Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Csopak

2009. július 31. - augusztus 2.

Ez is olyan spontán ötlet volt. Ültünk a Fő utcai kebabosnál csütörtök este Emesével meg Józsival, tömtük magunkba a tésztából kicsorduló húsdarabokat meg zöldségeket a csípős szósszal meg azzal a fehér színű valamivel, amit az ember ilyenkor nem győz törölgetni a szája széléről. Imádom a kebabot! Józsi egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem lemenni vele holnap a Balatonra. Csak a hétvégére. Persze, feleltem neki, miért ne?! Szóval spontán ötlet volt, bár Józsi már napok óta gondolkozott rajta, így a konkrét úti cél is megvolt: Csopak. Ezt a kedves kis bortermelő falut nézte ki magának. Az jó lesz, közel is van örök kedvenc balatoni városomhoz, Balatonfüredhez, meg különben is, mindig csak átutazóban jártam ott.

Megbeszéltük, hogy ha más nem is csatlakozik hozzánk a bandából, ha csak mi ketten leszünk, akkor is elmegyünk. Mindketten a győri vonat indulása előtt kevesebb, mint egy órával ébredtünk fel, ami simán elég volt az összepakoláshoz, ráadásul Józsinak még ki is kellett autóznia Kálnokra a diákigazolványáért, ami az öccsénél volt. Perceken múlt, hogy nem késte le a vonatot. Győrben volt egy kis időnk némi táplálékot és egy kis alkoholt venni magunkhoz. A Sörszék nevű egységbe csak azért tértünk be nem sokkal a balatoni busz indulása előtt, hogy ingyenesen használhassuk a vécéjét, mert nem akartunk fizetni a pályaudvari vécéért, és a Győr és Csopak közötti két és félórás útnak nem szerettük volna preventív vizelés nélkül nekivágni, a Volán buszai meg ugye nincsenek felszerelve vécével. Felesleges luxus lenne, na, a Kárpát-medencében élünk, aki nem bírja ki vécé nélkül, az ne igyon utazás előtt!

Ha már a Sörszék vécéjét használatba vettük, gondoltuk, úgy illik, ha fogyasztunk is, mert hát sehol nem nézik jó szemmel a nemfogyasztó vendégek vécéhasználatát. Gyorsan kértem két csípőset, erre a pultos nő, egy jól megtermett középkorú cigányasszony megkérdezte, hogy betöltöttem-e már a tizennyolcat. Nem először fordult elő velem ilyesmi - ilyenkor mindig enyhén felháborodva és persze mosolyogva szoktam kikérni magamnak, hogy szórakozzanak velem, sose tudom eldönteni, hogy sértésnek vagy bóknak vegyem, hogy huszonnégy éves koromban még középiskolásnak néznek. Előkotortam a hátizsákomból a személyimet, megmutattam, megkaptuk a rövidet, lehúztuk, aztán feltolakodtunk a buszra.

Csopakra megérkezve elkezdtünk kiadó szobát keresni, mivel bármiféle szállás előzetes lefoglalása nélkül vágtunk neki a Magyar Tengernek. Terveink sem voltak, azt sem beszéltük meg, hogy egy vagy két éjszakát maradunk-e. Először egy panzióba néztünk be, ahol sokalltuk az éjszakánkénti-fejenkénti háromezer forintot. Aztán folytattuk a szálláskeresést, telefonáltunk, csöngettünk, érdeklődtünk, beléptünk, kiléptünk, megköszöntük, továbbmentünk – vagy nem volt hely, vagy csak nagyon drágán. Találtunk viszont egy templomromot. Műemlék, Kövesd falu XIII. századi templomának romja, helyreállította az Országos Műemléki Felügyelőség, 1967. Ez állt az emléktáblán.

Köszönetet mondhattunk volna az Országos Műemléki Felügyelőségnek 1967-es munkájáért, vagy mondjuk a XIII. századból itt maradt templom építőinek, mert olyan volt ez a templomrom, mintha csak nekünk tették volna oda, hogy abban szálljunk meg. Az utcától kőkerítés választotta el, a kapu nyitva volt, a füves udvaron egy kőasztal is állt, mintha étkezőasztalnak szánták volna a részünkre, maga a templom ajtaja pedig szintén nyitva volt. Nem volt tető és nem volt padló, csak kék, bár kissé felhős ég és zöld fűvel borított, bár kissé sziklás talaj. Odabent, a magas kőfalak takarásában lerakhattuk volna a hálózsákjainkat a zöld fűre, feltéve, ha lettek volna hálózsákjaink.

