Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Boglárlelle

2009. augusztus 20-23.

Ott ültünk a Mártiban, a törzshelyünkön, előttünk a vasúti menetrendek kinyomtatva, és gondterhelt arccal tervezgettük, hogy most akkor hány napra, milyen közlekedési eszközzel, meg hogy hol fogunk aludni, ha nem lesz szállásunk. A Matuszka meg a Boci pedig csak röhögtek rajtunk, hogy ők nem szoktak tervezgetni, vasúti menetrendet kinyomtatni meg ilyesmi, egyszerűen csak fogják magukat és elmennek valahova. Na, nálunk ez soha nem ment ilyen egyszerűen. Előzetesen persze már kinéztük magunknak az augusztus 20-a utáni hosszú hétvégét, mivel akkor elméletileg mindenki ráér. Elméletileg. De volt néhány problémánk, például az, hogy éppen augusztus 20-ára nem volt szállásunk, pedig már nagyon menni akartunk.

Végül aztán így szállás nélkül is elindultunk Balatonlellére, igaz, csak négyen. Ha a korábbi közös nyaralásainkat nézem, akkor megfigyelhető, hogy évről évre kevesebben voltunk. 2007-ben még hatan indultunk el Révfülöpre, 2008-ban öten vágtunk neki Keszthelynek, 2009-ben meg ugye négyen Balatonlellének, szóval tényleg mindig egyre kevesebben. Útközben persze mindig változott a létszám, és nem volt ez másként most sem. Na de ennyit a statisztikáról. Amúgy autóval mentünk, Miksi Hondájával, szóval hiába nyomtattuk ki azokat a vasúti menetrendeket.

Hogy jó döntés volt-e négy embernek beülni egy olyan autóba, amibe csak két ember fér el, nem tudom. Mosonmagyaróvárról mindenképpen nehéz megközelíteni a Balaton déli partját. Az embernek vagy fel kell mennie Budapestre, és onnan tovább a Balaton irányába, vagy célba venni az északi partot és komppal átkelni a délire, esetleg más útvonalat választani, ahol legalább háromszor át kell szállni. Pedig nincs szó nagy távolságról, egyszerűen csak botrányosan szar az ország közlekedési hálózata. Ja, és hogy akkor miért a déli part? Krisztián egy kedves ismerőse kiadta nekünk a lellei nyaralóját. Ennyi.

Szóval augusztus 20-ának reggelén nagy nehezen bepréseltük a csomagokat a Honda csomagtartójába, aztán magunkat az utastérbe. Miksi mellett Krisztián ült elöl, én meg hátul Józsival. Borzasztó volt. A vonatozás vagy a buszozás is kényelmetlen tud lenni néha, az ember sokszor ott sem tudja kinyújtani a lábát, nem nagyon tud megmozdulni, de hiába mondják sokan, hogy autóval kényelmesebb, mert ebben az autóban nem volt az. Két embernek az lehetett volna, talán még háromnak is, de négynek semmiképpen sem.

Cseszneken megálltunk pihenőt tartani, aztán a Tihany és Szántód között közlekedő kompon is kiszálltunk a kocsiból, ezek enyhítették valamennyire a kényelmetlen utazás miatti szenvedéseket, de annál nehezebb volt újra és újra bemászni a hátsó ülésre, majd újra és újra kikászálódni onnan. Aztán végre megérkeztünk Balatonlellére, és megálltunk a temető mellett, egy munkavédelmi ruházati bolt előtt. Hogy miért éppen, ott? Azért, mert a háziasszony megengedte, hogy a boltjukban lerakjuk a cuccainkat, sőt pokrócokat és párnákat is hozott, hogy ha akarunk, ott is aludhatunk. Azt mondta, hogy a vécét is használhatjuk, de azt elfelejtette közölni, hogy nem működik tökéletesen, és ezt meg is tapasztaltuk…

De tényleg nagyon kedves hölgyről van szó, így is örültünk a nem mindennapi szállásnak jobb, mint a semmi alapon, és még két üveg bort is kaptunk tőle. A lepakolás után célba is vettük a szabadstrandot. Fürödtünk, amihez a déli parton kilométereket kell befelé sétálni, aztán a lángos-fröccs kombinációval tudatosítottuk magunkban, hogy a Balatonon vagyunk.

