Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A szocreál nosztalgiától a munkaerőpiaci versenyig

img_6295.jpgLétezik egy kis nosztalgia is persze, minél idősebb valamelyikünk, annál nagyobb valószínűséggel emlékszik a Ladákra, Skodákra, Trabantokra. De ha a 80-as évek jönnek szóba, számomra és a 80-as generáció tagjainak számára nem is annyira a nosztalgia a lényeg. A józsefvárosi Palotanegyedben, az ArtBázison a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója által rendezett, A 80-as generáció című kiállítás a nemzedékünket érintő társadalmi kérdések miatt gondolatébresztő. És mivel nemcsak látogatóként vagyok részese, számomra különös jelentőséggel bír.

A velem egyidős fotóművész, Martinkó Márk lakásának nappalijában ülök, amikor megtudom, hogy mire is készül. Arra felkészített, hogy egy kiállításon fog szerepelni a videó-önéletrajzom, meg hogy a mi generációnk munkaerőpiaci elhelyezkedésének problémáira szeretne rávilágítani, de azt nem tudtam, hogy az önéletrajzban szinte magától értetődően szereplő apró kis hazugságokra, ferdítésekre, vagy fogalmazzunk úgy, a valóság szépítésére fókuszál. Szóval hogy torzítva lesz a kép ott, ahol én is torzítok. Én már megírtam a felmondandó önéletrajz szövegét, Márk pedig azt mondja, hogy nem kell rajta változtatnom, és ha van benne egy kis füllentés, azt hagyjuk is benne, mert ugye pont ez a lényeg. Hogy mi, elhelyezkedni próbáló huszonévesek hogyan is próbáljuk eladni magunkat.

img_6298.jpg Egyébként nem hittem volna, hogy nekem, aki amúgy nincs hozzászokva a szerepléshez, milyen nehéz lesz felmondani egy kétperces szöveget. Nem is a törvényszerű bakik miatt, hanem csak úgy. Még attól a néhány pohár fröccstől sem lettem lazább, de hát ez van, író vagyok, nem színész. És a videó tényleg olyan lett, mintha egy nagyon fontos állásinterjún venne részt egy nagyon ideges fiatalember. A kiállításon Márknak az enyém mellett két másik alany önéletrajzából szerkesztett videója is szerepel, illetve tucatnyi fiatal fotóművész alkotásai, egyéb videók, az egyik például korabeli híradókat pörget le könyörtelen gyorsasággal, és fotók, többek között jellegzetesen szocreál tájképekről, épületekről, szobabelsőkről.

A megnyitón Horányi Attila művészettörténész mond beszédet. Örülök, hogy éppen Márk videóit emeli ki. Három huszonéves fiatal mutatkozik be néhány percben, meséli el rövid életútját és szakmai tapasztalatait, és mondja el abszolút tárgyilagosan, hogy állást keres. Horányi elképesztőnek találja a csúsztatásokkal együtt is azt az őszinteséget, hogy mennyire reménytelennek és kiúttalannak tűnik egy gazdász végzettségű, call centerben tapasztalatot gyűjtő diplomás fiatal karrierje, aki fehér háttér előtt egy kétperces videóban mutatkozik be, próbál beszállni az eszelős piaci versenybe, és kér segítséget a világtól éppen egy ilyen kis pincében, egy nyilván alig látogatott kiállításon.

Lehet, hogy a kiállítás nem a leglátványosabb, de bennem kavarognak a gondolatok. Sokszor szóba kerül mostanában nemcsak a kiállítás kapcsán, de bármilyen apropó nélkül is, hogy talán az egyetlen és nagy és közös és meghatározó generációs élményünk az Antall József miniszterelnök halálakor megszakított Kacsamesék. Több tízezren emlékszünk erre, és talán azért érezzük ennyire fontosnak, mert mi gyerekként nem forradalmakat
img_6303.jpgés nem háborúkat éltünk meg. Én még óvodás voltam a rendszerváltás idején, de a nálam pár évvel idősebbek is csak kisiskolások.