És ez volt az egyetlen probléma. Én azért hagytam otthon a hálózsákomat, mert Józsi nem találta a sajátját, és szolidaritást akartam vele vállalni. Hálózsák hiányában meg mégsem aludhattunk a földön, nem vagyunk mi olyan kemény gyerekek. De azért sajnáltuk az elmulasztott lehetőséget. Közben megtettünk pár kilométert Csopak lejtős, emelkedős, kanyargós utcáin, de kénytelenek voltunk visszagyalogolni hátizsákjainkkal ahhoz a panzióhoz, amit először megláttunk, amikor a busz lerakott minket. Akkor már nem volt olyan sok az a háromezer forint egy éjszakára. Még úgy sem, hogy két és fél kilométerre volt a strandtól.

A strandon felváltva fürödtünk, amíg egyikünk úszott, a másikunk vigyázott a cuccokra. Közben telefonon beszéltünk régen látott Zsolti barátunkkal, hogy jöjjön le ő is Csopakra. A strandolás után Józsival találtunk egy kis bódét, ahol egy helyi borászcsalád borait árulták. Az ilyenek miatt érdemes lemenni a Balatonra! Egy kedves hölgy mérte a borokat, és ingyen kóstolhattunk meg néhány borfajtát. Közben egy helyi öreg alkoholista parkolt a biciklijével a pavilon előtt, és azzal oltott minket, hogy ezzel a kóstolgatással nem megyünk semmire. Hogy akarunk úgy berúgni, ha csak kóstolgatunk?! Nem törődtünk vele, kóstolgattunk tovább, aztán végül vettünk másfél litert a híres csopaki olaszrizlingből, tiszteletet parancsoló méretű és külsejű üvegben.

Csopakon nádfedeles parasztházak, modern, új építésű nyaralók és a kommunizmusból itt maradt társas üdülők sorakoznak egymás mellett. Meg egy csomó szőlő a déli lejtőkön. Társas üdülő – már a szó is az előző rendszert idézi, amiből nekem csak hat szép év jutott. Az állomás mellett áll egy műemléknek nyilvánított mozdony is. Nekem Csopakot mindig a házak közül kiemelkedő szürke színű csonka torony jelképezte, átutazóban mindig ezt láttam. Ezzel szemben állt a szállásunk is. A szállásunkhoz tartozó pizzériában tíz százalékkal olcsóbban kajálhattunk, amit ki is használtunk, aztán megérkezett Zsolti is egy tálca sörrel. Késő este volt már. Én iszogattam a csopaki olaszrizlingből, Józsi meg Zsolti söröztek, aztán ezt a tevékenységünket nem megszakítva nekivágtunk a csopaki éjszakának. A csendes csopaki éjszakának.

Először az álomlakásnál, vagyis Kövesd falu XIII. századi templomának romjánál álltunk meg, és ott bent, a kőfalak között beszélgettünk és iszogattunk tovább. Onnan továbbmentünk, és megálltunk a Stop Sörözőnél. Ezt a helyet én már korábban kinéztem magunknak, de a többieknek nem volt kedvük bemenni, és mivel soktagú fiatal társaságok indultak törölközővel a nyakukban a strand felé, mi is követtük őket. A strand még ebben a késői órában is nyitva volt, és a Stop Sörözőt kivéve talán az egyetlen hely volt ebben a kis faluban ezen a nyári péntek estén, ahol volt valami élet. Emberek tucatjai csobbantak bele a kellemes vizű Balatonba.

Zsoltival és Józsival leültünk egy padra a part mellé. Bár fürdőruha meg törölköző nem volt nálunk, engem azért vonzott a víz, és én is bementem fürdeni egy doboz sörrel a kezemben, mivel a bor addigra már elfogyott. A strandról szépen lassan elindultunk vissza a szállásra. Zsolti egyre kevesebbet beszélt, kezdett megnémulni, ami annak volt köszönhető, hogy aznap nem evett semmit, ezért megártott neki az a sok sör – le is kellett ülnie „pihenni” és „gondolkodni”. Józsi közben egy kölyökmacskával haverkodott, és a vasútállomás mellett fellelhető téglákból épített neki egy téglavárat.

