Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A panaszkönyv

2009. február 9.

Délután állásinterjú a Gösserben, este meg Illegal-koncert a Lenauban. Egy izgalmasnak ígérkező nap. A délutáni életem első állásinterjúja volt. Egy pénzügyi tanácsadó cég, amit egy ismerősöm ajánlott. Úgy voltam vele, hogy munkanélküliként, mivel ráérek, meghallgatom az ajánlatot, de igazából nem nagyon érdekelt. Sőt egyáltalán nem. Józsi már volt náluk állásinterjún, és mesélte, hogy ez olyan cég, ahova ismerősöket kell beszervezni, és már csak ezért sem tetszett a dolog.

Viszont el akartam menni. Egyrészt, hogy elmondhassam magamról, voltam állásinterjún, úgyis sokan kérdezgették már, mikor kezdek el végre dolgozni, hát, legalább visszavághassak, hogy próbálkoztam én, másrészt Józsi azt is mesélte, hogy a Gösserben, ahol az állásinterjú volt, fizettek neki egy capuccinót. Emlékszem, pár nappal az én interjúm előtt ültünk a Józsival meg a Fábival a Pityókásban, és jöttek az ötletek, hogy menjek el, és kérjem ki a legdrágább whiskyt a számlájukra. Vagy valahogy alázzam meg őket. Megígértem nekik, hogy kérek egy whiskyt és ha bunkó nem is leszek, valahogy kellemetlen helyzetbe hozom őket.

Szóval eljött az állásinterjú napja. Hétfő kora délután, Gösser Étterem, öltöny, de mellé csak egy farmer meg egy fekete póló, hogy ne legyek túl elegáns, de azért egy kicsit mégis az legyek. Egy fiatal német nagyfőnök meg egy még fiatalabb magyar kisfőnök interjúztattak. Várnom kellett, éppen ült az asztaluknál egy másik versenyző. Amíg vele beszélgettek, leültettek egy másik asztalhoz, és ki kellett töltenem egy kérdőívet. Odajött egy pincér, kérdezte, mit kérek. Kikértem a legdrágább whiskyt, ahogy a srácokkal megbeszéltük. Johnnie Walkert, az kell a rohadt ingyenélő diplomás munkanélkülinek.

Aztán a német meg a vigyorgó magyar odahívtak magukhoz. Ők teát ittak, én whiskyt kortyolgattam. Igyekezték leplezni a csodálkozásukat. A kérdőív mellé szóban is feltettek pár kérdést. Próbáltam kitalálni, hogy milyen válaszokat akarnak hallani. Mik a céljaim? Ház meg autó, alap. Hogy ambiciózusnak tűnjek. Pedig tényleg nem érdekelt a dolog.

Amikor a rossz tulajdonságaimról kérdeztek, azt mondtam, hogy képes vagyok túl sokat dolgozni, ha igazán beleásom magam valami munkába, és akkor aztán nem is alszom meg minden, szóval munkamániás vagyok. Azt mondták, ez nem rossz tulajdonság. Van-e valami tényleg rossz? Ja, hmm, hát nem is tudom, olyan most nem jut eszembe.

Aztán elmagyarázták, mivel is foglalkoznak. Nincsenek „termékeik” (mármint hitelek, biztosítások, betétek, ilyesmi), de kapcsolatban állnak a bankokkal, biztosítókkal meg az állammal, és a saját ügyfeleik számára keresik a legjobb megoldásokat. Ha valakinek van pénze és be akarja fektetni, segítenek eldönteni neki, hova fektesse be, vagy ha valakinek nincs és hitelt akar felvenni, elmondják neki, hol vannak a legkedvezőbb hitelkonstrukciók. Minden az ügyfél érdekében történik tehát. Semmi átbaszás.

Mondtam, hogy ez így nagyon jól hangzik, de azért feltennék pár kérdést. Kérdeztem, hogy előfordulhat-e, hogy valamelyik pénzintézet lefizeti őket. Ááá, dehogyis. Jár-e plusz pénz, ha beszervezek valakit? Dehogy jár, nem, ez nem piramisjáték, azt büntetik Európában, és ők csak tisztességesen játszanak. Persze. Szóval rohadtul piramisjáték-gyanús volt a dolog, még ha esetleg nem is volt az valójában, nem tudom, de nekem úgy tűnt, és az erre irányuló kérdéseim kellemetlenül érinthették őket.

Viszont örültek, hogy ennyire érdeklődöm, hogy ilyen sok kérdésem van. A ruházatomra is azt mondták, hogy oké, csak egy nyakkendő kéne még hozzá. És hogy lenne egy tanfolyam, amire be kéne járni Sopronba. Megadtak két időpontot, amikor a tanfolyam kezdődne. A magyar srác azt akarta kérdezni, hogy „ez a két időpont megfelel Önnek?”, de helyette azt sikerült mondania, miközben a poharamra bámult, hogy „ez a két whisky megfelel Önnek?”. Aztán javította magát. A jó öreg Freudnak biztos ideális páciens lehetett volna.