A szocializmusba születtünk bele, de a szocializmus számunkra már teljesen mást jelent, mint a szüleink generációjának. Nekik nemcsak a gyerekkoruk, de ifjú és felnőtt éveik jelentős része is hozzá kötődött, a nosztalgia és a gyűlölet tárgya is egyben, nekünk legfeljebb az első, halovány emlékeink háttérképe. Az előttünk lévők felnőttként éltek át egy komoly felszabadulást és egyben traumát is a rendszerváltással, hogy mindennek az ellenkezője igaz, mint amit addig tanítottak nekik, mi viszont már nagyrészt a demokráciában nőttünk fel. És az ellentétek sora hosszan folytatható.

Kinyílt előttünk a világ, fiatalok vagyunk és szabadok, tele lehetőségekkel. Nekünk könnyebb volt továbbtanulni, idegen nyelveket elsajátítva külföldre utazni és esetleg ott elhelyezkedni, a mobiltelefonnak és az internetes közösségi portáloknak köszönhetően kapcsolati hálót kiépíteni. Szabadabb kulturális élet, több szórakozási lehetőség, utazási, tanulási- és munkalehetőség tárult elénk, de mindez csapda is.

 
Éppen a lehetőségek erdejében a legkönnyebb eltévedni. Sokan és sokat vitatkoznak azon, hogy jó-e, ha egy fiatal hat-nyolc évet tölt egyetemeken, főiskolákon, vagy cserediákként szemesztereket
img_6305.jpgkülföldön. Aki bizonytalan a dolgában, és konkrét tervek nélküla harmadik szakot kezdi el, az értelemszerűen jóval később jut stabil álláshoz. Sokan és sokszor emlegetik, hogy az oktatásban még mindig a lexikális tudáson van a hangsúly, miközben a munkahelyek zöménél a gyakorlatiasság a legfontosabb. Az iskola csak tudást ad, de az életre nem készít fel, főleg nem a rendszerváltás utáni szabadabb, de nehezebb életre, ezért nem is csoda, ha nem találjuk benne a helyünket.

Bár a munkáltatóknál a diploma és maga a fiatalság (meg persze a nyelvtudás, a jó kommunikációs készség, a pozitív attitűd, a proaktivitás, a kreativitás, a lendület, a csapatjátékos szellem és az engedelmesség…) is elég jó pontok, szakmai gyakorlat nélkül viszont nem könnyű az elhelyezkedés. Akinek nincs szakmai gyakorlata, az nehezen tud elhelyezkedni, és aki nem tud elhelyezkedni, az nem tud szakmai gyakorlatot sem szerezni. Pont. A kör bezárult. Lehet új szakmát keresni, pályát elhagyni, évekig tanulni még valami mást.

Soha ilyen gyors és gyökeres politikai, társadalmi és technikai változások nem zajlottak le az emberiség történetében, mint amilyenek a múlt század óta folyamatosan. Mintha más nyelvet beszélnének az egymást követő generációk egy-egy nemzeten belül is, mintha teljesen másról szólna az életük, más problémáik lennének ugyanazokban az életszakaszokban. És ez nem csak az öltözködés vagy a zenei ízlés, nem a különböző divatirányzatok kérdése. Korábban évszázadokig stabilan volt jelen a vallás, és a házasságok egy életre köttettek. Egészen a nagyszüleink nemzedékéig így ment, de ez is megváltozott.

img_6309.jpg És minden változik, folyamatosan. Annak idején egy fiatal férfi vagy nő harmincéves korára már biztos munkahellyel és saját lakással rendelkező családapa vagy családanya volt, most friss diplomás, pályakezdő, a jövőjén gondolkodik, keresi a helyét a világban, a szüleinél vagy albérletben lakik, és nagy eséllyel szingli. De nemcsak köztünk és szüleink között tátong szakadék, a rendszerváltás után születetteket, az úgynevezett digitális bennszülötteket is más világ fogadja, mint minket.

