Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Bécs másodszor

2009. február 16.

Kép Még egy év sem telt el azóta, hogy Kelemen József és Mészáros Zsolt barátaimmal  tettünk egy kirándulást Bécsbe, félig autóval, félig biciklivel. Ezúttal csak ketten mentünk Józsival, és autó helyett a vonatra bíztuk, hogy a császárvárosba szállítsa a kerékpárjainkat. Várható volt, hogy rohadt hideg lesz, és ami még rosszabb, erős szél, hát, február közepén előfordul az ilyesmi. Az is volt, hideg meg szél, sőt hó is, és Kép ilyen időben nem a legkellemesebb dolog biciklizni, de nagy területet terveztünk bejárni, és gyalog erre nem lett volna időnk, a tömegközlekedés meg drága lett volna.

Az utazás apropója az volt, hogy Józsi három hónapos bécsi ösztöndíjas gyakorlata hivatalosan ezen a napon kezdődött, és bár meló még nem volt, mindenképpen el kellett utaznia, hogy a vonatjeggyel igazolni tudja a kiutazás tényét. Engem hívott, hogy ne legyen egyedül, én meg elmentem vele. Munkanélküliként tengődve egyébként is ráértem, meg ugye szeretek is utazni.

Egy hétfői napon, reggel nyolc után indult a vonatunk a mosoni  állomásról. Én az indulás előtt az állomáson ittam egy kávét, mert a szombati buli fáradalmait még mindig nem aludtam ki rendesen. Kép A Mártiban kezdtünk, a Kulacsban folytattuk, majd a Lenauban kötöttünk ki, ahol ellopták Goda Szabolcs barátunk fényképezőgépét. Bosszantó volt.

Szóval elindultunk Bécs felé. A vonaton Józsival az eredeti terveknek megfelelően ittunk egy-egy tüskét a házi pálinkából, amit magával hozott. Aztán később még egyet-egyet. Pálinkaszag  terjengett a vonaton, simán el lehetett volna képzelni, hogy az utasok meg a kalauz a szagától Kép is berúgnak. Ittunk teát is, amit meg én hoztam magammal. Eredetileg rumos teát akartam készíteni, de mivel nem találtam otthon rumot, brandyt raktam bele.

Zenehallgatás is tervbe volt véve, de egy váratlan technikai probléma miatt nem tudtam megnyitni a telefonom memóriakártyáját, viszont sikerült letörölnöm róla mindent. Mindent, úgy, ahogy volt. Közben kint már szállingózott a hó. Amikor Ausztriába értünk, már a hóborította füvön ugráltak a nyulak és lépegettek a fácánok.

A Südbanhofra érkezve is ittunk egy kis pálinkát. Aztán az állomásról elindulva elkezdtük tekerni a biciklinket a hóban és szélben. Nem siettünk, a Belvedere-kastélynál rögtön Képmeg is álltunk fényképezkedni, aztán a Karslpatzon, vagyis a  Károly-téren, a Karlskirche-nél, vagyis a Károly-templomnál is. Valószínűleg nem rólam nevezték el őket, annak ellenére a templom gyönyörű. Elmentünk a Műszaki Egyetem, majd az úgynevezett Szecessziós Épület előtt. Az első tervezett úticél egyébként Józsi leendő munkahelye volt a Josefstadtban, vagyis a Józsefvárosban, amit meg valószínűleg nem róla Kép neveztek el.

A Bluewaters cég négyemeletes fehér épületébe nem mentünk be, viszont egy közeli kapualjban megálltunk teázni, hogy egy kicsit felmelegedjünk. A sapkáink és kesztyűink kicsit megáztak a hótól, ami továbbra is esett, a szél meg kitartóan fújt hozzá. Mondtam Józsinak, hogy az ösztöndíjából ki kellene fizetnie nekem a vonatjegyet, mert ahelyett, hogy otthon aludnék a fűtött szobámban, most itt biciklizek hóban, fagyban, szélben, és csak azért vagyok itt, hogy az ő útitársa legyek. Józsi csak nevetett. Azt hitte, hülyéskedek. Persze.

Ismerős helyeken is jártunk, arrafelé, amerre az előző évi biciklitúránk során megfordultunk már. Láttuk aKép  Votivkirchét, átkeltünk a Duna-csatornán. Innen viszont más irányba mentünk. Elhaladtunk az Osztrák Takarékbank hatalmas épülete mellett,  láttuk a Práter vidámparkjának óriáskerekét.

Amikor meghallottam a déli harangszót, eszembe jutott, hogy enni is kéne már a magunkkal hozott szendvicsekből. De mivel nem ülhettünk ki egy padra, mert odafagytunk volna, belesimulva a bécsi városképbe, és talán minket is szobornak néztek volna Kép azután, keresnünk kellett valami fedett helyet. Nekem éppen a harangszó adott ötletet: ebédeljünk a templomban! Isten  háza menedéket kell, hogy nyújtson a megfáradt vándoroknak. Megálltunk a legközelebbi kis templomnál, bementünk, leültünk. Éppen istentisztelet volt, vagy valami ilyesmi, nem tudom, nem értek ezekhez a dolgokhoz. Néhány pap állt egymással szemben és valamit kántáltak. Mi meg jóízűen megkajáltunk, és ittunk egy kis brandys teát. Kép Meg röhögtünk, hogy milyen hülyék vagyunk. Templomban kajálunk és iszunk. Vicces volt.