Abban maradtunk, hogy értesítenek, hogy felvesznek-e, és ha felvesznek, megyek a tanfolyamra. Persze eszem ágában sem volt elvállalni az állást és elmenni a hülye tanfolyamukra, de kíváncsi voltam, hogy kellek-e nekik. Elköszöntünk, odamentem a pulthoz fizetni, és közben vártam, hogy utánam szólnak, Károly, hagyja csak, a cechet mi álljuk, de nem szóltak semmit. Nekem kellett kifizetnem a hatszáz forintot a pohár whiskyért. Ami egyébként finom volt, de így nem érte meg, így nem volt poén. Persze, Józsinak fizették a capuccinót, nekem nem fizették a whiskyt, hát a kurva anyjukat, tényleg!

Este a Mártiban gyűltünk össze, aztán átsétáltunk a Lenauba, az egyetemi zenekar, az Illegal koncertjére. Kedves kis társaságunk, a Dia meg a Goda, aztán a Júlia, az Imi, meg én, és egy másik kedves társaság, Zsú, Jakab, Dév, Förci, Dusi, vagyis a teljes Káosz Brigád. Ez a két, egymással kompatibilis társaság garancia volt arra, hogy jó lesz a buli. És még voltak ott sokan mások, sok régi ismerős az egyetemről, akikkel régóta nem találkoztam.

Vodkanarancs-akció volt. A vodkanarancs alattomos ital, az egyik legalattomosabb. Az ember csak issza, szinte nem is érzi, hogy alkohol is van benne. És ha akció van, akkor olcsóbb is, mint amilyen igazából lenne, és az ember csak járkál a pulthoz folyton, hogy vodkanarancsot vegyen. Én ezt egy idő után meg is untam, és onnantól kezdve az éjszaka folyamán már korsóval kértem.

Az Illegal nem játszott saját számokat, soha nem is voltak neki, viszont mindig összeállított egy jó kis koncertprogramot mindenféle vegyes számból, bulizós dalokból. Most is. Volt ott minden, például Tankcsapda, vagy mondjuk Green Day, Bloodhound Gang, Blur, Clash, ezek már önmagukban is meg tudják alapozni a bulihangulatot. Aztán Kispál és Borz, vagy Pál utcai fiúk, akiknek a Bál című dalát, közös kedvencünket úgy tomboltuk végig, Dév meg én, mintha nem is tudom mi lenne, életünk koncertélménye vagy ilyesmi. Amikor a vodkanarancs elfogyott, cherry-kólát ittam.

Dév fehér pólója egyébként a koncert végére vörös lett, fekete, sárga, meg mindenféle színű. Le lett öntve, leöntődött, lefolyatódott mindenféle italokkal, ráadásul szegény Dév egyszer el is esett, és mivel sáros volt a padló, sáros lett a pólója is, amit aztán dobhatott ki a kukába. A koncert közben-után lassan hazaszállingózott a kis társaságunk legtöbb tagja, végül is hétfő volt, és sokan dolgoztak másnap.

Én maradtam még egy darabig, aztán végül akkor léptem le, amikor a zenegépből felcsendült egy dal az Egészséges Fejbőrtől. Na, az nekem nem. Elindultam hát hazafelé az Ady Endre utcában, bizonytalan léptekkel. Még hatott az akciós vodkanarancs. Éhes is voltam, és gondolkodtam, milyen kaját készítek majd magamnak otthon. Melegszendvicset például. Nem volt hozzá kedvem, mármint a kaja elkészítéséhez.

Ááá, nem, fáradt vagyok én már ahhoz, hogy kaját készítsek magamnak. Hajnali kettő. Eszembe jutott, hogy ott van tőlünk nem messze a McDonald’s. Igaz, hogy ilyenkor már csak a McDrive van nyitva, én meg gyalog voltam, de az is eszembe jutott, hogy múltkor a többiekkel kipróbáltuk már az autós gyorskajáldát, ami lassú volt ugyan, de azért kiszolgáltak. Odaálltam hát az ablakhoz, és vártam, hogy észrevegyenek.

Álltam, várakoztam, semmi. Egy csaj járkált a konyha és a pult között, nem vett észre, aztán egy srác nyomott magának kólát a gépből, és lassan, nyugodtan, zavartalanul elkortyolgatta a falnak dőlve, de ő sem vett észre. Kopogtattam az ablakon, semmi. Eldöntöttem, hogy kettő óra tizenkettő percig várok, ez volt a hirtelen kitalált határidő, amiben megegyeztem magammal, aztán ha akkor sem tűnik fel senkinek a jelenlétem, hazamegyek a picsába.