Másnap kipróbáltam, hogy milyen sört reggelizni. Már csak azért is, mert kajánk nem volt. Sört reggelire… Eszembe jutott egy régi balatoni nyaralásról az a holland zenekar, akiknek ez volt a nevük. Zsolti elbúcsúzott tőlünk, és egy Balaton körüli biciklitúrára indult néhány cimborájával. Egy kis időre viszont újra háromtagúra bővültünk. Czina Feri barátunk és felesége, Anna éppen egy kertiparty és egy osztálytalálkozó között súrolták az északi partot, és amíg Anna benézett egy barátnőjéhez, Feri lejött hozzánk a strandra. Ahogy az előző napon Zsoltit, most Ferit is jó volt újra látni, mert vele is olyan régen találkoztunk már. Így van az, amikor az ember már nem jár semmiféle iskolába, így nincs meg az a kötelező és kézenfekvő helyszín, ahol nap mint nap találkozhatnak egymással a barátok, akik ha később másik városba, faluba, vagy esetleg másik országba kerülnek, egyre nehezebben tudják tartani a kapcsolatot egymással. Telefon meg internet ide vagy oda.

Szóval közös strandolás, közös fürdés a Balatonban meg izzadás a tűző napsütésben a parton, kivel mi újság, ki hogy van, aztán Feri ment is tovább. Az újabb népességcsökkenés után megint ketten maradtunk Józsival. Estefelé egy német ifjúsági harmonika zenekar, a Happy Junior Band adott koncertet a strandon egy stégen, kiegészülve énekesekkel, dobosokkal, basszusgitárosokkal. Az előző nap felfedezett pincészetnél most a kedves hölgy helyett egy mogorva férfi szolgált ki bennünket, és nála nem lehetett ingyen kóstolgatni. Álldogált mellettünk egy család, két fiatal szülő meg három kisgyerek. A szülők a legidősebb fiút küldték oda a pulthoz, hogy fröccsöt vegyen nekik. Furcsa volt a fröccs szót hallani egy ilyen kissrác szájából, aki alig érte fel a pultot.

Az apuka halk, de határozott hangon célzást tett rá, hogy pálinkát is kéne inniuk, mire az anyuka beletörődve ráhagyta, hogy igyon, ha akar, majd hozzá tette, hogy most biztos azt gondolják róluk, hogy egy masszív alkoholista család. Az apuka erre megjegyezte, hogy tényleg azok! Ha ingyen kóstoló most nem is volt, de ott ittam életem addigi talán legfinomabb fröccsét. Traminiból készült, és nekem, a tablettás vagy egyszerűen csak rossz borokból készült fröccsökhöz szokott óvári srácnak felüdülés és igazi élvezet volt kortyolgatni azt a fröccsöt ott a csopaki mólónál. Józsival kitaláltuk, hogy este átbuszozunk Füredre, ahol biztos nagy éjszakai élet lesz így szombat este.

Hogy elérjük még valamelyik buszt, beszóltunk a pizzériába, hogy amíg készülődünk, lezuhanyozunk meg ilyesmi, süssék meg a pizzánkat. Az előző este tapasztaltuk, hogy milyen lassan sütik, ezért szóltunk nekik előbb. A megbeszélt időpontban vissza is érkeztünk a pizzériába, rendeltünk italt is, én kávé-kóla kombinációt, hogy helyettesítse a napi alvásadagból hiányzó órákat, aztán csak vártuk a pizzánkat. Csak vártunk, vártunk… Amikor már összesen másfél óra telt el az első rendelésünk óta, kértem a pincérnőt, hogy csak úgy hozzávetőlegesen próbálja megtippelni, mikorra lesz készen a vacsoránk. Akkor esett le neki, hogy mi voltunk azok, akik másfél órája pizzát rendeltünk, csak akkor rakta össze a képet, hogy szintén mi vagyunk azok, akik már italt és kértünk és addig békésen vártunk a vacsoránkra. Pedig nehéz lett volna összekevernie minket bárkivel is, tekintve, hogy rajtunk kívül csak két asztaltársaság volt az egész étteremben… Ráadásul félre is értettek minket, mert valamiért azt hitték, hogy elvitelre kérjük a pizzát, becsomagolták, és nagy nehézségek árán próbálták melegen tartani.