A következő úticélunk a Duna másik oldalán található UNO City volt, az ENSZ-intézmények és egyéb fontos irodák számára létrehozott negyed. Józsi azért akarta megnézni ezt a környéket, mert itt kapott albérletet, bár a pontos címet nem tudtuk, így nem is kereshettük meg. A Duna egyik hídja, a Reichsbrücke Kép tágas biciklis sávjában leszálltam a biciklimről, mert nem bírtam már tovább tekerni. Rosszul állítottam be az ülésem magasságát, és fájt a seggem meg a lábam.

Az UNO Cityben modern épületek találhatók érdekes építészeti megoldásokkal. Közvetlenül mellette fekszik a Duna Park, hófödte mezőkkel, erdei kisvasúttal, és a  Duna Toronnyal, Kép aminek a megtekintését szintén tervbe vettük. Diákigazolvánnyal vettünk kedvezményes belépőt a toronyba, bár egyikünknek sem volt érvényes diákja. Én felmutattam az érvénytelen  diákomat, Józsi meg a személyijét, és már mehettünk is. Fogalma sem volt a pénztárosnőnek, hogy mik azok az iratok, akármit felmutathattunk volna, akkor is elfogadja. Nézett volna utána? Hol?

A liftben egy ázsiai származású liftkezelő hadart el néhány információt angolul, erős akcentussal. A kilátó százötven méter magas. Magasabb, mint a Stephansdom kilátója, ahova az előző bécsi kirándulásunk alkalmával másztunk fel lépcsőn. Viszont most kevesebbet láttunk, mert a hófúvás miatt nem volt teljesen tiszta a kilátás. Ráadásul olyan erősen fújt a szél és olyan hideg volt ott fent, Kép hogy csak néhány percig bírtunk kint maradni. Még jó, hogy studentként csak diákjegyet vettünk és lépcsőzés helyett lifteztünk, több pénzt és energiát nem ért volna meg az élmény.

Beültünk a torony cukrászdájába, de az árakat megpillantva inkább továbbálltunk. A torony étterme meg zárva volt, bár azt gondoltuk, biztos ez is ugyanolyan drága lett volna, mint a cukrászda. A kilátó egy másik, zárt részében nem volt Kép nagy forgalom, ezért oda ültünk le, hogy elfogyasszuk maradék szendvicseinket, igyunk egy kis brandys teát, és persze egy kis pálinkát, erőt merítve az út folytatásához. A házi pálinka gyilkos szaga kísérte utunkat.

A toronyból visszafelé indultunk, az állomás irányába. Egy futó jött velünk szembe. Józsi rám nézett, és azt  kérdezte, hogy ki az a hülye, aki ilyen időben fut. Én  visszakérdeztem: ki az a hülye, aki ilyen időben Kép keresztülbiciklizik egy másfélmilliós városon? Amúgy ez volt az út legnehezebb része. Többet toltuk a biciklinket, mint amennyit tekertük. Ráadásul el is tévedtünk, és néhányszor meg kellett állnunk a hófúvásban, és elő kellett vennünk a térképet a hátizsákból, hogy tájékozódjunk.

Megálltunk egy McDonald’s-nál. Nem is az  éhség miatt, inkább csak egy meleg helyre akartunk beülni Kép végre, mert igazából sem a templom, sem a kilátó nem volt az. A Mekiben azért kellemes volt a hőmérséklet. Ettünk egy kis műanyagkaját viszonylag olcsón, és senkitől nem zavartatva ittuk a saját brandys teánkat, ami még csak most hűlt ki. Megittuk a maradék pálinkánkat is. Velünk szemben  három mosolygós, középiskolásnak látszó lányt ült, ők még csak nem is fogyasztottak semmi mekis Kép terméket. Sajnos nem volt már annyi pálinkánk, hogy megkínáljuk őket.

Amikor visszaértünk a Karlspaltzra, már elkezdett sötétedni. Az aluljáróban nem túl kitartóan kerestünk egy állítólag olcsó török pizzást, akiről Józsi a neten olvasott.  Nem találtuk meg. A biciklit tolva, a nagy hóban lépkedve  visszagyalogoltunk a Südbanhofra. Kép Így persze sokkal hosszabbnak tűnt az út. Volt még annyi időnk, hogy vegyünk egy finom kebabot egy másik török árusnál, aki tényleg létezett. Állandóan éhesek voltunk. Aztán hat óra negyvenkor elindult a vonatunk, és egy óra múlva hazaérkeztünk Mosonmagyaróvárra, ahol szintén esett a hó.

Nekem még a város másik végén található otthonomig is el kellett jutnom az állomásról, félig biciklivel, félig gyalog. Közben a járdán beleléptem egy tócsába, az úton meg lefröcskölt egy kamion. Aztán otthon következett egy forró fürdő, majd tizenhárom óra alvás egyhuzamban, délután megtoldva még egy órával. És a megnyugvás, hogy szinte alig fáztam meg.

Pedig féltem  a megfázástól, már csak azért Kép is, mert szombatra már megvettem a jegyemet a 30Y győri koncertjére. Az epilógushoz hozzátartozik, hogy Józsi mégsem az UNO Cityben kapott albérletet, hanem a munkahelyétől néhány utcányira. Ha ezt tudtuk volna, talán nem megyünk el az UNO Citybe, és akkor talán bicikli sem kellett volna. És hogy megérte-e elmenni Bécsbe az év egyik leghidegebb napján, hogy hóban, szélben biciklizzünk? Hát persze, hogy megérte!

________________________________________________________________________


szöveg és fotó: Szarka Károly