtt. Aztán Miksivel elmentünk fényt inni. Mivel egyikünk sem ivott még fényt, ki akartuk próbálni, milyen is a szódásszifonból szörpre nyomott vodka. Fejenként kettőt ittunk meg belőle, ha olcsóbb lett volna, nyilván többet is lehúzunk. Sokkal többet persze nem bírtunk volna, mert a fényben az a jó, hogy kevéstől is fejre áll az ember. Mi nem álltunk fejre, de frissítőnek jó volt. Közben beugrottunk néhány szám erejéig az MR2 Színpad elé, ahol ugye éppen a PASO koncertezett, és ott sokadszorra volt jó magyarnak lenni a jamaicai ska zenébe kevert hegedűt hallgatva a Tenkes kapitányában, meg a Hungarian Dish angol nyelvű szövegében dicsőített magyar ételek nevének felsorolásán röhögni szintén ezredszer. A világhírű Faith No More-t meg egy kicsit kevesebben hallották nélkülünk, de talán túlélték.

És utána mentünk is vissza a rockszínpadra meglesni a Turbonegrot. Provokatív rockzenekar Norvégiából, Fábi és Jakab nagy kedvence. Ők egyébként tagjai is a Turbojugendnek, a Turbonegro rajongótáborának, akiket onnan lehet felismerni, hogy sötétkék farmerkabátot viselnek, aminek a hátulján egy tengerészsapka látható, fölötte a Turbojugend felirat, alatta pedig a város neve, ahol az adott rajongói csoport alakult. Mosonmagyaróvár mellett láttunk Budapest, Salzburg, Stahlstadt, Fischamend, Mokum és Toronto feliratokat is, nem mintha meglepő lenne, hogy ilyen sok helyről jönnek a lelkes rajongók a Szigetre, ami sok magyarnak drága vagy megfizethetetlen, az egy külföldinek nevetségesen olcsó.

Szóval Turbonegro. Nekem tetszett, egyértelműen kellemes meglepetés volt. Talán az volt csak meglepő, hogy elég visszafogott volt a pogó ahhoz képest, ami egy ilyen koncerten általában lenni szokott. Nem mintha hiányzott volna. A hangulatra nem lehetett panasz, ugrálás azért volt végig, a sátor olyan volt, mint egy szauna, így utána kellett is a pihenés. A nap végére még kinéztem magamnak néhány koncertet, hiánypótló jelleggel. Például a Nemjucit meg a Korai Örömöt, akiket élőben még nem volt szerencsém látni. Perszehogy két egymástól távoli színpadon játszottak.

Először a Nemjucit néztük meg Miksivel. Az Anima Sound System egykori énekesnőjének, Németh Jucinak az új zenekara, teljesen más stílus, az elektronikus Anima helyett egy pörgős, rockos zenekar, amiben persze maga Juci a lényeg, az énekes istennő az egyedi hangjával meg a színpadi mozgásával. Én a koncert végére készültem el az erőmmel, Miksi meg már előtte sem bírt állni. Ettünk egy életmentő lángost. A pultoslány láthatóan zavarba jött, amikor egy olasz társaság egy sima és egy tejfölös lángost kért. A simát meg is kapták, a sajtos meg még éppen készült, és ezt kellett volna szegénynek angolul elmagyaráznia, de csak addig jutott, hogy "egy cheese". Miksi az olasz fesztiválozók és a magyar pultoslány segítségére sietett, de a taljánok így sem nagyon értették, hogy mi történik, mert amikor végre megkapták a sajtost is, otthagyták a pulton a simát, amit végül Miksi vitt utánuk...

Az életmentő lángosaink elfogyasztása után Miksi még valami brutálisan csípős indiai kaját is evett, amíg én, akármilyen fáradt is voltam, nyakamba vettem a Szigetet, hogy legalább az utolsó számokat meg tudjam hallgatni a Korai Öröm koncertjéből. Nagy nehézségek árán megtaláltam az A38 Színpadot, ahol a túlságosan szókimondó dalszövegei és szélsőségesen liberális nézetei miatt a Bëlga zenekarból kirúgott Sickratman, polgári nevén Paizs Miklós másik formációja játszott. Az utolsó előtti számra értem oda, de legalább odaértem, és ez a lényeg, az ember tényleg ne legyen telhetetlen.

Ezzel véget is ért a Sziget érdemi része. Miksivel, Jakabbal és Nórival járkáltunk még egy kicsit, aztán miután Jakit és Nórit elvesztettük szem elől, már csak ketten Miksivel, aki később el is aludt egy padon. Ez már a kellemetlenebbik része volt a fesztiválozásnak - sátor vagy szállás hiányában céltalan bolyongás, aztán az, hogy üljünk már le valahova, aztán meg az, hogy előbb vegyük ki a hátizsákjainkat az értékmegőrzőből, aztán megint az, hogy akkor most már tényleg üljünk le, végül indulás haza. Kisétálni a Filatorigáthoz, várni a HÉV-re, átszállni a Batthyányinál metróra, aztán izgulni a Délinél, hogy legyen idő megvenni a vonatjegyet, és akkor a felismerés, hogy voltam olyan balfasz, hogy a hétfői helyett a vasárnapi menetrendet írtam ki magunknak, és a vonatunkra várni kell még több mint fél órát, ráadásul át kell szállni nem csak Győrben, hanem előtte még Komáromban is.

Teljesen más hangulata van az ilyen utaknak, ha fesztiválra menet és ha fesztiválról jövet teszi meg az ember. De én türelmes utazó vagyok, most sem feszített szét a "mikor érünk már haza" érzése, nekem elég, ha van fülhallgatóm meg zene a telefonomon, és legyünk őszinték, nem olyan nagy az a távolság Budapest meg Mosonmagyaróvár között, nincs is kétszáz kilométer. Sokkal nagyobb a távolság két olyan érzés között, amit például két olyan fesztivál után érez az ember, amin ott volt, és amin nem volt ott. Ott lenni jobb.

________________________________________________________________________


szöveg: Szarka Károly
fotó: Sántha Zsuzsanna, Szarka Károly