Egy rekordgyorsaságú vacsora következett, aztán nagy léptekkel irány a buszmegálló, ahol még volt pár percünk a busz indulásáig. A busz tele volt diszkóba induló tizenévesekkel, hangoskodó srácokkal és a szombat estére kiöltözött lányokkal. Negyedóra múlva már Füreden voltunk. Kicsit olyan voltam, mint egy idegenvezető, mivel gyerekkoromtól kezdve megszámlálhatatlanul sok füredi nyaralásban volt már részem, Józsi meg először járt a Balaton fővárosában. Végigmentünk a Zákonyi utcán, ahol még így éjfélhez közeledve is nagy volt a nyüzsgés. Elmentünk a mólóhoz, a Tagore sétányra meg a Kossuth-forráshoz. Láttam Józsin, hogy neki is tetszik Füred. Mediterrán forróság volt még így éjszaka is, és mediterrán hangulat az utcai asztaloknál, teraszokon ülő, beszélgető, iszogató, a sétányon sétálgató emberek sokasága miatt.

Az egyik diszkó előtt egy kisebb tömeg vetődött össze, akik az üvegfal másik oldalán, a színpadon viszonylag kevés ruhában táncoló lányokat nézték, de belépőt nem fizettek volna. Nem mintha mi nem ugyanezt csináltuk volna. Egy harminc körüli tag feleségével vagy barátnőjével az oldalán bámulta a táncoslányokat, amíg az asszony a kisbabájukat ringatta egy babakocsiban. A Zákonyi utcában odajött hozzánk egy táncosnő, nevezhetnénk kurvának is, de maradjunk a táncosnőnél. Szóval odajött és a kezünkbe nyomott egy-egy szórólapot, hogy ezekkel ingyé’ bemehetünk a szemközti night clubba, ahova egyébként ezer forintos belépőt kéne fizetni, sőt ha akarjuk be is vezet minket. Érdemes bemenni, mert tizenöt lány fog táncolni (meg nyilván vetkőzni). Mondtuk, hogy sétálgatunk még egyet aztán majd meglátjuk, de igazából vagyunk annyira rutinosak, hogy tudjuk, ilyen helyeken még egy üveg sör is kisebb vagyonokba kerül. Szóval nem.

Végigmentünk a Tagore sétányon, abban reménykedve, hogy hátha nyitva lesz az Eszterházy-strand. Nem volt nyitva, így még tovább mentünk, a kissé távolabbi Kisfaludy-strandhoz, de az sem volt nyitva. Közben kettesével mászkáló fiatal lányokat próbáltunk sörrel és borral kínálni, meg egy kis éjszakai fürdésre rábeszélni, de nem jártunk sikerrel. A Kisfaludy-strand egyik éttermének teraszán egy társaság ücsörgött. Megkérdeztük, hogy bemehetnénk-e, és egy kedves fiatal nő be is engedett minket. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik valahogy bejutottak a strand területére. Most, hogy elérkeztünk a célhoz, Józsinak már nem volt kedve bejönni a vízbe, így megint csak én fürödtem. Persze fürdőruha meg törölköző megint nem volt nálam, viszont hoztam magammal egy pulcsit, ami legalább a törölköző funkcióját átvette. Már világosodott, mire vissza tudtunk menni Csopakra az első hajnali busszal. Megint nem aludtunk túl sokat.

Vasárnap volt a legnagyobb forgalom a csopaki strandon, bejutni is nehéz volt, több órásnak tűnt az a néhány perc, amíg sorba kellett állnunk a déli tűző napsütésben, aztán alig találtunk helyet, ahova két rohadt törölközőt ki tudtunk volna teríteni. De legalább ettünk egy finom hekket, ami kihagyhatatlan, ha a Balatonnál járt az ember, aztán megint felváltva fürödtünk. Délután hattól már nem kellett belépőt fizetni a csopaki strandon, de ötkor még kígyóztak a sorok a pénztárnál.

Hogy a Stop Söröző azért ne maradjon ki csopaki élményeink sorából, beugrottunk egy gyors kisfröccsre. Aztán lekéstünk egy buszt. Vagyis nem késtük le, időben odaértünk a megállóhoz, de a busz az út másik oldalán jött másik irányból, és egyszerűen elszáguldott a szemünk előtt. A következőt viszont már elcsíptük. Szerencse, hogy volt egy kis helyismeretem. Tudtam, hogy a Füred és Győr közötti busz Csopaknál már tele lesz, ezért előbb elbuszoztunk Füredre, hogy ott szálljunk fel, és hogy legyen ülőhelyünk. Füreden beugrottam még a buszmegállóval szembeni egységbe szendvicseket venni a hosszú útra, meg két fröccsöt, amit szinte húzóra kellett meginnunk, mert már jött is a busz. Tolakodtunk egy kicsit, épphogycsak elfért mindenki, és amikor Csopakra értünk, az újabb felszállóknak már tényleg nem jutott ülőhely.

