Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Bécs először

2008. április 30.-május 1.

Bécs Ausztria fővárosa, az ENSZ egyik székhelye, a zene városa, császárváros, meg Kép minden ilyesmi. Szóval ilyesmik jutnak az ember eszébe Bécsről. Németül Wien, angolul Vienna. Nem a legnagyobb európai főváros, lakossága alig több másfél milliónál, de mindenképpen az egyik legjelentősebb kulturális és gazdasági központ, gazdag történelmi múlttal. Bécs nekem addig valahogy kimaradt az életemből. Pedig óváriak  számára kedvelt célpont, sokan járnak át dolgozni, tanulni, bevásárolni, karácsonyi vásárt nézni, közel is van, közelebb, mint Budapest, de nekem mégis kimaradt.Kép

Viszont egy áprilisi napon, utolsó egyetemi vizsgaidőszakunk kellős közepén két kedves barátommal, Kelemen Józseffel és Mészáros Zsolttal elhatároztuk, hogy elmegyünk Bécsbe két napra, kocsival, de úgy, hogy a csomagtartóban ott lesz három szétszerelt bicikli, amiket majd összeszerelünk, és  akkor nem kell fél napokat gyalogolni, és a drága tömegközlekedésre sem kell költeni. Azt is elterveztük, hogy Képegy éjszakát az autóban alszunk. Apám mondta is, hogy hülyék vagyunk.

Józsi és Zsolti korán akartam indulni, amit nagy nehezen elfogadtam, pedig nem szeretek korán kelni, ha nem muszáj. Mondjuk akkor sem, ha muszáj. Emlékszem, hogy az üzleti kommunikáció vizsga után a várkapunál alkudoztunk az indulás  időpontjáról. Végül beleegyeztem a koránkelésbe. Erre Zsolti, a sofőrünk késett háromnegyed órát…  KépMagammal vittem néhány CD-t sok jó zenével, de kiderült, hogy Zsolti kocsijában nincs lejátszó. Na, így indult a bécsi kirándulásunk. Csak kicsit voltam ideges.

Az első napot szinte teljes egészében a gyönyörű Schönbrunni kastély parkjában töltöttük. Ez Bécs egyik leghíresebb látnivalója, Ferenc József császár itt született, itt élt, és itt is halt meg, és szívesen tartózkodott itt Mária Terézia is. Szóval elég jelentős épület volt. Gond nélkül Kép odataláltunk, aztán a zöld Seatot a kastélyhoz  közeli Hohenberg starßén hagytuk.

Magába a kastélyba nem mentünk be, csak kívülről néztük meg. Hatalmas barokk épület, sárga színű, és már csak ezért is, meg úgy  egyébként is emlékeztet a fertődi Esterházy-kastélyra, ahol jónéhány évvel ezelőtt jártam a családdal. A kastéllyal szemben található egy hatalmas szökőkút, a szökőkút mögött meg egy dombon a Gloriette épülete, ahonnan szép kilátás nyílik a parkra, a kastélyra, és a kastély mögött magára Bécs városára.

A kastélyparkban fasorok, sövények, virágágyások. Meg sok kocogó fiatal, középkorú és idő férfi és nő. Csodálkozva néztük azokat, akik síbot-szerű valamivel sétáltak. De hogyan is érthette volna megKép  a három magyar deák a tehetős bécsi polgárok hóbortos szokásait? Láttunk olyat is, aki babakocsit tolva futott. Az azért  már durva, nem? Rengeteg volt a turista, éppen április 30-a volt, a május 1-jei majális előtti nap.

Bementünk az állatkertbe, ahova elég drága volt a belépő. Tizenhat eurót fizettünk. A kirándulásunk idején egy euró kábé kétszázhatvan forintot ért. Igyekeztünk megnézni mindent. Bementünk az esőerdő-házba, ahol baszott meleg volt a kinti langyos, szeles, ámde Kép napsütéses időjáráshoz képest. Felmásztunk egy hegyre, ahol a farkasok pihentek a fák között. Megnéztük az akváriumokat, a végén viszont már nem maradt időnk a pálmaházra meg a sivatagi házra, mert már bezártak, így buktuk a belépőnk árának negyedrészét.

Egyébként hatalmas kiterjedésű a bécsi állatkert, elég rendesen elfáradtunk, és már meg is untuk, mire bejártuk. Sokszor egyébként az sem tudtuk, merre induljunk el. Az állatkereteket valahogy mindig úgy tervezik, hogy el lehessen tévedni bennük, vagy legalábbis választani kelljen két út között, amelyek közül bármelyiket választva az ember biztos lemarad valamiről. Az ilyen állatkertekhez térképet is úgy készítenek, hogy  ne lehessen kiigazodni rajta.

A kastélypark szép, virágokkal tarkított erdős részén át elindultunk vissza az autó felé. A mókusok majdnem a kezünkből ettek. Kép Egy étteremből zeneszó hallatszott, ich bin Anton aus Tirol, vagy ilyesmi, előtte májusfát állítottak. Elhatároztuk, hogy a parkban vacsorázunk és iszogatunk egy padon ülve, ezért a kocsiból hoztunk magunkkal kaját, sört meg bort. Nekem a vacsora után könnyítenem kellett magamon, amire tökéletesen alkalmasnak is látszott a kastélypark erdeje.