A szállásra, vagyis a temető melletti boltba visszatérve hozzáláttunk a magunkkal hozott tömény alkoholállomány elfogyasztásához, aztán, ahogy terveztük, átsétáltunk Balatonboglárra. Balatonboglár és Balatonlelle az előző rendszerben Boglárlelle néven egyesült, vagyis egyesítették őket, akkoriban nagy divat volt az ilyesmi, aztán a rendszerváltás után különváltak, de mivel a két város egybeépült, most is olyan, mintha egy településről lenne szó. Elindultunk Boglárra, és észre sem vettük, hogy már elhagytuk Lellét. Bogláron éppen szüreti fesztivál volt. Imádom a borfesztiválokat, szóval örültem neki nagyon, hogy az előző évi keszthelyi nyaralás után megint olyan helyre sikerült mennünk, ahol éppen borfesztivált rendeznek. A keszthelyi mellett csak a füredi borfesztiválon jártam addigi életem során, de talán ez a boglári volt a legnagyobb, már ami a fesztivál területét meg a tömeget illeti.

Nemcsak boros bódék voltak, hanem egy hatalmas kirakodóvásár, egy vidámpark meg két zenei színpad. A nagyszínpadon éppen a Bikini játszott, amibe csak Józsi és Krisztián néztek bele, mert Miksi meg én közben vettünk magunknak egy üveg muskotályt, amit az egyik padnál ülve fogyasztottunk el. Aztán visszajött Józsi és Krisztián is, akik a másik színpadon is találtak egy zenekart, amiről azt gondolták, hogy érdemes lesz élőben megnézni, ez pedig a Senior Együttes volt. A végére mi is odamentünk Miksivel, hogy megnézzük ezt a híres Senior Együttest.

Alapvetően semmi gond nincs azzal, ha néhány zenész összeáll, és fellép mindenféle rendezvényen pénzért, ahol a hatvanas évektől kezdve napjainkig eljátssza mások rockhimnuszait, a mindenki számára ismert magyar és nemzetközi slágereket. Felcsendült a Toto zenekartól az Africa, a Queentől a We will rock you, a Rolling Stonestól a Honky tonk woman. Van erre igény, meg nem is lehetnek mindenkinek saját szerzeményei, szóval mondom, nincs ezzel baj, sőt jó is, kell is, én is csinálnám, ha tudnék énekelni vagy játszani valami hangszeren, de csak élőben, viszont amit a Senior Együttes csinált, az a legkínosabb playback volt. Legalábbis mi így láttuk, később a zenekar tagjaival és rajongóival folytatott hosszas levelezés ezt megcáfolta.

A cowboy-kalapban és néha napszemüvegben terpesztő basszusgitáros-énekes különösen ellenszenves volt, ahogy a rocksztár szerepében pózolt. Volt egy másik énekes is, meg egy dobos, aki mintha igazából dobolt volna, de a gitárosról például már nehéz volt elhinni, hogy ő most tényleg szólózik, a billentyűs meg akkor is billentyűzött, amikor éppen a Tankcsapda, a Queen vagy a Rolling Stones egy-egy olyan számát játszotta a zenekar, amiben egyáltalán nincs szintetizátor.

Na de a közönségnek így is tetszett a produkció, tapsoltak, énekeltek, táncoltak, ugráltak, és amikor már illett volna abbahagyni, mondjuk azért, mert lejárt a lemez, visszatapsolták őket, ők meg játszottak jónéhány ráadásdalt, vagy csak kerestek még néhány mp3-mat. Mi meg fényképeztünk és videóztunk, hogy megörökítsük ezt a sok szart - az embernek negatív élményekre is szüksége van néha.

Az sem volt túl kellemes, amikor a munkavédelmi ruházati bolt padlóján aludtunk a pokrócokon és párnákon, kabátoktól, cipőktől, sisakoktól, védőszemüvegektől és vécépapíroktól körbevéve. Nehezen alszom el új helyeken és szokatlan körülmények között, amikor nincs meg a saját szobám megszokott kényelme, most sem aludtam túl sokat, de azért sikerült. Bár ezt talán annak is köszönhettem, hogy az utazás előtti napon is alig aludtam, mivel nagyon későn álltam neki cédét írni - nem először fordult elő velem az ilyesmi. Most az volt a gond, hogy elromlott a cédéíróm. Zene nélkül meg csak nem mehet el az ember sehova, főleg nem nyaralni. Általában én vagyok a zenefelelős.

Eszembe jutott, hogy a régi gépem írója még jó, na de valahogy át is kéne pakolni a zenéket arra a régi gépre. Egyszerű lett volna egy pendirve segítségével elvégezni ezt a műveletet, de az élet nem ilyen egyszerű, mivel a régi gépemen nem volt USB-meghajtó. Ezért kitaláltam, hogy emailben elküldöm az egyik címemről a másikra az mp3-makat, és letöltöm őket a régi gépre. De ez sem volt olyan egyszerű. Először az email küldése szakadt meg, természetesen kilencvenvalahány százaléknál, aztán a régi gépemen nem akart menni az internet. Ez a sok szarakodás az alvástól rabolta el az időt, ráadásul nem is jött össze a cédéírás, vagyis csak reggel, de akkor is csak egyetlen cédét sikerült megírnom, és kábé annyi időt sikerült aludnom, amennyi a dalok hosszúsága.