Józsival megbeszéltük, hogy ha már megtettük ezt a kis kitérőt, hogy legyen ülőhelyünk, akkor semmiképpen nem fogjuk átadni senkinek, legyen az akármilyen jó nő vagy akármilyen idős, beteg nyugdíjas. Ebben egyetértettünk – maradunk a kiharcolt székeinknél, és még csak lelkiismeretfurdalásunk sem lesz a busz közepén ácsorgók miatt. Ez van, gyorsnak, szemfülesnek kell lenni ebben a kegyetlen világban. Na persze – Csopakon felszállt egy csapat fiatal lány, akik közül az egyik virágos ruhás már néhány megálló után kezdett rosszul lenni, amikor még el sem hagytuk a Balatont. Persze éppen az én székem mellett állt ez a virágos ruhás lány, pont mellettem, hogy én érezzem magam rosszul, amiért nem adom át neki a helyemet.

A busz nagy nehezen küzdötte fel magát a Bakony emelkedőin. Az volt az ember érzése, hogy mindjárt megáll, és elkezd hátrafelé gurulni, annyira meg van tömve, olyan sok ember zsúfolódott bele, hogy már meg sem tud mozdulni. Mint egy kövér, jóllakott ember egy legalább ötfogásos vacsora után, amikor már az a fél disznó is nehezen csúszott le, de utána még magába tömött jónéhány süteményt, mert hát csak nem hagyhatta őket ott az asztalon.  A busz végül nem kezdett el visszafelé gurulni, nem csúszott bele farral a Balatonba, hősiesen megmászta a Bakonyt, amíg mögötte végtelen hosszúságú kocsisor torlódott össze. Mellettem a lány virágos ruhában itta a szénsavas üdítőt és közben zenét hallgatott, meg a többi lány is egész jól bírta az ácsorgást.

A következő megállóknál néhányan leszálltak, így felszabadult pár hely a buszon. Már csak két lány maradt állva, köztük persze a virágos ruhás az én székem mellett. Meg persze egy csomó ember a busz többi részében. A két lány arról beszélgettek, hogy próbálnak nem gondolni rá, hogy leesik a vércukorszintjük és elájulnak. Akkor kezdtem el igazán sajnálni őket. Gondoltam, hogy átengedem a helyemet, mert az milyen hősies tett lesz, meg lehet írni majd a honlapomon és nagyképűen büszkélkedni vele, hogy milyen önzetlen voltam, de aztán megint győzött az önzőség, hogy nem, megharcoltunk a helyünkért, sőt fizettünk is érte, amiért Csopakról Füredre buszoztunk kimondottan ezért az ülőhelyért. Az egyik megállónál egy újabb üres szék keletkezett, a másik lány így le tudott ülni, és most már csak a virágos ruhás maradt állva az egész lánycsapatból.

Itt már elfogyott a türelmem, felálltam, és felajánlottam neki a helyemet, nehogymár tényleg rosszul legyen, de kedvesen megköszönte, és azt mondta, nincs rosszul, tényleg, és kibírja már a következő megállóig állva, ott meg úgyis le kell szállnia. És már jött is a következő megálló és tényleg leszállt. Na tessék, amikor már éppen udvarias akartam lenni, akkor már nem volt rá szükség. Lovagias cselekedetem így vált szánalmas megaláztatássá, és így szánalmasan megalázva ültem vissza szemfülesen megszerzett és dicsőségesen megőrzött helyemre. Szar érzés volt, na.

Maga a hétvége viszont egész jól sikerült, már csak a strandolás meg a borozás élménye miatt is, meg a Zsoltival és Ferivel való találkozás miatt is, sőt még azért is, mert jó volt megint egy új helyen lenni, még ha Csopakon ezerszer is átmentem már különböző közlekedési eszközökkel, ahogy már írtam. És úgy tértünk haza, hogy ezzel a hétvégével még nem ért véget a balatoni nyár, pár hét múlva lesz még folytatás!

________________________________________________________________________


szöveg és fotó: Szarka Károly