A többiektől kissé távolabb húzódva végeztem el a dolgomat, utána viszont egyszerűen nem találtam vissza ahhoz a padhoz, ahol ültek. KépKözben már besötétedett. Egyik fa olyan volt, mint a másik, a kavicsos utak is egyformák, a srácok hangját meg nem hallottam sehonnan. Elég kellemetlen volt szarás miatt eltévedni a kastélyparkban. Végül kilyukadtam arra az útra, ami a főbejárattól a szépen kivilágított Gloriette-ig vezetett. Aztán telefonon beszéltük meg a többiekkel (gondolom,  nekik is feltűnt, hogy eltűntem), hogy a Gloriette-nél találkozunk, ami azért elég jó tájékozódási pont volt. Találkoztunk is, közben viszont a kastélypark szépen bezárt. Az is benne volt már a pakliban, hogy ott kell töltenünk az éjszakát. Fasza.Kép

Leültünk a fűbe, és néztük a Bécs belvárosában rendezett tűzijáték távolról idáig elérő fényeit. Aztán elindultunk vissza a kapu felé, hátha mégis ki tudunk menni valahogyan. Józsi és Zsolti a kerítésen kerestek egy pontot, ahol ki lehetne mászni, én meg visszasétáltam a kapu melletti kis bódéhoz, hátha van bent egy őr, aki kienged minket. Nem volt. Közben megint elveszítettem szem elől a többieket, és most már telefonon sem tudtam elérni őket.

Kiderült, hogy kimásztak a kerítésen. Jól lebasztam őket, amiért egyedül hagytak. Mondták, hogy álljak a kerítéshez, nyújtsam felfelé a kezeimet, Zsolti meg majd felhúz. Ez kivitelezhetetlennek tűnt. Aztán javasolták, hogy ha a kerítésen nem megy, másszak át magán a szép díszes kapun. A ragyogó ötlet már csak a tornából felmentett alkatom miatt Kép is reménytelennek látszott. Gyerekkoromban át szoktam mászni a szomszédba a kerítésen, amikor az öcsémmel focizás közben átrúgtuk a labdát, de az a kerítés nem volt magasabb nálam. Ez a kapu meg igen. Megpróbáltam, de aztán úgy gondoltam, magas nekem. Erre a többiek másztak vissza, igaz, ők sem a kapun, hanem a kerítésen keresztül.

Együtt elindultunk a kastély főépülete felé, hátha azon az oldalon is van egy kapu, vagy legalább a kastélyban van valami személyzet, ami segíthetKép  nekünk kijutni. Az erdőben aztán szembejött velünk egy őr, aki útbaigazított, és végül kijutottunk. Ez nagy megnyugvással töltött el, így viszont nagy kerülőt kellett tennünk vissza a kocsihoz.

Nehezen aludtam el. A hátsó ülésen ültem, a lábamat nem tudtam kinyújtani, a mellettem lévő ülés meg le volt nyitva, hogy a csomagtartóban lévő biciklialkatrészek jobban elférjenek. Így eldönthettem, hogy az ablakra vagy a lepedővel leterített  biciklikerekekre és kormányokra hajtom-e a fejemet. Bár nem kellett választanom, az életben sokszor nem kell, váltogathattam a kettőt. Kint kellemetlen, szeles, esős idő volt. Hajnali három körül tudtam elaludni, de hatkor már felébredtem. A kocogók akkor már indultak a parkba kocogni.

Egy óra múlva a többiek is felébredtek, Képmegreggeliztünk, aztán a biciklik összeszerelése után boldogan és frissen elindultunk Bécs belvárosába. A bicikliszerelésében én persze nem vettem részt, műszaki  analfabétaként inkább csak drukkoltam a srácoknak. A Mariahilfer straßéig szinte csak gurulnunk kellett. Gondoltuk is, hogy ennek a kényelemnek meglesz a böjtje, amikor visszafelé kapaszkodnunk kell majd.

Ha Bécs, akkor Mariahilfer, egyértelmű, ahogy ezt Krigler i megmondta a Moszkva tér című filmben. Egy osztrák tag odajött hozzánk, hogy útbaigazítson, pedig nem is kértük a segítségét, csak nézegettük a térképünket. Bécs belvárosában amúgy öröm volt biciklizni. A legtöbb helyen vannak bicikliutak, ahol meg nincsenek, ott szélesek a járdák. És a Mariahilfer egyébként is látványos. Többemeletes öreg épületek, Képtemplomok, rengeteg bolt, kis butik és étterem.

Megálltunk az Esterházy parknál, majd a Tengerháznál, amit egy légvédelmi toronyból alakítottak ki. Magát a kiállítás nem néztük meg, úgyis elég állatot láttunk már az előző napon sok pénzért. A torony oldalán rengeteg színes kis kapaszkodó volt a falmászóknak, mellette meg volt egy kis gördeszkapálya is.