Vártam, vártam, semmi. Letelt az idő. Ráhúztam még néhány percet, a focimeccseken is jár a hosszabbítás a csapatoknak, oké, kap még egy esélyt a Meki, meg különben se vesszen már kárba az idő, amit eddig várakozással töltöttem. Na, egyszer csak megjelent egy srác, olyan kisebb főnökféle valaki, kinyitotta az ablakot, és megkérdezte, mit kérek. Mondtam, hogy a panaszkönyvet.

Kiült a döbbenet az arcára. Elővettem a lehető legbunkóbb, legtahóbb, legparasztabb énemet, az alkohol segített ebben, elmeséltem neki, hogy a haverja meg az a csaj nem akartak észrevenni, és különebis milyen dolog az, hogy nem akarjátok kiszolgálni a gyalogost, csak az autóst, miféle vendéglátós iskolát végeztetek ti, hát nem arról szólna ez a dolog, hogy a vendég minden kívánságát teljesíteni kell?! És káromkodtam is még hozzá, tényleg nagyon bunkó voltam.

A srác odahívta a Ferit, ő volt az, aki a kólát vedelte, amíg várakoztam, és rögtön megjelent két csaj is, amikor meghallották, hogy balhé van. A főnökféle srác bocsánatot kért, és könyörgött, hogy ne kérjem el a panaszkönyvet. Bármit, csak a panaszkönyvet ne, mert akkor itten nagyon komoly ellenőrzések lesznek felülről, őt veszik elő, fejek  hullanak a porba, gyorséttermi karrierek derékba törhetnek, és azért ezt csak nem akarhatom.

Közben lebaszta a Ferit, hogy úristen, miért nem volt képes odafigyelni, és kiszolgálni engem. A Feri meg magyarázkodott, sőt inkább vitatkozott velem, hogy ugyanmár, miért nem kopogtam hangosabban, meg egyébként is, csak az autósokat szokták meghallani. Bántott, hogy még vitatkoznak is velem, szegény sértett vendéggel, ezért továbbra is a panaszkönyvet követeltem. Öntudatos fogyasztó ne engedjen az elveiből!

A csajok valamivel kedvesebben magyarázkodtak, mint főnök vagy a Feri. A főnök nem is bírta tovább, elment a panaszkönyvért. Aztán az egyik lány megkérdezte, hogy ki tudnak-e engesztelni egy BigMac-kel. Ó, így már teljesen megváltozott a dolgok állása. Múltkor éppen BigMacet vettem, amikor a többiekkel a Mekiben kajáltunk, és rohadt drága volt, hatszáznyolcvan forint.

Hmm, adnak egy BigMacet ingyé’, jól hangzik. Ezen a ponton feladtam az elveimet, meg lettem vesztegetve. Gyorséttermi korrupció. Végülis kajáért jöttem, megkapom, ráadásul ingyen, nem kell a balhé, nem kell panaszkönyves beírást fogalmaznom hajnali fél háromkor részegen. Mondtam, oké, ki tudtok engesztelni vele.

Amíg a szendvics készült, a hús belekerült a gumiszendvicsbe, a húsra rá a műanyagsajt, és amíg az édes, cukros szószok elkeveredtek a vizes hagymával, én meg azon gondolkodtam, hogy biztos beleköpnek, hogy a nyáluk is elkeveredjen az édes, cukros szószokkal, a Feri kiugrott egy cigire, és éppen felém közeledett. Kérdőre vont, hogy mi is volt ez a balhé, miért mondtam, hogy nem akartak kiszolgálni.

Újra elmondtam neki, csak most már halkabban és kevesebbet káromkodva, mert mégiscsak ő volt a nagyobb darab, de azért magabiztosságomat és öntudatomat megtartva, hogy ott álltam hosszú percekig, negyed óráig, és még csak felém sem néztek, ő ráadásul az ablak másik oldalán ráérősen iszogatta a kóláját. Ő meg újra elmondta, hogy legtöbbször csak az autókat veszik észre, és máskor kopogjak hangosabban. Szerencsére nem akart megverni vagy ilyesmi, a kiharcolt hamburgeremet is megkaptam, onnantól meg már nem érdekelt a dolog, mentem haza zabálni.

Na, szóval ennyi a történet, az volt a tanulság, hogy el kell kérni a panaszkönyvet, ha nem elég színvonalas a kiszolgálás. Amúgy azzal, hogy ingyen kajáltam hatszáznyolcvan forint értékben, tulajdonképpen még nyertem is, visszanyertem a pénzt, sőt egy kicsit többet, mint ami a vigyorgó öltönyös pénzügyi tanácsadók által ki nem fizetett whisky ára volt délután a Gösserben az állásinterjún. Helyükre kerültek a dolgok.

________________________________________________________________________


szöveg: Szarka Károly