De így legalább voltam annyira kimerült, hogy ott a munkavédelmi ruházati bolt padlóján el tudjak aludni. Persze így is forgolódtam, sőt egyszer iszonyú hányingerre ébredtem, amiben talán a sör, a bor, a jéger meg a vodka játszhattak némi szerepet. Eszembe jutott, hogy a vécé nem működik maradéktalanul tökéletesen, a második lehetőségként felmerülő utcára való kirohanás meg azért nem jöhetett szóba, mert egyrészt át kellett volna gázolnom alvó barátaimon, valamint a helyhiány miatt az ajtó elé állított ruhafogasokon, és talán akkor ismertem volna fel, hogy az ajtó zárva van, a kulcsot meg biztos nem találtam volna meg. Szóval inkább nyeltem nagyokat, és megpróbáltam tovább aludni. Sikerült.

Másnap átköltözhettünk a nyaralóba. A háziasszony és a lánya még takarították a házat, miközben birtokba vettük. A ház tele volt szarvasagancsokkal meg más egyéb vadásztrófeákkal. Később megérkezett Patyi is a barátnőjével, Zsuzsival. Vonattal jöttek, és nehezen találták meg a házat, mert Krisztián útbaigazítás helyett csak annyit mondott nekik, hogy induljanak el a központ felé. Honnan tudták volna, merre van a központ?! Elindultak, és csak nagy nehézségek árán találtak meg minket.

Aztán ahelyett, hogy a tűző napsütést kihasználva a beköltözés után rögtön kimentünk volna a strandra, Miksi, Krisztián és Józsi elmentek bevásárolni, amivel nem is lett volna baj, ha időben visszajönnek, de nem jöttek, hanem szó nélkül betértek a helyi McDonald’sba ebédelni... Végtelennek tűnő idő múlva jöttek vissza, aztán végre irány a strand, a szabadstrand helyett ezúttal a fizetős Napfény strand, aminek homokos a partja, hogy az ember a tengerparton érezze magát. Az kell a magyarnak.

Este megint csak iszogatás volt a program. Megbontottam az egyik üveg ajándékba kapott bort. Nem volt könnyű. Miksi svájci bicskáját kértem kölcsön. Először kettétörött a parafadugó, aztán olyan erősen csavartam bele a nyitót a maradék dugóba, hogy tönkretettem vele a svájci bicskát. Az ember akkor is mérges magára, ha a saját tulajdonát teszi tönkre önerőből, de ha másét rontja el, az talán még rosszabb tud lenni. Megígértem, hogy veszek neki másikat…

Miután jelentős mennyiségű alkoholt elfogyasztottunk, Lelle központjába sétáltunk be, ahol ettünk egy hamburgert, aztán majdnem mindenki hazament, csak Krisztián és én maradtunk. Krisztián javaslatára bementünk egy night clubba, ahova már a belépő és egy pohár sör is sokba került, meg az a pezsgő, amit a két lánynak fizettünk, akik táncoltak nekünk. Nem érte meg, egyértelműen nem, és nem is lányokkal volt baj, hanem az italok árával.

A következő nap egy jelentős része alvással telt néhányunk számára. Ezen a napon Imi barátunk is megérkezett, így már heten voltunk. Miksi kiment elé az állomásra, és amikor négykézláb mászott ki a kocsiból, még röhögtem is, mert azt hittem, csak hülyéskedik, pedig tényleg rosszul volt. Az előző este egy gólyatáborban ő volt a dj, aztán hosszú volt az éjszaka, a vonaton meg kocsiban pedig meleg volt. Kellett is neki a pihenés, amíg mi a strandon voltunk.

Délután négy körül indultunk el, amikor már felhős volt az ég és elkezdett fújni a szél, jelezve, hogy a nyár sem tart örökké. Gondoltuk, hogy ha már ilyen későn indulunk strandolni, legalább ne fizessünk érte, a házunkkal szemben, a vasút túloldalán, a többi nyaraló mögött meg állítólag úgyis van egy szabadstrand. Tényleg volt, már ha azt a helyet strandnak lehetett nevezni. El is neveztük az Egylépcső strandjának, ugyanis egyetlen lépcsőből állt, aminek egyik végén egy kavicsos földút volt kétoldalt kerítéssel, a másik végén pedig értelemszerűen a Balaton.