A 80-as generációt, a mi generációnkat megérintette valaminek a szele Nyugatról. Betört hozzánk is az individualizmus, a szinglikultusz. A társadalom, a nemzet, a haza (amelyekről nálunk mostanában nem nagyon lehet pátosz vagy gúny nélkül beszélni), illetve a párkapcsolat, a házasság, a gyerekvállalás, a család helyett fontosabb lett az én, az egyén. Különböző történelmi korok más és más dolgokra fókuszáltak, hol a család és a nemzet, hol a párt és nép volt meghatározó. Most az önmegismerés, az önazonosság, az önmegvalósítás. A családnál fontosabb a karrier, de még a szórakozás is. Dolgok, amiket ki akarok próbálni, helyek, ahova el akarok jutni, sikerek, amiket el akarok érni, és csak ezek után jöhet a házasság meg a gyerek. Nem huszonévesen, mint a szüleinknél, hanem jóval harminc felett. Ebből a pénzből úgysem tudnék sem lakást venni, sem családot eltartani, inkább utazgatok és szórakozok, albérleteket, munkahelyeket és kapcsolatokat cserélgetek, élvezem az életet.

Kórkép ez a generációnkról, és amikor ilyenekről hallok vagy olvasok, gyakran én is magamra ismerek. Ennek a generációnak a tagjai bizonyos értelemben gyorsan felnőnek, de az előzőeknél sokkal
46164_559785317367410_1536698844_n.jpglassabban szakadnak el a szüleiktől, és még ha el is költöznek, az anyagi függés akkor is megmarad. Bár az előttünk álló példák csak külföldiek lehetnek, mivel a régi rendszerben szocializálódott szülők nem tudnak utat mutatni, mégis egy sajátos magyar közegben kell helytállnunk, már ha itt maradunk egyáltalán. Mert sokunk vándorol ki külföldre a jobb megélhetés érdekében. Rég nem látott kivándorlási folyamat zajlik.

 Magyarországon a többség számára borzasztó nehéz megélni egy átlagos fizetésből, kell hozzá másodállás, szülői támogatás, örökség, lottónyeremény is. Itt vagyunk mi, a 80-asok a hülye generációs betegségeinkkel, és nem tudunk mit kezdeni velük. Elhelyezkedhetünk olyan hajtós, stresszes, gyilkos tempójú menedzseri állásokban, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a vágyainkkal, elképzeléseinkkel és az általunk tanultakkal. Elhelyezkedhetünk ügynöki állásokban, amikhez vagy van adottságunk, vagy nincs, vagy kapunk érte jutalékot, vagy nem. Aki diplomás, ezen kívül mehet még telefonos értékesítőnek vagy ügyfélszolgálatosnak. Az állásportálok ilyen hirdetésekkel vannak tele. Vagy mehetünk külföldre alkalmi munkát végezni. Ezek a problémák persze sokkal jobban sújtják a humán értelmiségieket, a műszaki végzettségűek vagy a szakmunkások még csak-csak elboldogulnak.
398145_559785547367387_273978205_n.jpg
De akkor is generációs probléma a stabil elhelyezkedés, függetlenül attól, hogy érettségije, szakmája, diplomája van-e valakinek. Tele vagyunk lehetőségekkel, a békét és a szabadságot természetesnek vesszük, de ugyanúgy természetesnek vesszük a túlzott elvárásokat, a tőlünk automatikusan elvárt sikereket is az élet minden területén. Mindenkinek mindenben jónak kell lennie, hogy legyen esélyre a túlélésre. És bár ez volna maga az evolúció, de azért ne dögöljön meg mindenki, aki nem elég erős. Nekünk kellene formálni a jövőt, sőt a jelent, pedig magunkkal sem vagyunk még tisztában, ezért nem árt elgondolkodni a generációs problémákon. A Fiatal Fotóművészek Stúdiójának kiállítása alkalmas rá, hogy gondolkodóba ejtsen.

_______________________________________________________________________________________

szöveg és fotó: Szarka Károly

 

A mappában található képek előnézete A szocreál nosztalgiától a munkaerőpiaci versenyig