Rákanyarodtunk a Burgringre, és bementünk a Hofburg parkjába. A Hofburg, a Kép Habsburgok császári palotája több egymásba épített kastélyból álló épületegyüttes. A vár új szárnya előtt hintók várakoztak. Megnéztük a Népkertet (Volksgarten) is Sissi, vagyis Erzsébet királyné szobrával.

A Ringen egy május 1-jei felvonulás zajlott éppen, egy csapat dobos vonult végig a körúton. Egy elég hosszú számot adtak elő, ami nagyon jól hangzott. Nekem legalábbis tetszett. A Parlament előtt fasisztaellenes tüntetés volt, néhány transzparenssel és vörös zászlóval, nem túl nagy tömeggel. Elbicikliztünk a Tanácsháza (Rathaus), Képa Színház (Burgtheater), az Egyetem főépülete és a Votivkirche előtt.

A következő állomásunk a Sigmund Freud Park volt, aztán átmentünk a Duna-csatornán. Olyan kerületeken gurultunk keresztül, amik tele voltak  vendégmunkásokkal, törökökkel, feketékkel, és láttunk olyan zsidókat is, akik kalapot és fekete ruhát viseltek, meg olyan igazi zsidós, göndör pajeszt.

A Nagy-Dunát nehezen találtuk meg, de végül megtaláltuk. Az egyik kettős Duna-híd direkt Képbiciklisek részére kialakított széles sávjában gurultunk, közben meg-megálltunk fényképezni. Néztük a Milleneumi és a Duna-tornyot, meg a Dunán úszó hajókat. Itt meg kell jegyeznem, hogy borzasztó, amikor Józsinál és Zsolinál is van fényképezőgép. Egy tökéletes fénykép  elkészítésével fél órát el bírnak tökölni. Idegölő. Engem sokkolt, amikor egy hónappal korábban az egynapos kőszegi túrázás alkalmával ketten együtt több mint hatszáz képet csináltak. Ahhoz képest szégyen, a kétnapos bécsi kirándulás alatt a nyolcszázat sem érték el… Nem mentünk át a folyó teljes szélességén,Kép csak a közepén található szigetig, ahol kocogók kocogtak, mások meg sétáltak azokkal a hülye síbotokkal.

A Duna-szigetről visszafelé jövet megálltunk egy lakótelep kellemes, parkos részén, leültünk egy padhoz és megebédeltünk a magunkkal hozott kajából. Aztán elmentünk a  Práterhez, ahova hatalmas tömeg hömpölygött a majális miatt. Nem is töltöttünk ott túl sok időt, visszatértünk a belvárosba. A célunk az volt, hogy felmenjünk a tiszteletet Képparancsoló, gótikus Stephansdom, magyarul a Szent István Székesegyház tornyába. Csigalépcső vezetett a toronyba, pontosan háromszáznegyvenhét darab, és bár fáradtak voltunk, azért megmásztuk.

Az ilyen tornyokba mindig csigalépcsők vezetnek, hogy az emberek fáradjanak el és izzadjanak le teljesen, és lehetőleg olyan szűkre és meredekre csinálják meg őket, hogy minél nehezebb legyen elférni egymás mellett a  szembe jövőknek. Ez még Képakkor is bosszantó tud lenni, ha nyilván nem turisták vagy kiránduló diákok számára építették őket. Aztán persze fentről általában lenyűgöző a kilátás, a Stephansdom tornyából is az volt. A templom előtti téren tömegek álltak, volt kirakodóvásár, térzene meg más különböző produkciók.

A dóm megmászása után a Stadtparkba mentünk, ahol a turisták Johann Strauss szobránál fényképeztették magukat lelkesen, mi meg közben néztük a csajokat. A parkból a Múzeumkörútra mentünk, ahol nem néztünk meg egyetlen múzeumot  sem belülről. Elgurultunk néhány luxushotel meg Goethe szobra előtt, aztán visszakanyarodtunk a Mariahilferre, ahol láttuk Morgan Freeman és Osama Bin Laden hasonmását is, végül  visszatekertünk a kocsihoz.Kép

A biciklik szétszerelése következett ezután, aztán a kissé nehézkes kikeveredés Bécsből. Egy kicsit eltévedtünk, egy kicsit elterelték a forgalmat, aztán amikor leparkoltunk egy utcában, egy félig osztrák, félig magyar srác jött oda hozzánk segíteni a haverjaival, természetesen anélkül, hogy kértük volna. Ez már nem is volt furcsa ott, ahol a szelektív hulladékgyűjtés természetes, a villanyoszlopokra akasztott újságok kifizetése pedig lelkiismereti alapon történik. Hát igen,  más világ, pedig közel van. Valahogy olyan tiszta, rendezett, kényelmes, tágas. Régi és mégis korszerű, monarchia-korabeli épületekkel és modern toronyházakkal, megőrizve a történelmi múltat és tartva a lépést a fejlődéssel. Kellemes hely, na.

______________________________________________________________________

 
 
fotó: Kelemen József, Mészáros Zsolt