Nekem akkor már ez is elég lett volna, de közös megegyezéssel mégis inkább átsétáltunk a fizetős strandra, ahonnan már mindenki indult hazafelé, és csak mi akartunk bemenni. Be is mentünk úgy, hogy nem kértek tőlünk belépődíjat. Bent már szép nagy hullámok mosták a homokos partot, a vízben pedig szörfösök kerülgették a fürdőzőket. A rövid strandolás után elmentünk még kajálni egy büfébe, amit Józsi ajánlott a figyelmünkbe. Én egy akkora darab hekket kaptam, hogy aznap már nem is voltam éhes.

Amikor visszaértünk a szállásra, Imi már a laptopja előtt ült. Aznap este nem mentünk sehova, se Lelle központjába, se Boglárra. El is áztunk volna, mert megérkezett a vihar. Kint ültünk a teraszon, és ott iszogattunk meg beszélgettünk. Közben szólt a zene, úgy látszik, túl hangosan, mert a kerítés fölött átszólt a szomszéd házból egy férfi, hogy vegyük egy kicsit halkabbra, mert gyerekek is vannak náluk, és aludni szeretnének. Halkabbra vettük. A másik szomszéd háznál egy lengyel társaság hangoskodott hozzánk hasonlóan. Őket legalább nem zavartuk, meg ők sem zavartak minket.

Amúgy elég rövidre sikerült az éjszaka, nem volt igazi klasszikus szombat este, Patyi és Zsuzsi korán le is feküdtek aludni, velük már nem is találkoztunk, mert másnap reggel indultak haza, aztán a többiek is nyugovóra tértek egymás után. A végére ketten maradtunk Imivel, és elhatároztuk, hogy megnézzük a Family Guy filmváltozatát. Jó volt, de csak a feléig jutottunk. Hát ilyen volt ez a szombat este. Másnap délelőtt kisétáltunk még a szabadstrandra fürödni egyet, na meg persze lángost enni és fröccsöt inni, vagyis hosszúlépést, mivel az olcsóbb volt, bár még így is drága.

Az idő meg borús és szeles, és kicsit lehangoló volt az is, hogy az első naphoz képest nagyon kevesen voltak, és a büfék egy része sem nyitott ki. A víz legalább meleg volt, meg hullámos, és úgy tűnt, mintha valaki össze akarná nyomni a Balatont, olyan közelinek látszott az északi part. Ha jobban belegondolok, nem is volt baj, hogy ilyen borúsra meg szelesre sikerült ez az utolsó nap, mert így talán még jobb is otthagyni egy helyet, mint amikor az ember mondjuk verőfényes napsütésben látja a többi nyaralót, akik számára még csak akkor kezdődik a nyaralás, vagy legalábbis még sok hátravan belőle.

Amikor elindultunk vissza a szállás felé, hogy összepakoljunk és egy kicsit rendet rakjunk, éppen újra kisütött a nap. Imi vonatra ült, hogy a már említett szánalmas közlekedési hálózatnak köszönhetően röpke hét óra utazás után haza is érjen. Mi négyen meg autóba szálltunk, és a Szántód meg Tihany közötti kompozás után Óvárig már nem álltunk meg sehol. Tihany szabadstrandjánál még így késő délután is fürödtek az emberek - kimondottan szép idő volt. Óváron is sütött még a nap, de az éjszaka már hűvös volt.

Ez a tragikus az augusztusban, hogy rövidülnek a nappalok, hűvösebbek az éjszakák. Pedig mennyivel jobb, amikor egész nap ömlik az emberről az izzadság, a vizes fürdőnadrág meg törölköző percek alatt megszárad a napon, és éjszaka sem kell melegen öltözni, mert elég egy póló meg egy rövidgatya. Persze értem én, hogy kontinentális éghajlat meg minden, egyszer véget ér a nyár, de ezt könnyebben is el lehetne viselni, ha nem csak három hónap jutna belőle, és ha az a három hónap végig meleg lenne.

De az időjárásra végülis nem lehet panasz, jó időt fogtunk ki most is, ahogy az eddigi nyaralásainkon is. Egymás basztatását pedig gimnáziumi szinten műveltük négy napon keresztül, ami néha már nagyon fárasztó volt, mintha nem is telt volna el hat év az érettségi óta. És ez lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz, de a lényeg, hogy Balatonlellén is nyaraltunk, jártunk Balatonbogláron is a szüreti fesztiválon, aludtunk egy munkavédelmi ruházati bolt padlóján is, és amikor Óváron, a Hubertusz utcában kimásztam Miksi Hondájából, megígértem magamnak, hogy önszántamból utoljára ültem azon a bizonyos hátsó ülésen.

________________________________________________________________________


szöveg és fotó: Szarka Károly